– Rajmund – fürkészett Dominik. Ránéztem. – Mi lesz Sárával? Nem ez volt az alku – vetette oda pimaszul, tudta, hogy ez a gyengém.

– Hagyjál – forgattam a szemem nevetve. – Majd lesz valami. Inkább beszéljünk Viviről. Úgy látom, van valami – mosolyogtam sunyin.

– Nem értem, miről beszélsz – tagadta azonnal.

– Pedig szerintem pontosan tudod – cukkoltam.

– Aha, na, szia! Jó volt veled beszélgetni! – lépett ki a faházunkból, mire felnevettem.

Elmentem főtt kukoricáért, kettőt kértem, természetesen gondoltam Sárára is. Kezemben a tányérral sétáltam a kilátó felé, mikor felértem, észrevettem, hogy valami nincs rendben Sárával. Nem kérdezősködtem feleslegesen, csak leültem vele szemben.

– Kérsz, Major? – kérdeztem a kukoricára bökve.

– Nem – felelte mérgesen. – Annyira fel tud idegesíteni az apám. Érted... Direkt csinálja velem. Még mindig büntet, még mindig nem bocsátott meg, és ezt minden alkalommal a tudomásomra hozza. Ja, de nem úgy, hogy elmondja nekem, mennyire elcsesztem a dolgaimat, a kapcsolatunkat, meg mindent. Neeem – röhögött fel gúnyosan. – Nem, az túl konkrét lenne, és azzal tudnék mit kezdeni. Az vitát szülne, veszekedést és kommunikációt... Nem, az nem jó, apu inkább úgy döntött, hogy a közömbösségével büntet úgy, hogy nagyon is látványosan tesz magasról rám, és a dolgaimra is. Ebben nagyon jó. Vérprofi. Ez a mai is annyira gáz, de persze betalált vele rendesen. Megnézi az első storymat, aztán kilép? Ez mi? Ha én nem érdeklem, akkor is. Mióta nem érdeklik a táncos dolgaim? Aput, aki konkrétan négy éves korom óta hordott órákra, fellépésekre, versenyekre... Most végig sem nézi a videómat, holott abból, amit látott, kiderült, hogy tehetségkutatón veszek részt itt, a versenyen. És tánccal. De nem, fogta és nem nézte tovább, csak az első storyt nézte meg. Lehet, hogy azt is csak véletlenül. Tudod, nézegette a követettjeinek dolgait, azokét, akik érdeklik, és az egyik végén átugrott rám a lejátszás, apu meg így: ,,Jaj, ne, ez a lányom, nem érdekel!", és kiütötte gyorsan – hadarta. – Vagy nem tudom, hogy történhetett, de még az is lehet, hogy tényleg így. A lényeg, hogy nem nézte végig, és ezekkel az aprónak tűnő, de nagyon is tudatos lépéseivel újra és újra tudtomra juttatja, mielőtt még véletlenül elfelejteném, hogy ja, amúgy nem érdeklem, és nem érdeklik a dolgaim sem, mert elcsesztem, ott, akkor, fél éve azon a tánctáboros estén, amikor telefonon hívták, ő pedig arra érkezett meg, hogy piásan, teljesen szétcsúszva ülök a szálloda halljában, miközben valakit kórházba szállítottak miattam. Nem, ezt nem nyeli le, nem engedi el és nem is bocsátja meg nekem, mert ott túl hirtelen szembesült minden átkozott hibámmal, azzal, hogy milyen is tudok lenni amellett, amit ő gondolt rólam, vagy amilyennek ő szeretett volna látni. A rózsaszín köd felszállt ott, azon a januári éjszakán, helyette pedig nem maradt semmi, csak egy nagy üresség, és az, amilyen én valójában vagyok. És az nem olyan, amilyenre bárki vágyik. És tudod, mi a legdurvább az egészben? Hogy tudom, mi a baja. Tudom, miért nem képes megbocsátani. Tudom, hogy miért csalódott bennem olyan rohadt nagyot. Tudom, Rajmund, mindennel tisztában vagyok. De nem tudok tenni ellene. Nem tudom visszaforgatni az időt. Nem tudom meg nem történtté tenni a dolgot. Nem tudok rajta változtatni, akkor sem, ha szeretnék. És nem csak ő nem tudja elfelejteni azt az estét, nem csak ő emlékszik kristálytisztán arra, ahogyan ott talál engem, és nem csak ő nem tud túllépni azon a rohadt éjszakán. Ha hajlandó lenne beszélni róla velem, vagy meghallgatott volna akár egyszer is, akkor tudná, hogy én sem tudnám túltenni magam azon, hogy mekkorát csalódott bennem, hogy milyen volt az arca, amikor belépett a hallba, és meglátott engem ott ülve, miközben tájékoztatták a történtekről. Soha nem fogom elfelejteni azt a megvető pillantást, és lehet, hogy nem csak ő nem bocsát meg nekem, hanem én sem bocsátok meg soha magamnak. Ezt például tudja? Kétlem. Nem érdekli. A közömbösségével bánt és azzal, hogy a kapcsolatunk miattam nem olyan, mint fél évvel ezelőttig volt. Eljátszottam a bizalmát, és ezzel együtt a prioritást is, ami mindig is megilletett, mert apu úgy akarta, hogy megillessen. És azt kívánom, bárcsak az a Sára lennék, akit ő szeretne, és nem az a Sára, aki valójában vagyok – fejezte be, majd rám nézett, és mikor meglátta, hogy még mindig a kukoricát majszolom, megrázta a fejét. – Na, jó. Kérhetek mégis? – kérdezte, mire én mosolyogva, felé nyújtottam a másikat.

– Nehéz dolgok ezek, mi? – suttogta maga elé.

– Ja – értettem egyet bőbeszédűen.

– Neked volt már ilyen?

– Úgy érted, okoztam-e csalódást azzal, hogy nem az vagyok, akinek szeretnének?

– Aha.

– Ma, vagy úgy általában? – kérdeztem komolyan, mire felnevetett.

– Általában.

– Persze. Az egész életem erről szól – dobtam a tányérra a kukoricacsutkát. – És tudod, Major... Rajtad kívül még soha senki nem mondta nekem, hogy nem szarabb, hanem jobb embernek tart annál, mint amit mutatok – emlékeztettem. Baromi szerencsésnek érzem magam, hogy ismerhetem őket, főleg Sárát. Már nem kell félreérteni, csak... Na, mindegy. – Rohadt jól esett ezt hallani. Figyelj. Nem tudom, apád mit szeretne, hogy milyen legyél, de aki téged nem tud értékelni, az egy igazi hülye – közöltem határozottan.

– Te most lehülyézted apámat? – kérdezte meglepve.

– Aha – biccentettem.

– Köszönöm! – nézett hálásan, mire megvontam a vállam.

– Bármikor – közöltem. – Csak szólj, ha hallani akarod, szívesen megismétlem. Ha pedig gondolod, elmondom neki is – ajánlottam fel, mire újból felnevetett.

Pár perc múlva Vivi és Dominik értek fel a kilátóba, a lány üzent Tahinak, hogy jöjjön a főpróbára.
A tanárunk sebesen közeledett felénk, már a lépcső tetejére érve kérdezte:

– Készen állsz, Major?

– Készen – válaszolta a lány.

– Akkor lássuk.

– Oké – bólintott felénk, majd miután Vivi videóhívást indított Kocsissal, én elindítottam a zenét.

– Ééééé! – kiabáltuk kórusban, mikor befejezte az utolsó lépést, és a zene véget ért.

Mire végzett Sára a főpróbával, megérkezett egy szervező, kérte, hogy töltsünk ki egy lapot, hogy az előadásunk alatt melyik zene szóljon, mikor kezdődjön, satöbbi. Ezt Vivi a kezébe is vette, elkezdte kitölteni, miközben mi szivárogtunk lefelé a kilátóból. Vivi elszaladt a főépület felé, mi pedig a kisházainkba mentünk a következő feladat kezdetéig.

Dominikkal a házba belépve ledőltünk az ágyra, ám a társam pár perc után úgy döntött, elmegy tusolni. És is hasonlóan tettem, miután ő végzett.

– Szerinted sima lesz? – kérdezte tőlem, mikor kiléptem a fürdőszobából.

– Persze. Sára mindenkit tarolni fog. Ezt ő is tudja, de mégis alázattal áll az egészhez. ÉS ezt tiszteljük benne – mondtam, de ahogy a mondat elhagyta a számat, Dominik felhúzogatta a szemöldökét. – Vicces vagy, Pap. Nagyon vicces. Képzeld, csak megdicsértem a csapattársunkat, ezen mit gondolsz túl? – idegeskedtem, éreztem, ahogy vörösödöm.

– Értem én. Persze.

– És te? Mit gondolsz? – kérdeztem, csak hogy tereljem a témát.

– Szerintem is meglesz neki. Habár fogalmam sincsen, hogy a többi csapat mivel készül, de azért reménykedem – közölte, majd itt ki is merült a beszélgetésünk, mert ő kis idő múlva elment elmondása szerint "sétálgatni", én pedig elszundítottam fél órára.

Mire felébredtem, esett az eső, így a piros színű vízálló kabátomba bújva léptem ki a házunkból. Elindultam piros szigszalagot keresni. Sára ezt kérte üzenetben, erre ébredtem. Szerencsére nem kellett sokáig keresnem, de így is háromnegyed órába telt.

– Tessék, Major, nem volt könnyű, de találtam – mondtam átadva a piros tekercse, majd a vizes arcomat letörölve végigmértem. – Így lépsz fel?

– Aha – felelte. – Miért? Valami nem stimmel?

– Dehogynem... - feleltem szűkszavúan. Elképesztően festett.

– Ne már – nézett a szemembe könyörgőn. – Most komolyan. Rendben leszek így? – kérdezte, mire óvatos félmosolyra húztam a számat.

– Hát, Major, annyira rendben, hogy a szívbeteg nagyapámnak nem így mutatnálak be, mert nem biztos, hogy túlélné, de a tánchoz tökéletes lesz – közöltem, de egy másodperccel később meg is bántam. Mégis mi az, hogy bemutatom? Basszus, nem a barátnőm. Még... De ahogy elnéztem, neki nem tűnt fel, mert nevetett a megjegyzésemen. – Mihez kell a szigszalag?

– Csak egy kis extra – forgatta az ujjai között, majd felragasztott csíkokat mindkét alkarjára.

– Várj, add ide – mondtam segítőkészen, amikor láttam, hogy nem boldogul a cipőjére ragasztással.

Nem sokára kész lettünk, és megérkezett Tahi is.

– Jól van, Major, csodásan nézel ki. A smink, a haj... Minden nagyszerű. Csak lenne hosszabb az a póló – dünnyögte kelletlenül.

– Érdekes, én pont az ellenkezőjét gondolom – vágtam rá, mire a tanárunk unottan felém fordult, Sára meg összeszorította ajkait, hogy elrejtse mosolyát.

– Amúgy Sára, csak azt akartam mondani, hogy... Hű. Nagyon ott van ez az outfit, meg úgy minden – köhintett Keri belépve.

– Köszönöm – mosolygott a lány.

– Szóval nyugi, tőlünk megy a maximum pont, abban biztos lehetsz.

– Oké, kösz, de azért várjátok meg a fellépésemet a pontozással – tanácsolta Sára.

– Ja, hogy elő is adsz valamit? – kérdezte a csákó tettetett döbbenettel, ami már kezdett kissé kínos lenni.

– Igen, táncolni fogok.

– Á, nem fontos, ne is fáraszd magad. Továbbjutsz így is, ennyivel...

– Azért én mégis táncolnék egyet.

– Készen állsz, Sára? – kérdezte Dominik.

– Hadd szóljon – biccentett a lány.

– Oké, akkor... Csoportszelfi a feladat előtt? – kérdezte Vivi.

– Átküldöd majd? – kérdeztük a lánytól, mire bólintott. A kép tökéletes lett, mindenki rajta van, aki számít.

Az étkezőbe lépve helyet foglaltam a csapatunknak.

– Pszt. Major – jeleztem a lányoknak. – Gyertek, itt vagyunk – mutattam a székek felé.

Sietve helyet foglalt Sára is, izgatottan vártuk a verseny kezdetét. Megvoltunk.