☀️☁️☀️☁️☀️☁️☀️☁️☀️☁️☀️☁️☀️

Ha azt mondanám, hogy attól az estétől kezdve minden megváltozott, egyszerre lennék a legnagyobb hazug és a legőszintébb ember ezen az elátkozott világon. Bár teljes mértékben bíztam benned és szavaidban, nagyon is tartottam a reggeltől; hiába vallottál szerelmet akkor éjjel, féltem, hogy mindez csak agyam gonosz játékának tudható be. Sosem gondoltam volna, hogy mekkorát is tévedtem valójában ezzel; másnap reggel te magad keltettél lágy csókoddal és kedveskedő cirógatásoddal. Nagyjából egy hetet töltöttél nálam, én pedig álmomban sem kívánhattam volna szebb napokat. Mintha az a sok hónapnyi titkolózás és bizonytalanság, a már-már őrületbe kergető kérdések sorozata a semmibe foszlott volna mindössze azért, hogy a sokak által annyira dicsért rózsaszín köd vegye át a helyét. Egymás ajkaira suttogott ígéretek, ujjainkkal együtt összefonódó álmok és az a megannyi megszámlálhatatlan nevetés, melynek okát egyedül mi ismerhetjük… Minden mozdulatod elringatott, jelenléted pedig elhitette velem, hogy jövőnket egyedül mi határozzuk meg, hogy együtt képesek vagyunk a legnagyobb viharokat is egy Isten háta mögötti faházban. Akkor még nem tudtuk, hogy az igazi pusztítás elől még szerelmünk sem menekülhet meg.

Bár csak pár röpke napig élvezhettem társaságod, többször is szóba jött, hogy végleg hozzám költözz, így hét végén önszántadból szálltál fel vonatra és utaztál vissza nagybátyámhoz dolgaidért. Felajánlottam, hogy elviszlek én, egy szabadnap még az egyetemi tanulmányaimnak sem árt, viszont csak mosolyogva ellenkeztél mondván, fontosabb közössé vált jövőnk megalapozása, mint az a pár órás utazás. Így bár keserű szájízzel, de belementem a dologba. Akkor még nem realizáltam, mit szabadítottam magunkra, csupán este kezdett tudatosulni bennem, mikor az üres falakat bámultam órákon át rád várva. Miután megelégeltem a tétlenséget, rávettem magam számod tárcsázására, de az utolsó dolog amire számítottam, hogy nem fogod felvenni a telefonod. Újra és újra hívtalak, míg végül egy üzenetet kaptam tőled: „Nem tudok még visszamenni. Szeretlek.”

Han Jisung, te még azt is megmutattad nekem, hogy néha a leghalkabban elsuttogott szavak képesek új világot építeni, de ugyanolyan könnyedén válhatnak a legpusztítóbb fegyverekké is.

☀️☁️☀️☁️☀️☁️☀️☁️☀️☁️☀️☁️☀️