17. Fejezet - A családom és a múlt
♡︎♡︎♡︎
– [Név]..! – hallottam meg egy ismerősen csengő hangot, ami most elég gyenge volt – Ne csináld ezt...
– Muszáj Katsuki – mosolyodtam el halványan, miközben egy könnycsepp gördült le az arcomon – Visszajövök hozzád.
– Megígéred?
– Meg.
– Ne nyálaskodjatok! – vágott pofon a nő – Induljunk!
– H-Hai! – indultam el, amire a zöld hajú fiú elvigyorodott.
– [Név] – hajolt a fülemhez.
– Mit akarsz te mocskos rohadék? – morogtam.
– Téged. Ugye még szűz vagy drága? – harapott a fülembe, és majdnem belemarkolt a fenekembe, de a kezére csaptam.
– Szedd le rólam a kezed mocskos szarházi! – utasítottam.
– És ha nem? Akkor mi lesz? – kuncogott – Mert a drága Kacchan nem tud téged megvédeni most.
– Ne emlegesd Katsukit – mentem kicsit gyorsabban.
– Nee. Nee – ugrott elém a nagynéném vigyorogva – Ennyire meg akarod ismerni az apádat?
– M-mi? De hiszen apu meghalt – lepődtem meg.
– Haha. Nem! – mosolyodott el betegen – Nem halt meg. Túlélte.
– Nem ez nem igaz! – kiabáltam – Nem élhette túl! Láttam a kórházi ágyon! Ilyen nem lehet!
– Shh ne kiabálj – kuncogott a zöld hajú, és befogta a szám – Még meghallanak a hősök, és nem akarunk trükközést – Igaz? – nézett a nagynénémre Deku.
– Igen, szóval [Név] ne nyírasd ki magad – nevetett halkan, és felmutatta a pisztolyát, mire hátra hőköltem kicsit – Na ne ijedj meg. Te is ilyet fogsz majd használni.
– M-Mi?! – ijedtem meg még jobban.
– Igen – nézett rám Deku, mire hátra fordultam felé, és zöld íriszeibe fúrtam az én [Szemszín] színű íriszeim – Nesze, itt is van – nyomta a kezembe, de rögtön eldobtam.
– Ehhez én soha nem fogok nyúlni! – fintorodtam el, és úgy néztem a pisztolytra, mint valami szörnyre, aki éppen rám akar támadni.
– Jaj [Név]! – jajgatott Midoriya, mint egy kisfiú, aki nem kapott édességet ebéd után – Így elrontod a hangulatot!
– Apa nem él – morogtam, mit sem törődve a hisztiző fiúval, hanem a tárgyra tértem – Ebben biztos vagyok.
– [Név] két apád volt – mosolyodott el a vörös hajú.
– Mi..? – képedtem el, és majdnem hátra estem a meglepetéstől.
– Két apád volt – ismételte el a nő.
– D-De hisz' ez lehetetlen! – dadogtam – Hogy lenne két apám?!
– Az egyik magához édesgette anyádat, a másik pedig bosszút állt ezért. Az autóbaleset csak álca volt. Meggyilkolták őket – komorodott el a nő.
Nem szóltam egy szót sem, mert nem is tudtam. Nem tudtam megszólalni, annyira lesokkoltam. Két apám lenne? Ez lehetetlen! Még soha nem láttam mást az apukámon kívül anyával.
– Hol van az a gyilkos? – morogtam.
– Mármint a vérszerinti apád? Oh hát ő a Gonoszok Ligájánál – gördült egy mindeddigi vigyornal is betegebb mosoly a szájára.
– M-mi? És ez miatt fenyegetettek Katsukival? – próbáltam kitépni magam Deku karjai közül haragosan.
– Igen. Kellett a manipuláció – vonta meg a vállát a nagynéném, mintha ez természetes lenne.
– Mindjárt megérkezünk – szinte fuvolázta a mondatot a zöldike, és betolt egy sikátorba, egy ajtó elé.
– Tessék, menj előre – nyitotta ki az ajtót a nő.
Amint beléptem rám zárták az ajtót a kattanásból ítélve. A kijárathoz szaladtam, és elkezdtem dörömbölni rajta, de azok ketten csak nevettek a szenvedésemen.
Beteg barmok...
– [Név] – szólalt meg egy mély hang a hátam mögül, mire megfordultam.
A meglepetéstől kikerekedtek a szemeim, és az ajtónak dőltem.
Ez nem lehet...
♡︎♡︎♡︎
[Név] szemszöge:
– [Név]... – állt mellém Kurogiri – Sajnálom, hogy ilyen körülmények között kell megismerj...
– Szóval te lennél a vérszerinti apukám..? – morogtam, majd ciccegetem egyet – Remek! Mostmár értem miért akart a nagynéném gonosztevőt csinálni belőlem.
– Sajnálom az Ő nevében is...
– De ez hogy lehet? – néztem a férfire.
– Az egész még születésed előtt pár évvel történt. Anyukáddal egy csodálatos életet éltünk. Sok barátunk volt, kedves szomszédok, amíg... – itt egy mély levegőt vett – elő nem bontakozott a képességem. Rendesen. Ugyanis akkor csak egy ugyanolyan ember voltam, mint a többiek. Amikor anyukád közölte velem a hírt, hogy babát vár, elsírtam magam. Örültem is, meg nem is.
– Huh? Nem örültél egy gyereknek? Nem örültél nekem? – fakadtam ki.
– Dehogynem. Csak anyukád amikor látta, hogy nem vagyok képes téged nevelni, ugyanis mindig távol voltam. Shigarakinak szüksége volt rám. Megfenyegetett, hogyha nem dolgozok neki, megöl titeket – potyogtak jobban a könnyei.
– Ne sírj apa... – öleltem meg.
– Huh? Tudod mikor hallottam ezt utoljára? – súgta, miközben visszaölelt.
– Mikor?
– Anyukádtól. Ő szólított így, hogy milyen jó apa vagyok és leszek. Sajnálom, hogy nem történhetett ez meg... – szorított jobban magához.
– De én és Katsuki ez miatt szenvedünk... – engedtem el.
– [Név] elszökünk innen, és legyőzünk mindenkit, aki csak az utunkba áll, rendben? – fogott rá a két vállamra, és mélyen [Szemszín] színű íriszeimbe nézett.
Milyen szép világos kék szemei vannak...
– Rendben apu – kuncogtam – De mesélj tovább.
– Rendben – simogatta meg a fejemet Kurogiri – Miután megszülettél, nem tudtam sok időt otthon tölteni. Tomura sok akcióra kényszerített rá. A nagynénéd végül hozzáment feleségül.
– H-Hogy micsoda? – képedtem el – Ez a lehetetlennél is lehetetlenebb!
– Sajnos [Név] ez igaz... A nagynénéd szinte zsarnokság alatt tartotta a ligát, és sajnálatos módon megtudta, hogy én vagyok az apukád. Anyukádhoz szaladt, és kitálalt neki rólam, de nem hitt a nőnek.
– És a lebukásod apu? – firtattam kicsit halkan. Nem akarom neki felhozni a rossz élményeket, de ezt muszáj volt megtennem.
– Oh... Persze. Hogy is felejthettem el – mosolyodott el keserűen, halványan – Egy akción meglátott anyukád, és amikor haza mentem, közölte, hogy végeztünk. Ott tört össze bennem egy világ. Te a szobádban szundikáltál épp. Kértem, hadd láthassalak utoljára, mire csak egy bólintottással jelezte, hogy menjek. A kezembe vettelek, de sírni kezdtél. Próbáltalak nyugtatni, ami szerencsémre sikerült is. Nagyon aranyos kislány voltál [Név]. Utána összepakoltam, és elköltöztem ide. Ennyi lenne a történet.
– És valakinek nem volt pánikbetegsége a családunkban? – firtattam szinte suttogva.
– Igen, nekem. Miért? – nézett rám, de tudtam, hogy kapizsgálja a dolgot.
– Nekem is van... – csordult ki [Szemszín] szememből egy kósza könnycsepp.
– Semmi baj – simogatta meg a hátam Kurogiri – Megoldjuk, megértetted?
– Megértetttem... – sóhajtottam – De most egy célra koncentráljunk. Kijutni innen veled együtt, és legyőzni a nagynénéméket. Aztán jöhet a pánikbetegség, és a gyógyszer.
– Huh? Miért többes számban mondtad? – lepődött meg.
– Van egy társa. Egy áruló az osztályból – mormogtam.
– Ki az? – kíváncsiskodott.
– Aki kíváncsi, hamar megöregszik – kuncogtam, majd egy nagy sóhajtás kíséretében folytattam a mondandóm – Izuku Midoriya, az az Deku.
– Szóval sikerült Tomurának manipulálni – vett egy mély levegőt az apám – Na akkor van terv?
– Naná! – vágtam rá egy sokatmondó vigyorral.
♡︎♡︎♡︎
Bakugou szemszöge:
– Oi! Bakubro jól vagy? – szaladt hozzám Kirishima.
– Igen, jól vagyok idióta Furahajú! – morogtam, s csettintettem egyet a nyelvemmel.
– Nekem nem úgy néz ki – nézett a karomra Aizawa-sensei, akit idehívtak pár profi hőssel együtt – Gyere nézessük meg a karod.
– Nem! Nem kell senkinek a rohadt segítsége! Tartsa meg magának bassza meg! – kiabáltam, és idegesen felszaladtam a kollégiumi szobámba.
Nem hittem el. [Név] feláldozta magát azoknak a nyomiknak. Pedig nekem kéne ott lenni. Nekem kéne viselni a fájdalmat, amit most ő él át. A hajamba túrtam idegesen, és a fürdőbe trappoltam. Amint a bőrömhöz ért a meleg víz, jólesően felsóhajtottam. Lemosakodtam, és felvettem a pizsamám.
Ahogy a szobámhoz értem, négy személy várt az ajtó előtt. A furahajú, a Pikachu utánzat, a mosómedve szemű és a hülye könyökű.
– Hát ti? Nem megmondtam, hogy ne segítsetek?! – ordibáltam.
– Tudjuk, de találtunk valamit az udvaron – nyújtott felém egy kis levelet Mina.
Vajon ki írhatta?
♡︎♡︎♡︎
Ohayo Minna-san!^^
Nos előbb hoztam ezt a fejezetet, mint vártam volna. Azt hittem holnapra vagy holnaputánra készül el, de mint látjátok itt is vagyok ^^
Sajnálom, hogy az elején sok a dőlt betűs rész, de amikor én olvasok, és mondjuk a könyvet régen frissítették, akkor vissza akarom olvasni a lényeget, de egy reklámot dob be. Sajnálom, ha valakinek szúrja a szemét, de igyekszem minél kisebb dőlt betűs részt a fejezethez adni. Mindenki érezze jól magát az őszi szünetben, és pihenjetek^^
Sayonara Minna-san a következő fejezetig!~
Bạn đang đọc truyện trên: AzTruyen.Top