Minho ordítani tudott volna a kialakult helyzettől – vagy legalább is minimum behúzni egyet valakinek, azt viszont már nem volt képes kideríteni, hogy saját magának inkább vagy Channak. Mellkasán teljesen felülkerekedett egyfajta negatív érzés, aminek semmiképp sem találta forrását. Az ausztrál szavai megállás nélkül visszhangoztak elméje minden apró zugában, annak arckifejezése pedig minden vonásával lelki szemei előtt lebegett. Csupán tompán hallotta, amint a másik a nappalijukban matat, viszont a hangos ajtócsapódás volt az, ami tudtára adta az idősebb távozását. Nem hitte volna, hogy akkori állapotánál még jobban megzuhanhat, helyzetén pedig a semmiből előtűnő bűntudata sem segített. Már-már az őrület szélén táncolva indult ki a konyhába egy hirtelen jött indulattól, majd az alkoholos üvegekkel teli szekrényt kinyitva, sorra kezdte elfogyasztani az üvegek tartalmát. A torkát mardosó érzés teljes mértékben eltörpült gondolatai kínzása mellett; hiába volt tisztában cselekedete következményeivel, abban a pillanatban épp az érdekelte őt a legkevésbé. Felejteni akart. Felejteni minél hamarabb pár pillanatnyi könnyedség érdekében.

Az idő semmissé vált számára néhány üveg után, így arra sem emlékezett pontosan, mikor szedte magát össze annyira, hogy felkászálódjon a kanapéra. A körülötte lévő világ összemosódott – egyedül ő létezett akkor saját démonjaival táncolva egyre csak a megnyugvást hajkurászva.

– Mi a jó eget csinálsz?

A csendet megtörő hang is csupán összemosódva, hosszas pillanatok után nyert értelmet elméjében. Bár abban az állapotban még csak felállni sem tudott volna sikeresen, a hirtelen jövő orgánum gazdáját még halálakor is felismerte volna. Ajkai halvány mosolyra húzódtak – a fájdalom és gúny mosolyára -, ahogy lassan felemelte a fejét. Bár nem tudta kivenni az előtte lévő személy körvonalait, nem is volt rá szüksége. Elméje minden habozás nélkül töltötte ki a hiányos képkockákat, melyek igazságában még ő maga sem volt biztos – bár nem is érdekelte. Erőtlen, bár annál élesebb nevetés tört fel belőle, ahogy minden további nélkül hajtotta le a kezében tartott üveg tartalmát, minél inkább figyelmen kívül hagyva az ausztrál jelenlétét.

– Ennyi elég lesz – tépte ki a táncos kezéből az alkoholt, majd a csaphoz lépve öntötte ki a benne lévő csekély folyadékot. – Veled tényleg csak a baj van – morgott maga elé Chan, ahogy idegesen kezdte összeszedni a szanaszét hagyott üres üvegeket.

– Mond újat – nevetett fel ismét Minho keserűen, tekintetével társa mozdulatait követve. Reménykedett abban, hogy legalább kicsit javít majd állapotán az alkohol, viszont fájdalmasan kellett realizálja, hogy ennek pontosan az ellenkezője következett be; teljesen maga alá került, ahonnan már képtelen volt látni bármiféle fényt. Minden erejét összeszedve próbált lábra állni, viszont kudarcot vallott – visszazuhanva a kanapéra gömbölyödött össze, tekintetét szigorúan maga elé szegezve.

– Az ég áldjon meg – lépett Minho elé az idősebb, hangjában jól kivehető fáradtsággal. Adott magának egy kis időt, amíg végigmérte az előtte fekvőt, mielőtt folytatta volna.  – Elég szánalmasan festesz – jegyezte meg kisebb fintorral az arcán, s már indult is volna meg saját szobája felé, mikor valami mégis megállásra késztette. Mély levegőt véve fordult vissza, és ugyan ő sem tudta miért, de menyasszonypózban felemelve a táncost kapta azt ölbe, és vitte annak ágyába. Óvatosan fektette le a fiút, minden figyelmét rá irányítva.

– Nem kell velem foglalkozz, megvagyok egyedül is – motyogta Minho az oldalára fordulva. – Úgyis egyedül voltam mindig is, nem fog ártani megint egy kis magány – ölelte magához egyik párnáját, a lehető legkisebbre húzva össze magát. Fogalma sem volt, miről beszél, de nem is érdekelte. Hagyta, hogy érzései formát öntsenek szavai által, nem gondolva a hatásukra.

– Te tényleg nagyon hülye vagy – fújtatott a göndörhajú, miközben betakarta őt. – Aludj és józanodj ki – adta ki az utasítást, majd indult ki a szobából, hogy folytassa a takarítást.

Egy darabig teljes csend telepedett a lakásra, hiába volt két lakójának elméje hangosabb bárminél is. Egyikük sem értette a kialakult helyzetet, ami ugyanolyan mértékben zavarta mindkettőjüket, anélkül, hogy ennek tudatában lettek volna. Ugyan Minho egy darabig egyhelyben feküdt, hamarosan zavaróvá vált számára a csend; takaróját fejére húzva dülöngélt ki a nappaliba. Bizonytalan lépteivel többször is a falnak ütközött, mire elért a pakolászó fiúhoz, majd kisebb gondolkodás után ölelte azt át hátulról.

– Ne hagyj egyedül – remegett meg a hangja, ahogy arcát az idősebb pólójába fúrta.

– Nem az előbb mondtad, hogy megvagy egyedül? – pillantott át válla felett Chan, ahogy az utolsó üveget is a szemetesbe dobta. – A francba – morgott maga elé idegesen, mikor a mellkasában megjelenő nyomás nem engedte, hogy eltolja magától a kisebbet. – Gyere – fordult meg az ölelésben beletörődve, majd Minho combjai alá nyúlva emelte ismét fel és indult meg ezúttal saját szobája felé. A fiú nem válaszolt a felé érkező szavakra, csupán az idősebb nyakhajlatába bújva hagyta, hogy csináljon vele, amit csak szeretne. – Nem értem, miért vagyok ilyen kedves veled – jegyezte meg összevont szemöldökkel, lábával tolva be az előtte levő falapot.

– Maradj velem – futott át Minhón a kétségbeesés s kapaszkodott Chanba erősen, mikor az ismét ágyra akarta helyezni.

– Itt maradok, nyugi már. Csak át akarok öltözni – fejtette le magáról a táncos kezeit kissé frusztráltan. – A szobából sem fogok kimenni. Végig a szemed előtt leszek.

– Jó – egyezett bele vonakodva az ifjabb, rögtön magához szorítva az egyik párnát.

– Mint egy ötéves – fújtatott Chan, majd ruháját ledobva húzott fel egy mackónadrágot, mielőtt ismét Minho elé lépett volna. – Csússz beljebb – kérte kissé lágyabb hangon, ahogy elfeküdt a matracon. – Aludj! – szólt rá ismét a táncosra, azonban ő továbbra is csak az ausztrál íriszeit pásztázta tekintetével.