𝓑𝓮𝓽𝓽𝔂

- Ezt nem értem - álltam meg - Adrian azt mondta, hogy az apja miatt költöztek, illetve az apja szeretője miatt aki ott derült ki és emiatt váltak el a szülei. Akkor ez az egész egy hatalmas hazugság volt? Mégis mi oka volt ki találni mindezt? És én hülye mégis, hogy hihettem neki? - csaptam a tenyerem a homlokomra, mivel ismét szembesültem vele, hogy milyen naiv is vagyok valójában.

- Nem a te hibád, hogy az apja génjeit örökölte, de nem gondoltam, hogy ennyi baj lesz ezzel a fiúval. Szerinted mégis mennyi az esély arra, hogy pont a mostoha testvérét akarja jelenleg feleségül venni? Én pedig mégis mit tehetnék? Ha elmondok mindent a lányomban egy világ omlik össze. Sosem akartam ezt az életet Kristen-nek, hogy tudja, hogy az apja él és virul csak épp vele nem foglalkozik, mert nem akar. - mesélte keseredetten.

- Őszintén, nem tudom mi lehetne a jó megoldás. Most, hogy kiderült Adrian mindenről hazudott nekem, kicsit fáj. Épp ezért tudom, hogy ha Kristen mindenről tudomást szerez valóban összeomlik. De Cecilia, mégsem nézhetjük végig, hogy összeházasodnak. - mondtam, közben hevesen gondolkodni kezdtem.

Utáltam ezt az érzést. Az átvertséget, a tudatlanságot. Éveken keresztül, rengetegszer lettem átejtve és most jutottam el odáig, hogy ezentúl senki sem verhet át és akinek csak tudok segítek, hogy véletlenül se járjon úgy mint én. Kristen, Cecilia, és én is ugyanolyan áldozatok voltunk ebben az egészben, pont ezért nem hagyhattam, hogy bármelyiküknek bántódása essen.

- Anya! - futott hozzánk egy kis fiú és örömtelien Cecilia-hoz bújt. Észre sem vettem, hogy máris az iskolánál vagyunk.

- Elisabeth, ő a fiam Jonathan.

- Szia Jonathan. - guggoltam le hozzá mosolyogva.

- Szia Elisabeth, te anya barátnője vagy? - nyújtotta felém a kezét, mint egy igazi úri ember.

- Igen, vagyis hát, igen. - fogtam kezet a fiúval, majd Cecilia-ra néztem, aki csak mosolygott rám.

Furcsa volt Cecilia-t a barátnőmnek nyilvánítani, mivel talán anyával lehet egy idős. De amikor ki mondtam, hogy igen a barátnőm tulajdonképpen úgy is gondoltam és rajta is láttam, ő is így érez.
Haza indultunk, viszont Jonathan előtt nem lett volna valami okos az eddigiekről beszélni, pedig még közel sem végeztünk, szerintem mindkettőnk sok új dolgot megtudott volna még a másiktól. Jonathan nagyon édes kis fiú, rengeteget beszélt egész úton, de egyszerűen nem tudtam betelni vele. Első osztályos, de mégis olyan okos és értelmes fiú, teljesen lenyűgözött. Cecilia példaértékű szülő, nagyon örülök, hogy megtaláltam őt a gyűlést tekintve is.

Már a házuk előtt voltunk, amikor Stefan hívott, hogy előbb hazaért és jó lenne, ha pakolni kezdenénk. Láttam Cecilia-n, hogy szívesen behívott volna, ha nem is az Adrian témáról, hanem akármi másról beszélgetni, de sajnos tényleg fontos volt, hogy haza menjek. Elköszöntem tőlük és már mentem is haza.

- Milyen volt a kávézás Nicole-al? - kérdezte Stefan kíváncsian mikor beléptem a szobánkba.

- Szia neked is, szívem. - csókoltam meg majd az ágy szélére ültem.

- Ne haragudj, csak kíváncsiskodok. - ült le mellém és figyelmesen vizsgálni kezdett, várta, hogy szóhoz kezdjek.

- Cecilia-val voltam, a kis fiát hoztuk haza az iskolából. - válaszoltam, mire egyértelmű volt, hogy nem erre számított.

- Azzal a Cecilia-val? - kérdezte, ellenszenvesen.

- Igen, Kristen anyja. - válaszoltam.

- Az a Kristen? - kérdezett ismét, továbbra is ugyanazzal az arckifejezéssel.

- Igen Stefan, elmondanád mire akarsz kilyukadni? - kérdeztem ingerülten.

- Titkolsz előttem valamit, és nem az egy hét alatt szeretném megtudni, hogy mit, szóval ki vele. - jelentette ki határozottan.

- Mégis mit titkolnék? - néztem a földre, mivel Stefan szemébe képtelen lennék hazudni.

- Azt te tudod, te bámulsz lefelé. - próbálta tudtomra adni, hogy ezzel a tettemmel elárultam magam.

- Nem én vagyok az egyetlen aki titkolozik, tudod? - néztem fel rá mérgesen.

- Miért talán én is ezt tenném? - kérdezett vissza cinikusan.

- Pontosan ezt teszed évek óta, illetve nem tudom. - háborogtam, de eszembe jutott, hogy amit Adrian mondott Stefan-nal kapcsolatban lehet, hogy ugyanolyan hazugság mint minden más.

- Na most már végképp nem értek semmit. Ne pakolj, nem megyünk sehova. - határozta el magát dühösen.

- Igaz, hogy megfenyegetted Adrian-t?

- Ki a franc az az Adrian? - nézett rám lepődötten.

- A volt barátom.

- Nem is tudtam, hogy az öcsémen kívül volt más fiúd is.

- Pedig ő ismer téged és elvileg megfenyegetted azzal, hogy megölöd, ha nem hagy el engem.

- Jézusom, elég zakkant pasid volt. - nevetett.

- Akkor erről is hazudott. - vettem egy mély levegőt.

- Na, de várj, hogy is jön ő a képbe? - eszmélt fel.

- Úgy, hogy felkeresett pár hete és próbált mindent helyre hozni. - válaszoltam kellemetlenül, mivel tudtam mi következik.

- És erről nekem mikor akartál szólni? Amikor már teljesen az ujja köré csavart? - dühöngött, de jogosan.

- Egyáltalán nem érdekel se ő, se a szarságai, csak kíváncsi voltam miért lépett le.

- Tudod mit, elegem van ezekből a játékokból. Belefáradtam, hogy folyton küzdenem kell érted, úgy hogy elvileg az enyém vagy. A közös gyermekünket várod, de még ilyenkor is tud jönni egy kis senkiházi, aki felborít mindent. Hány ilyet tűrjek még el Elisabeth?

Amikor ezt kimondta fájdalom tört elő tekintetében. Borzasztóan éreztem magam, mivel egyszerűen szörnyű barátnő vagyok. Minden amit Stefan-nal tettem, Elias, Liam és most Adrian is hiába vele nem történt semmi, Stefan-nak fáj. Fájdalmat okozok annak az embernek akit tényleg hihetetlenül szeretek, akivel valóban egy gyermeket várok, akivel az életem hátralévő részét szeretném le élni.

Ezen gondolkodva sírni kezdtem, de nem azért, hogy Stefan megsajnáljon aztán könnyedén elnézze ezt is, hanem mert a szívem szakadt meg érte, ahogy ült az ágyon tehetetlenül.

- Te vagy az életem, kérlek, mondd hogy tudod. - szólaltam meg, miközben csak néztük egymást kínok között.

- Nekem pedig te, és a kis babánk. Számomra nem létezik fontosabb ember nálatok. - mondta és intett, hogy üljek mellé.

- Sajnálom, hogy ennyi fájdalmat okoztam neked ez idő alatt, és nem kell küzdj értem, csak a tiéd vagyok és senki sem változtathat ezen. - bújtam hozzá szipogva, ő pedig a karom kezdte simogatni, amivel megnyugtatott.

- Ez az egy hét csak a miénk ugye? Se Cecilia, se Kristen, se Adrian igaz? - nézett le rám reményteljes szemekkel.

- Ez az egy hét, és az utána következő örökkévalóság. Csak a miénk. - fogtam meg a kezét, boldogan, szerelmesen.