~ 𝐘𝐨𝐮 𝐚𝐫𝐞 𝐭𝐡𝐞 𝐜𝐚𝐮𝐬𝐞 𝐨𝐟 𝐦𝐲 𝐞𝐮𝐩𝐡𝐨𝐫𝐢𝐚 ~
•••

– Miért csinálod ezt a szívemmel Jeon Jeongguk? – temettem vöröses színben pompázó arcomat pulcsim ujjával takart tenyerembe, mikor az általam immáron harmadik éve szeretett férfiról láttam egy képet, amin tökéletesen látszódott izmos háta. Hihetetlen, hogy a debütálásuk óta Jungkook – nem mellesleg a többiekkel egyaránt – mennyit nőtt, férfiasodott. Az édes kis nyuszi fiúból a szemünk láttára lett egy érett, izmos férfi. Hiába, hogy ilyen görög isteneket megszégyenítő teste lett a sok edzéstől, az arca mégis olyan gyermeki maradt. Imádom, mikor szája felfelé görbül a mosolygástól, szemei pedig csillognak az örömtől, mégha az csak egy erőltetett mosoly is. Tudom, hogy miattunk armykért bármit megtennének, ami kölcsönös is.

– Kihez beszélsz Liliana? – kérdezte anyu, miközben megállt a nyitott szobaajtóm előtt, kezében a szennyes tartóval. A nagy melegnek hála inkább nyitva hagytam – az amúgy állandóan csukva tartott – ajtómat így nem csoda, hogy ennyire kihallatszódott az, hogy magamban beszélek.

– Senkihez, csak fangörcsöm van. – mosolyodtam el, anya pedig csak megforgatva szemeit felnevetett.

– Te aztán tényleg szerelmes vagy ebbe az idolba.

– Úgy sincs nála sok esélyem. – mondtam kissé szomorkásan, egy vállrándítás kíséretében. – Nem hinném, hogy Jungkooknak egy ilyen pici országból származó lány kéne.

– Jajj kicsim. Ne légy emiatt szomorú. Semmi sincs még veszve. Amúgy meg elfelejtetted, hogy holnap indulunk a beígért utazásra, Koreába? – kérdezte egy hatalmas vigyor kíséretében, mire mosolyogva megráztam a fejem. – Ráadásul Areum is ott lesz, na meg Daniel.

– Tudom, anyu. De mit fogok egyáltalán kint csinálni? Nem is beszélem a nyelvet.

– Majd Areum segít. Emlékszel, még két éve költöztek ki, mert a sportoló bátyját odahívták valami kosárlabda csapatba játszani.

– Igen, emlékszem. – bólogattam, miközben az íroasztalomon tárolt könyveim rendezgettem, de eközben gondolataim csakis Jungkook körül jártak.

Miután anyuval még pár mondatot váltottam, elővettem a már megpakolt bőröndömet a szekrényem mellől, és újra átnéztem a tartalmát, nem-e hagytam ki valamit, amit esetleg vinni szeretnék. Nem túlzok ha azt mondom, hogy majdnem az egész szekrényem tartalmát bepakoltam, ugyanis június végétől, augusztus közepéig ott leszünk kint Dél-Koreában, és Areuméknál fogunk lakni ezidő alatt. A több ezer kilométer távolság ellenére a szüleink közt is megmaradt a szoros baráti kapocs, és Areum is köztem is így nem csoda, ha még most is legjobb barátnők, majdhogynem testvérek vagyunk.

•••

– Annyeong Liliana! – köszöntött egy hatalmas vigyor kíséretében Areum, Daniellel maga mellett. Nem sokkal vacsora után beszéltük meg, hogy majd felhívnak, ráadásul direkt emiatt fent is maradtak az éjszaka kellős közepén amiért rendkívül hálás voltam nekik.

– Sziasztoook! – vigyorogtam vissza rájuk, miközben hevesen integettem. Ilyenkor örülök, hogy egy igencsak modern világban élek, ugyanis nem akadály tartani a szeretteimmel, barátaimmal a kapcsolatot, több ezer kilométer távolság ellenére, mivel az interneten el tudjuk érni egymást.

– Annyira várunk már titeket. – kezdett bele Areum, miközben mellette Daniel szokásához híven tömte a pofiját rámennel. Elméletileg neki az edzőjük által előírt diétát kéne tartania, hogy ne romoljon a teljesítménye a pályán, de aki ismeri a fiút az tudja, hogy úgysem tartja be. Ennek ellenére viszont mindennap két órát edz, ami tökéletesen ellesnúlyozza azt, hogy mennyit eszik. Nem beszélve arról, hogy Daniel száznyolcvanhét centiméter magas, és emellett pedig van rajta izom bőven.

– Mi is várjuk, hogy végre ott legyünk nálatok. Anyuék is nagyon be vannak zsongva. Főképp apa, aki nem egy nagy Ázsia rajongó. – mondtam kuncogva, amin ők is felnevettek.

– Majd keresünk neked valami pasit. – kacsintott barátnőm, kijelentésére pedig egyből zavarba jöttem, ugyanis tisztában volt azzal, hogy nekem ki az aki rabul tartja szívemet már három éve.

– Ó, szóval már nem Jungkook az igazi? – kérdezte teliszájjal Daniel. Kérdésére ha lehetett, még jobban elvörösödtem, és arcomat tenyerembe temettem, aznap már sokadjára.

– Ne beszélj teliszájjal! – intette le húga Danielt, aki csak szemet forgatva evett tovább.

– Khm..– köszörültem meg a torkom – de, még mindigJungkook az igazi, csupán annyi különbséggel, hogy esélyem sincsen nála.

– Mintha Areumot hallanám. – sóhajtott fel drámaian Daniel. – Idézem " jajj daniel, szerinted mennyi esélyem van TaeTaenél?" Bejönnék egyáltalán neki? – figurázta ki Areumot, aki levéve papicsát kezdte el ütlegelni bátyját. Eközben én néma csendben figyeltem a két testvér harcát, amin nem tudtam nem mosolyogni.

•••

" Egy esős pénteki nap volt, mikor úgy döntöttem, sétálok egyet Szöul egyik már jól ismert utcáján. Hosszú szőke hajamat hagytam szabadon, és csak egy lenge pulcsit vettem magamra, mivel az eső ellenére nem volt hideg. Miután szóltam anyuéknak, hogy elmentem, fülembe a fülhallgatót betéve indultam is. Útközben sokan megbámultak eltérő kinézetem miatt, de nem különösebben fordítottam neki nagyobb figyelmet. Amikor elsétáltam a Starbucks mellett egyenesen a zebrához, megtorpantam, ugyanis az utca másik oldalán egy túl jól ismert alakot szúrtam ki. Magas, sötét hajú férfi, egy fekete farmerben, és bakancsban. Fülhallgató a fülében, és egy maszk, mely az arca nagy részét takarja. Ő volt az, Jeon Jeongguk. Hatalmasat nyeltem, ugyanis élőben még jobban nézett ki, mint tévén keresztül. Balszerencsémre mintha csak megérezte volna, hogy valaki bámulja rám vezette tekintetét, és úgy kezdett el sétálni felém. Ezzel nem is lett volna semmi baj, csakhogy lelépett az útra anélkül, hogy körülnézett volna. Ijedten mutogatni kezdtem a piros lámpa irányába, hátha észreveszi, de szüntelenül bámult tovább. Oldalra pillantva szúrtam ki, egy közeledő kamiont, mely nem ötvennel, hanem vagy százhússzal haladt egyenesen felé. Pánikba estem, és a nyelv hiánya nélkül nem nagyon tudtam mit csinálni. Gondolkodás nélkül kezdtem el felé sietni, minek okául megállt az út közepén, a kamion meg egyre csak közeledett. Végül aztán bekövetkezett a baj. A kamion egy óriásit fékezett de ennek ellenére sem tudott megállni, így álmaim férfija  a szemeim előtt repült tizenöt méterrel odébb az aszfalton, s leérkezve élettelenül feküdt tovább. Egyből oda siettem hozzá megnézni, van-e pulzusa, de mind hiába. Halott volt, és ez mind az én hibámból. "

– Jézus Mária! – ültem fel hirtelen ágyamban, miközben patakokban folytak a könnyeim, és erősen ziháltam. Az álmom, melyben szerepelt Jungkook is, életem talán legrosszabb álomjának könyvelhető el, melyet ha akarnék se tudnék elfelejteni. Nem tudtam miért álmodtam ezt, és miért én okoztam Jungkook halálát, így ezeken a kérdéseken agyalva feküdtem vissza pár perc elteltével, hogy valamennyit még tudjak pihenni a repülő út előtt.