Ezt a kis történetet Temi858 -nak ajánlom, aki bár nem tudja, de megihletett. A te Jin-ed nélkül nem született volna meg az enyém se. Valentin napra sok szeretettel.
Remélem tetszeni fog. 🥰😚

***

Raewon a saját hálószobánkban csalt meg. A saját rohadt hálószobánkban! Az már egyértelmű, hogy nem érdekli a kapcsoltunk, de hogy még annyi tisztesség sem szorult belé, hogy legalább ne a saját kurva lakásunkban keféljen félre egy jött-ment nőcskével, az már mindennek a teteje! Hajnal óta ilyen és ehhez hasonló haszontalan dolgokon gondolkodva forgolódom, de most már elegem van! Lerúgom magamról a paplant és a komódon lévő fényképünk felé nyúlok, majd jó erősen a falhoz vágom. Ez volt az utolsó emlék, ami megmaradt kettőnkből, de ahogy az együtt töltött idő, úgy ez is a szemétben végzi.

Itt vannak még körülöttem a sóhajaink, az ígéreteink, a mámorban fogant összes szerelmes szavunk. Ezek az együtt töltött öt év alatt mind belevésték magukat ezekbe a falakba, amiket ő egy laza mozdulattal lerombolt. Neki adtam mindenemet, tizennyolc éves korom óta csak ő volt nekem és erre ezt kapom tőle? Fúj! Legalább ne láttam volna, ahogy rajta lovagol az a... Itt érzem a levegőben annak a nőnek a mocskos bűzét, pedig tudom, hogy ez képtelenség. Kipattanok az ágyból, kinyitom az ablakot és nagyot szippantok a reggeli friss, tavaszi levegőből. Már több, mint egy hónapja történt minden, de úgy tűnik csak most értem el harag fázisába.
Megszólal a csengő.
Ha ide merte megint tolni a képét, én esküszöm, hogy a saját baseball ütőjével fogom nemzőképtelenné tenni. Bárcsak tudnám hová tettem a legutóbbi kirohanásom után! Újból megszólal a csengő. Ellököm magamat a párkánytól és a bejárati ajtóhoz csörtetek.

- Takarodj innen, különben... – üvöltöm, de amikor megpillantom az előttem álló férfit - aki minden kétséget kizáróan nem Raewon -, a torkomba dermednek a szavak.

- Várjon! Choi Eunbi? – egy megtépázott papírról olvassa fel a nevemet, úgy, mint ha a világ legtréfásabb dolga lenne.

- Kim Seokjin – motyogom az orrom alá, csak hogy tudatosítsam magamban, hogy igen. Igen, Kim flancos főbérelő Seokjin áll az ajtómban. Eddig egyszer találkoztam csak vele, amikor öt évvel ezelőtt megmutatta ezt a lakást, és ha jól belegondolok, Raewon már akkor sem jött velem, pedig a közös életünkről volt szó. Most már nem is számít.

- Rosszkor? – kérdezi kuncogva, meg sem próbálja elrejteni, hogy mennyire jól szórakozik a megdöbbenésemen. Gyors mozdulattal az órájára, aztán rám pillant. Áthatóan és hidegen, csupa borús zordsággal. Sisteregve egymásnak feszül a tekintetünk, pedig a haragom egyáltalán nem neki szól. Seokjin lustán az ajtófélfának támaszkodik, és mintha nem is velem akart volna találkozni, lazán keresztbe fonja maga előtt a karját. Kilazított fekete nyakkendőjében és a nyakánál kigombolt fehér ingében úgy néz ki, mint aki sietősen öltözött fel. Rakoncátlan, homlokába hulló barna haja is arról árulkodik, hogy bizony-bizony kapkodhatott ma reggel. Még azt is megkockáztatom, hogy ezt a szerelést tegnap este óta viseli. Na, vajon miért! Ahogy végigmérem, az ajkára csintalanság kunkorodik, és magam se értem miért, de ettől a harag újra lángra lobban bennem. Hát minden férfi ugyan olyan szemétláda?

- Nem éppen önre számítottam – mondom végül, majd megköszörülöm a torkomat, hogy ne tűnjek még az eddiginél is nagyobb szerencsétlenségnek. Persze nem segít a helyzetemen, hogy nincsen rajtam más, csak egy elnyűtt, a méretemnél vagy két számmal nagyobb fehér ing.

- Mertem remélni. Bemehetek? – kérdezi, majd meg sem várja a válaszomat, bemasírozik mellettem a nappaliba. – Itt meg mi történt? – megtorpan a kanapé mellett, és miután végigpásztázza az egész helyiséget, fancsali képpel az arcán a tarkóját kezdi el vakargatni.

- Nem hiszem, hogy valóban tudni szeretné, de ne aggódjon, szándékomban áll helyrehozni a kárt – válaszolom egy kicsit talán mérgesebben, mint kellene. Bevágom az ajtót és gyorsan egy kupacba terelem a szennyest, majd néhány mosatlan edényt is behajítok a mosogatógépbe. Miután végzek, kissé ziláltan lépek mellé. Épp csak felém fordítja a fejét, de a felhúzott szemöldöke alatt rám villanó sötét szemekből így is kiolvasom a nem tetszést.

- Beszélnünk kell – szólal meg végül tárgyilagos hangon, majd egy nagyobb lépéssel elém áll. Csípőre teszi a kezét és nagyot sóhajt.

- Amennyiben a bérleti díjról van szó, ígérem, pár nap alatt összeszedem – nem engedem szóhoz jutni, így nyitva marad a szája, de miután végzek a mondandómmal, meglepő módon elmosolyodik.

- Igen? – billenti félre a fejét, mint aki nem hisz nekem.

- Most egy kis magánéleti válságban vagyok, de hamar találok lakótársat.

- Nem akarok beleszólni az életébe kisasszony, de ha már itt tartunk, három hónapi díjjal tartozik – kimérten beszél, de mégis, mint ha bujkálna valami különös csibészség a szavai mögött. Nem tudom eldönteni, hogy most kinevet, sajnál, vagy lenéz engem. Mindenesetre tuti hazudik, mert az kizárt, hogy ennyi tartozásom lenne.

- Az lehetetlen – mondom végül és úgy döntök, állom a pillantását.

- Higgye el, ha nem így lenne, nem lennék itt. Nem szokásom személyesen megjelenni a bérlőimnél, és már tudom is, hogy miért – újból azt a furcsa gúnyos fintort vágja.

- Ne mondja, hogy nincs erre egy embere. Valami kopasz nagydarab fogdmeg. Ha nem nő lennék és nem éppen egy érzelmi roncs, akár be is húzhatnék önnek, aztán leléphetnék, mielőtt bármennyit is fizetnék.

- Igaza van. Van erre emberem, de mivel itt jártam a közelben, úgy gondoltam benézek. De most, hogy itt vagyok, azt hiszem, ez egy nagyon rossz ötlet volt.

- Nézze. Az exbarátom kezelte a pénzügyeinket, akit minden szó nélkül kitettem miután megcsalt, és még nem volt időm rendezni a közös dolgainkat. De nem akarok kifogásokat gyártani. Megfizetem a tartozásomat, csak adjon pár napot.

- Úgy nézek ki, mint aki jótékonykodni szokott?

- Tulajdonképpen igen - egyenesen Seokjin-re nézek, akinek a tekintetét harag festi sötétre, így inkább tovább beszélek. -  Úgy látom, önnek is hosszú, kimerítő éjszakája volt, nem lenne szerencsés ilyen megviselt állapotban fontos döntéseket hoznia, de ne értsen félre, én aztán nem ítélkezem. Nekem sem ez éppen a legcsodásabb reggelem, viszont a helyzethez képest egészen jól viselem. Ennek ellenére, ha most kidob, akkor nem lesz hol laknom, ami miatt nem kizárt, hogy durván önpusztító módba fogok kapcsolni, és ez akár az ön testi épségébe is kerülhet. Hiszen látja a lakást. Kész katasztrófa! Úgyhogy nem dobhat ki! – hadarom el egy szuszra, de Jin mintha meg se hallott volna, elfordul.

- Már ne is haragudjon, de semmi közöm a zűrzavaros életéhez. A lakás kaucióját viszont elfelejtheti. A hónap végéig kap haladékot a fizetésre, különben szedheti a sátorfáját.

- Az már csak egy hét!

- Pár napot említett, ha jól emlékszem, nem is egyszer. Nem mondhatja, hogy nem vettem figyelembe a kérését – dühösen fordul újból felém.

- Igazán lekötelezve érzem magam.

- Helyes – mondja végül, majd bólint egyet és elindul az ajtó felé. – Kérdezhetek valamit? – a keze már a kilincsen van, de megtorpan és várakozón visszanéz rám. Megrántom a vállamat, mert az az érzésem, hogy csak udvariasságból kérdezett meg, ha nem reagálnék semmit, akkor is ugyan úgy feltenné a kérdését.

- Tudja, hogy milyen szobában laknak a pókok? – játékos fény villan a szemében, én pedig egy lépéssel közelebb megyek hozzá, mert úgy hiszem nem hallottam jól.

- Tessék?

- Azt kérdeztem, tudja-e, hogy milyen szobában laknak a pókok?

- Ez most komoly? – kérdezem, mire ő alig észrevehetően bólint egyet. – Nem. Halványlila gőzöm sincs.

- Hálószobában – válaszolja, majd hangosan elneveti magát. – Érti, ugye? Hálószobában – nyújtja meg a háló szót, majd az öklébe temeti az újból feltörni készülő nevetését.

- Maga teljesen őrült – nyögöm ki, de közben nekem is nehezemre esik nem felröhögni. Ahogy nézem őt az ajtómban állva a vékony csíkká szűkülő szemével és rázkódó vállával, halványan ugyan, de végül elmosolyodom.

- Nevessen. Az élet túl rövid ahhoz, hogy egy olyan ember miatt búslakodjon, aki még csak meg sem érdemli – jegyzi meg végül teljes komolysággal, majd becsukja maga mögött az ajtót.

Jó pár percig megdöbbenve bámulom a hűlt helyét, aztán fejcsóválva a fürdő felé indulok. Rám fér egy kiadós zuhanyzás. Itt az ideje, hogy a visszatérjek a való életbe.

***

Minden pénteken ugyan abban a hangulatos kis pub-ban találkozom a barátaimmal, így amikor belépek, meg sem lepődöm, hogy Sowon már jócskán spicces állapotban ugrik a nyakamba.

- Jól vagy? – kiabálja a fülembe, mire én jól hátba veregetem. Na, ezért nem akartam eljönni. Tudtam, hogy mindenki ehhez hasonló ostoba kérdésekkel fog bombázni, és persze egyiküknek sem mondhatom el, hogy legszívesebben a paplant a fejemre húzva bőgnék otthon a kanapén egy jégkrémes doboz és egy chipses zacskó társaságában.

- Persze – válaszolom és próbálom lehámozni magamról a vagy két fejjel alacsonyabb, de annál tömzsibb barátnőmet. Amikor végre elenged, megigazítja a szemüvegét és a lencsék mögül méreget. Utálom, amikor ezt csinálja. Olyan, mint ha a bugyim színét is látná, és azt nem félne később felhasználni ellenem.

- Engem nem versz át, de tudod mit? Meghívlak egy körre – azzal karon fog és már húz is bárpulthoz.

Három rövid és két sör után már nem is gondolok Raewonra, és éppen ezért döbbent le, amikor meglátom őt belépni az ajtón. Persze nincs egyedül a rohadék, amitől felmegy bennem a pumpa. Hiszen tudja ő is, hogy minden pénteken itt rontom a levegőt! Nem akarok vele beszélni, nem akarom együtt látni azzal a ribanccal!

- Ezt nem hiszem el – motyogom, majd homlokommal az asztalnak dőlök. Próbálom visszafogni az indulatomat, nem akarok pont itt jelenetet rendezni.

- Megverjem? – kérdezi Jungkook, Sowon barátja. – Kurva nagyot tudok ám ütni, és az a barom meg is érdemelné.

- Nem kell, csak tegyetek láthatatlanná.

- Ugyan már, Eunbi. Jungkooknak igaza van, és amúgy sem bujkálhatsz előle örökké. Ő csalt meg, te nem tettél semmi rosszat.

- Akkor sem akarok vele beszélni – dörmögöm az asztalnak. – Ráadásul azzal együtt jött ide!

- Én most megyek és bemosok neki – hallom, ahogy nyikorog a faasztal miközben Jungkook feláll, de még mielőtt elindulna, megragadom a csuklóját.

- Ne, inkább menjünk el.

- Engem aztán nem üldöz el a törzshelyemről egy ilyen puhapöcs.

- Jól van, akkor csak én megyek, ti maradjatok – gyorsan felmarkolom a kabátomat és a táskámat, de épp csak elhagyom az asztalt, egyből nekiütközök valakinek. – Bocsánat – hajolok meg illemtudóan, de nem nézek az illető szemébe, minél előbb el akarok innen tűnni.

- Egy nap kétszer is összefutunk. Nem gondolja, hogy ez már nem lehet véletlen? – amint meghallom az ismerős hangot, összeszorul a gyomrom.

- Biztosan igaza van, de nekem most igazán mennem kell – egy halovány mosolyt eresztek felé, de két lépés után megtorpanok. – Sokjin? – kiáltok utána, mire megfordul és összeszorított száját picit elhúzza. Odamasírozok elé és határozottan a szemébe nézek.

- Eljátszaná, hogy éppen randizik velem? – minden szégyenérzet nélkül egyből a tárgyra térek. Tudom, hogy mennyire szánalmas tűnök, de úgy érzem ha Raewon egy ilyen kaliberű pasival látna, az nagymértékben helyre állítaná az éppen egy mocskos pocsolyában vergődő önbecsülésemet.

- Maga megőrült?

- Ha most azt mondanám, hogy igen, akkor eljátszaná a randi partneremet?

- Maga tényleg megőrült.

- Ez most már hivatalos? – kérdezem és félrebillentem a fejem.

- Mindenképpen.

- Ez esetben, most hogy már mind a ketten hivatalosan is őrültek vagyunk, akár bele is mehetne a kis színjátékba – mondom sürgetően, és közben végig azt lesem, hogy merre lehet Raewon.

- Itt van az expasija, igazam van? – ő is körbenéz, aztán finoman megfogja a felkaromat és a bárhoz vezet. Válaszul csak elhúzom a számat, ő pedig szemforgatva leültet egy székre.

- Most már duplán tartozol nekem – letegez, amiből tudom, hogy benne van a játékban. Int a csaposnak, majd felém fordul. – Mit iszol?

- Gintonikot, köszi – felelem vigyorogva.

- Akkor beszélgessünk – huncut mosollyal az arcán ül le mellém. Most, hogy ilyen közel van hozzám, jobban szemügyre veszem. Piszkosul jóképű, és van valami csibészes nyughatatlanság a tekintetében, ami megkülönbözteti őt az átlag gazdag pasiktól. Ápolt, ad a külsejére és az illata is bizsergetően férfias, mégsem hivalkodóan tömény. Vonzó. Éppen ezért egy veszélytelen témával indítok.

- Miből élsz? – kérdezem, ami ékes bizonyítéka annak, hogy mennyire nem ismerem a főbérlőmet.

- Pénzből – válaszolja. – Amit ezzel a két kezemmel keresek – komisz vigyorral az arcán mind a két tenyerét elém tartja, majd megforgatja párszor, mintha valamit keresne rajtuk. Meglepően görbécske ujjai vannak, ami megnyugvást jelent. Legalább tudom, hogy mégsem teljesen tökéletes.

- Jó, de a pénzt, azt mivel keresed meg?

- Tudod. Van egy pár lakásom, amit bérbe adok.

- Biztos vagyok benne, hogy ezekből a potom összegekből, amiket havonta begyűjtesz, nem futná egy ilyen Armani öltönyre. Szóval nem kell a kamuszöveg.

- Egy dolgot biztosan tudok, és az visszatart attól, hogy hazudjak neked. Finoman szólva is, be vagy pöccenve – feleli szemrebbenés nélkül, aztán közelebb hajol hozzám. Egy vastagabb hajtincset a fülem mögé simít, majd egy sóhaj után folytatja. – Eszemben sincs még jobban magamra haragítani téged. Láttam mire vagy képes, amikor valaki a bögyödben van. Megtartanám a tisztes távolságot, habár nem segít a helyzetemen a kérésed, aminek éppen most próbálok eleget tenni.

- Eddig egészen jól csinálod – incselkedve közelebb hajolok hozzá. Messzebbről akár úgy is tűnhet, hogy éppen smárolunk, és őszintén szólva nem lenne túl nagy áldozat, ha meg is kéne tennem, csak hogy Raewont bosszantsam. Csak akkor veszem észre, hogy mindvégig a száját fixírozom, amikor az állam alá nyúl.

- Nem foglak úgy megcsókolni, hogy tudom, másvalaki bosszantásáért tennéd – suttogja már olyan közelségből, hogy érzem a meleg leheletét az orrom hegyén.

- Nem kértem, hogy csókolj meg.

- Szavakkal valóban nem – válaszolja, aztán egy pislantás múlva már újból az italának szenteli az összes figyelmét.

- Egy hónapja szakítottam a pasimmal, akivel több, mint öt évig voltam együtt és te azt hiszed, hogy egyből ledugnám a nyelvemet az első jóképű idegen torkán, csakhogy visszaszerezzem?

- Igen. Pontosan ezt hiszem – nem néz rám, és jobban is teszi, mert abban biztos vagyok, hogy ebben a pillanatban a szemem gyilkos villámokat lövell felé. – Na lássuk, hogy néz ki az a pasas, aki miatt egy jóképű idegen színészi képességeire van szükséged – kuncog, majd a pultra könyökölve az embereket kezdi el mustrálni.

Óvatosan nézek körbe, de pechemre Raewon pont akkor vesz észre engem, amikor én is őt. A tekintetünk csak pár másodpercig találkozik az emberek tömegén keresztül, de ez bőven elég ahhoz, hogy a düh pattogós szikrákat csiholjon a bőrömre. Remegek. Elfordulok előle és meredten a pultot fixírozom magam előtt. Legszívesebben törnék-zúznék, lesöpörném az összes poharat és üveget a földre. Jin észreveheti a bennem dúló feszültséget, mert óvatosan kiveszi a kezemből a piámat és a fülemhez hajol.

- Szeretnéd, hogy hazakísérjelek? – szavai közben egyik kezét finoman a derekamra simítja, így kívülről nézve sokkal bensőségesebbnek tűnhet a csevejünk. Nem válaszolok, csak bólintok. Jin nem szöszmötöl, a vállamra teszi a kabátomat, majd egyik kezébe a táskámat, a másikba a pedig az én tenyeremet csúsztatja, és gyors léptekkel kihúz a pub-ból.

Az első utcasarokig sietősen lépkedünk, hátra-hátra pillantva, hogy Raewon nem jön e utánunk, majd végül befordulva megállunk. Én belebújok rendesen a kabátomba, ő pedig előttem téblábol.

- Köszönöm – mondom, miközben a vállamra akasztom a táskámat és újból elindulok. Talán egy-két háztömbnyit haladhatok, miután Jin újra megszólal.

- Szóval jóképűnek tartasz – kocog mellém, én pedig szóra se méltatom. Nem fogom az egóját fényezni, amikor az enyém éppen magányosan rohad egy sikátor csatornájában.

- Nem kell tényleg hazakísérned – mondom inkább, mire Jin szája hamisítatlanul rosszfiús félmosolyra húzódik.

- Akkor most szakítasz velem?

- Mi van?

- Még fél órája se vagyok a kamupasid, és máris lapátra tettél. Azt hiszem, ez még kamukapcsolati szinten is új rekord – zsebre vágja a kezét és megrántja a vállát.

- Egy kamurandi alatt nem válsz automatikusan a kamupasimmá – válaszolom és én is a zsebembe teszem a kezemet. Ezt követően egy jó darabig csöndesen sétálunk egymás mellett. Az esti levegő kellemes, élvezem az arcomat csiklandozó szél lágy cirógatását.

- Fura lány vagy – szólal meg váratlanul Jin. Úgy tűnik egészen elfeledkeztem arról, hogy ő is itt van mellettem.

- Igen, voltak már páran, akik ezzel vádoltak.

- Fura vagy, de egészen eredeti – Jin hangja elégedetten cseng, mint ha büszke lenne a bókra, amivel illetett.

- Hát, te sem panaszkodhatsz.

- Ezt fejtsd ki.

- Nem.

- Jó, akkor játszunk olyat, hogy mondok egy szót és te rávágod azt, ami először eszedbe jut – elképedve felhúzom a szemöldökömet és nagyot sóhajtok. - A hallgatás belegyezés.

- Jin... - kezdeném, de a szavamba vág.

- Jóképű – elismerően bólint, majd kihúzza magát. – Én jövök – kurjant fel lelkesen, amitől egy picit összerezzenek. Komolyan megfordul a fejemben, hogy Jin valóban őrült egy kissé.

- Eredeti – közli rezzenéstelen arccal.

- Kandinszkij – legalább ugyan olyan gyorsan vágom rá a választ, mint ő az előbb.

- Ne már! Nem juthat erről eszedbe pont egy orosz festő! – néz rám hatalmas szemekkel.

- Nem tehetek róla, egy galériában dolgozom és nekem is van egy gagyi másolatom otthon. Szeretem az absztrakt festményeket. Nagyon szeretnék egyszer egy eredeti képhez jutni.

- Jól van, elfogadom. Most már tudom, hogy szereted a drága, színes és nem hétköznapi dolgokat. Így egészen másként látom magamat a szemedben.

- Én jövök – köszörülöm meg a torkomat zavaromban. – Csönd.

- Szex.

- Jézusom! Hogy jön a szex a csöndhöz?

- Hé, ne nézz így rám! Egyszerű, hétköznapi férfi vagyok. Csönd, este, ágy, szex. Én következem, a szavam pedig a tűz.

- Sebhely. És igen, még mielőtt megkérdeznéd, van egy égési sérülés a bokámon. – Bólint, hogy elégedett a válaszommal, így most rajtam a sor, hogy kiderítsek róla valamit. Neki ugyan nem vallom be, de tulajdonképpen nagyon élvezem ezt a mi kis szójátékunkat. – Az én szavam legyen most a kávé.

- Szex.

- Jin! Nem juthat mindenről a szex az eszedbe.

- Nem mindenről jut eszembe a szex. Kávét reggel szeretek az ágyamban inni, az ágyamban pedig...

- Jól van felfogtam. Te jössz.

- Boldogság.

- Szex – kuncogva felelek. – A te hibád! – bökök felé a mutatóujjammal. – Kecske.

- Káposzta. És tudom, hogy direkt választottál olyan szót, hogy ne válaszolhassam a szexet.

- Hát, válaszolhattad volna, de akkor azt hiszem hiába vagy jóképű, egy életre elástad volna magadat előttem – Jin jóízűen felnevet, amitől nekem is mosolyognom kell.

- De legalább bevallottad, hogy jóképűnek tartasz. Nem, mint ha nem tudtam volna – egy pillanatra, mintha elsötétülne a tekintete, de aztán újra megszólal. - Megérkezés.

- Otthon.

- Pontosan. Itthon is lennél – megáll és fejével a mellettünk lévő épület felé biccent.

- Ohh... - nyögök fel csalódottan. – Hát, ez esetben köszönöm, hogy mégis hazakísértél.

- Útba esett – válaszolja, majd leszökdel a járdáról az útra és még mindig zsebre dugott kézzel a szegélyt kezdi el rugdosni. A számba kell harapnom, nehogy olyasmi csússzon ki rajta, aminek nem lenne szabad, márpedig úgy érzem, nem szeretném, ha vége lenne ennek az estének. Jin ügyesen tett róla, hogy elfelejtsem a bárban történeteket és egy pillanatra se jusson eszembe Raewon. Legalább megköszönhetném neki, hiszen ha úgy vesszük ráerőltettem a társaságomat. Még akkor is, ha önszántából ment bele a játékba.

- Tedd fel a kérdést, Eunbi.

- Tessék?

- Tedd csak fel a kérdést – odaszökken elém és komoly arccal a szemembe néz. Meg mernék esküdni, hogy vörösen izzó lángokat látok felizzani közöttünk. Harapni lehet a csöndet körülöttünk, amiről neki köszönhetően a szex jut eszembe, de persze ezt nem mondhatom ki hangosan. Raewonnal több mint két hónapja nem szeretkeztünk, így aztán nem is olyan meglepő, hogy az előbbi párbeszéd után az én gondolataim is egészen másfelé terelődnek. Jin ráadásul titokzatos, érdekes és állati vonzó. Amúgy is ő hozta először szóba a szexet. De mi is volt a kérdése? Megvan, igen, persze, a kérdés.

- Ha azt hiszed, hogy felhívlak magamhoz, akkor csalódóst kell okoznom. Lehet, hogy ahhoz vagy szokva, hogy minden lány felinvitál a lakására, de...

- Nem. Nem erre gondoltam. Jesszusom Eunbi! Miért hiszed azt, hogy azért vagyok rendes veled, mert le akarlak fektetni?

- Nem gondolom, hogy le akarnál fektetni, csak... – inkább nem fejezem be a mondatomat, de még így is biztos vagyok abban, hogy pipacsvörös árnyalatok kúsznak az arcomra. Még szerencse, hogy már sötét van, és így nem látja meg ezt a szégyenteljes pírt. Mert igenis szeretném, ha legalább megpróbálna felszedni, szeretném, hogy vonzónak lásson, hogy érezzem azt, hogy még képes vagyok vágyat kelteni egy férfiban. De ebben a pillanatban nem is értem miért hittem, hogy egy ilyen Seokjin kaliberű férfi egyáltalán fontolóra venne egy olyan egyszerű lányt, mint én.

- Nem azt mondom, hogy egyszer se jutott eszembe útközben, hogy reggel egy szál szemtelen fehér ingben nyitottál ajtót, és hogy olyan kacér, veszélyes hangszínen flörtöltél velem a bárban, hogy legszívesebben...Ahh. Nem számít. Hagyjuk! – kezét a tarkójára csúsztatja, és zavartan elfordítja a fejét. - Lehet, hogy nem lenne ellenemre, ha valamikor összegyűrnénk a lepedőt, de semmiképpen sem most. Nem lennék képes kihasználni azt, hogy éppen össze van törve a szíved, de köszönöm a feltételezést - szavai haraggal összekent fájdalomtól facsarják össze a gyomromat. Nem merek ránézni. Tudatosítanom kell magamban, hogy Kim Seokjin a főbérlőm, basszus! Ennyi és pont.

- Akkor miféle kérdésre gondoltál? Mit kellene megkérdeznem tőled?

- Azt, hogy miért mentem bele a színjátékba – államnál fogva felemeli a fejemet. Fürkészőn pillant most rám, és barna szeméből lassan eltűnnek az idegesség borongós színei.

- Oh. Hát persze – motyogom, de ezek után már nem merem megkérdezni, pedig igazán jó lenne tudni.

- Kérdezd meg – utasít, amitől szúrós hideg fut végig a gerincemen.

- Miért csináltad?

- Mert engem is megcsaltak – Jin szavai az éjszakába dermesztik az időt. A vallomása mintha mellkason vágna, képtelen vagyok megmozdulni, vagy akár megszólalni. Fogva tart a pillanat amiben értelmet nyer minden tette. Nem csak az én figyelmemet akarta elterelni, hanem a sajátját is.

- Eunbi. Még ezek után sem akarsz felhívni magadhoz egy italra? – suttogva kérdezi miközben egy lépéssel közelebb jön hozzám. Nagyot nyelek és csak egy kérdés kavarog a fejemben.

Akarom?

Sziasztok^^

Tudom, soha nem azt csinálom, amit kellene, viszont hónapok óta most először írtam úgy egy történetet, hogy igazán élveztem. Azt hiszem nem árulok el nagy titkot azzal, ha azt mondom, hogy ezt a sztorit is részben megálmodtam. Remélem nektek is legalább annyi örömet fog szerezni az olvasása, mint nekem az írása.

Mindenkinek sok-sok szeretetet kívánok az idei év összes hátralévő napjára. 😘😘😘

Love,
Semy