【Ｈｙｕｎｊｉｎ】

— Én is téged, Hwang Hyunjin — kuncogott, míg tincseim közé túrt. — Most már aludj.

— Hiányzik... — suttogtam, míg arcomon egy könnycsepp szaladt végig.

— Elhiszem, de mindent meg fogtok majd beszélni. Ha kell, összezárlak titeket egy szobába és csak a békülős szex után engedlek ki titeket — simogatta tincseim.

— Szerezz már magadnak egy életet — vágtam arcon egy random felkapott párnával, amitől csak még jobban nevetni kezdett.

— Melleted nehéz lesz. De tényleg jó éjt — hunyta be szemeit, amit én is követtem.

Mellette már könnyebben tudtam elaludni, azonban a kisebb iránt érzett hiányom ugyanolyan erős maradt. Muszáj lesz bocsánatot kérjek tőle, nem kellett volna úgy viselkedjek vele. Alig tudtam kivárni a reggelt.

💔💔💔

【Ｊｅｏｎｇｉｎ】

Reggel amikor felébredtem, még mindig ölelt valaki. Elsőnek azt hittem, Hyunjin az, és csak álmodtam a veszekedésünket, de aztán rájöttem, hogy ez nem az ő háza.

- Jó reggelt! Hogy aludtál? - nézett rám mosolygva Jisung.

- Egész jól - ültem fel. - Még egyszer köszönöm, hogy befogadtál. Már sokkal jobban vagyok.

- Ennek örülök - mosolyodott el. - Készítek neked valami ebédet, aztán pedig mehetünk is!

- Ebédet? Mehetünk? - néztem rá értetlenül. - Nem délután lesz a találkozó?

- De hisz már fél egy van - nevetett. - Eléggé beájultál. A telefonodat felraktam töltőre, már biztos jó azóta.

- Köszönöm - bólintottam majd a kezembe is vettem az éjjeliszekrényen pihenő készüléket. Jisung addig nekilátott ebédünknek.

Jinie 💞
Írj, ha otthon vagy.

Pillantottam meg az üzenetet. Talán aggódott értem? Akkor mégsem utál teljesen? Sokáig tűnődtem rajta, hogy írok neki, és bocsánatot kérek, de végül nem tettem meg. Elfogyasztottuk ebedünket, majd elindultunk.

🥀🥀🥀

【Ｈｙｕｎｊｉｎ】

Másnap reggel mocorgásra ébredtem, aminek nem is tulajdonítottam nagyobb figyelmet; természetessé vált idővel számomra, hogy Jeongin sokkal korábban kel nálam, és míg én ráhúzok pár lopott percet az éjjeli alvásomra, ő elvégzi nyugodtan reggeli rutinját. Akkor viszont valami nem stimmelt, akárhogy is próbáltam nyugtatni magam, így kelletlenül ugyan, de nyitogatni kezdtem szemeim.

— Jó reggelt, Csipkerózsika — nézett vissza rám Minho, aki már feltornázta magát a matrac szélére.

— Jobbat — fejeltem le a párnám morogva, mikor tudatosult bennem, hogy tényleg nem párom mozdulataira ébredtem.

— Na, ne legyél ilyen durci, egész éjjel veled voltam — dobta el magát rajtam keresztbe. — Ébreeedj, még sok dolgunk van — kezdett el hemperegni rajtam, mint egy macska. Le sem tagadhatná, hogy három is van neki.

— Szállj le rólam, megyek már — dobtam le magamról nyöszörögve, és keltem fel teljesen szétálló hajjal.

— Én is így gondoltam — nézett végig rajtam vigyorogva, majd az ajtó felé vette az irányt. — Rendelek valamilyen kaját, addig szedd össze magad. Húsz perc múlva a konyhában akarlak látni — hagyott ott.

— Diktátor — morogtam idegesen.

Alig volt nálam pár napja, mégis mintha nem is a saját házamban lettem volna, úgy osztogatta az utasításokat. Mivel sikeresen kiűzte az álmot a szememből, és más választást nem igen láttam, kibattyogtam a mosdóba, hogy emberi formát varázsoljak magamra. Már épp a konyha felé tartottam, mikor eszembe jutott Jeongin üzenete.

Visszaszaladtam telefonomért, hogy leellenőrizhessem az álláspontot, de rögtön elfogott a rossz érzés, mikor semmi választ nem kaptam kérdésemre. Idegesen mentem vissza a konyhába, míg egyre csak hogylétén gondolkodtam. Vajon azért nem válaszol, mert haragszik? Vagy... Történt vele valami?

— Nem írt neked véletlenül Inie? — ültem le a kajáló Minhóval szemben.

— Miért írna? — vonta fel kérdőn szemöldökét. — Van valami gond?

— Nem válaszolt azóta, hogy elment — tördeltem ujjaim.

— És még csodálkozol? Nézd, Hyunjin — sóhajtott, majd rám nézett. — Összevesztetek, valószínűleg meg is sértődött. Ne várd, hogy ezek után rögtön a karjaidba boruljon. Majd délután átjön, és mindent elrendeztek — tért vissza ételéhez.

— Remélem... — fogtam én is hozzá az adagomhoz, de alig akartak lemenni a falatok, csak túrkáltam az amúgy istenien illatozó ennivalóhoz.

— Rossz veled még csak egy légkörben is lenni — állt fel az egyik pillanatban az asztaltól. — Gyere, menjünk bevásárolni inkább, amúgy sem élhetünk egész nap rendelt koszton — pakolta el a dolgokat, és kapta kézbe kocsikulcsát.

Semmi kedvem nem volt a dologhoz, de tudtam, igaza van. Ha nem is sok időre, de egy kicsit kiszabadulhattam az otthon fogságából, ezzel is lekötve a figyelmem. Pár óra alatt végeztünk is, ebédre már ki is pakoltuk az újonnan beszerzett finomságokat. Épp azon vitatkoztunk, ki  lenne a soros mosogatás terén, mikor csengettek.

— Nyitom — pattantam fel a széktől, otthagyva ezáltal a duzzogó Minhót, akinek nem maradt más választása, mint elvégezni ezt az undorító házimunkát.

Egyszerre voltam izgatott és boldog, hogy végre megtudhatjuk, miért is titkolóztak annyi ideig a meghallgatás kimenetelét illetően, azonban teljesen lesokkoltam, mikor Jisung és Jeongin nézett velem szemben.

— Sziasztok — böktem ki végül. Miért fagytam le hirtelen, mikor fejben mindent elterveztem, miként fogom majd köszönteni párom? — Gyertek beljebb — engedtem be őket kerülve a szemkontaktust bármelyikükkel is.
Kínos. Csak ennyivel tudnám leírni a helyzetet. Kínos.

💔💔💔

【Ｊｅｏｎｇｉｎ】

Nem teljesen voltam felkészülve a találkozásra. Mit kellene mondanom neki? Bocsánatot kellene kérnem talán? Annyi minden átment már a fejemen, de egyiket sem találtam tökéletesnek. Amikor kinyitotta előttünk az ajtót és beengedett, a szívem hevesebben kezdett verni. Szeretem őt. Túlságosan is, és mégis elrontottam mindent. Pedig már annyira tökéletesen alakultak a dolgok.

- Sziasztok - köszöntem alig hallhatóan.

-  Nem soká a többiek is megérkeznek - nézett Jisungra Minho, aki csak bólintott egyet.

- Addig pedig van időtök kibékülni - tette hozzá Jisung, majd belöktek minket az egyik szobába, az ajtót pedig ránk zárták.

- Jisung, ez nem vicces! Engedjetek ki! - kezdtem el ütögetni az ajtót.

- Majd ha átbeszéltétek a dolgokat. Van egy órátok mindenre - kuncogott Han. - Magatokra hagyunk. Majd jövünk!

- Srácok! Kérlek! - nyavalyogtam nekik tovább. Tudom, hogy Hyunjin haragszik rám, nem akarom, hogy még jobban megutáljon.

🥀🥀🥀

【Ｈｙｕｎｊｉｎ】

— Felesleges — dőltem el sóhajtva az ágyon, ahogy Jeongin kis szünetet tartott a dörömbölésben. — Tényleg sajnálom, hogy velem kell összezárva legyél, de muszáj lesz kibírd. Ha azok ketten valamit a fejükbe vettek, úgyis végbeviszik. Inkább csak nyugodj meg — csuktam be szemeim.

Képtelen voltam ránézni. Igaz, rosszul esett, hogy ennyire menekülne előlem, de végülis érthető a dolog. Eléggé kiakadtam rá múlt éjjel, nem csodálkozom a hozzáállásán. Hiába tudtam, mit kéne mondjak kiengesztelésképp, egyszerűen nem akartam ajkaimra formálódni a szavak. Két tűz közé szorultam: az egyik a mérhetetlen egóm és önbecsülésem, amely azt sugallta, hogy teljesen jogomban állt elküldeni a magamtól azok után, másfelől azonban a hiányérzete tombolt, ami sehogy sem akart csillapodni.

💔💔💔

【Ｊｅｏｎｇｉｎ】

Nem azzal van a bajom, hogy vele kell lennem. Egész életemben másra sem vágytam.

- Jinie, én.... Sajnálom - sóhajtottam. - Nem akartam úgy reagálni tegnap. Megértem, ha többet nem szeretnél beszélni velem - ültem le mellé az ágyra. - Kérlek ne haragudj! - pillantottam rá félve. Rettegtem, hogy elküld majd, vagy hogy újra veszekedni fogunk. Nem szeretném őt elveszíteni. - Elfelejthetnénk a tegnap estét?

🥀🥀🥀

【Ｈｙｕｎｊｉｎ】

Őszintén megkönnyebbültem, mikor ő kezdeményezte a békülést. Próbáltam kicsit visszafogni a rajtam hirtelen eluralkodó örömöt, ahogy meghallottam szavait, de így sem tudtam megállítani az ajkaimra kúszó görbületet. Tehát nem haragszik. Abban a pillanatban mindössze ez az egy dolog számított.

— Te se rám, Inie... Nem kellett volna úgy felkapjam a dolgot — simítottam az arcára. — Tényleg sajnálom az egészet — néztem szemeibe. — Mindennél és mindenkinél jobban szeretlek, ezt vésd az eszedbe. Talán.. Még Kkaminál is. De csak talán — húztam magamhoz közelebb kuncogva, majd lágy csókot kezdeményeztem.

💔💔💔

【Ｊｅｏｎｇｉｎ】

- Én is nagyon szeretlek. Szívesen megosztozom az első helyen Kkamival - mosolyodtam el. - Kérlek soha többé ne veszekedjünk - csókoltam meg. Annyira szeret, sohasem akarok elszakadni tőle. - Szerinted tényleg itt hagytak minket? Vagy csak szórakoznak? - kezdtem el hallgatózni, viszont teljes csend borult a házra. Nem bánnám ha tényleg elmentek volna, hisz szeretek Hyunjinnal kettesbe lenni, de tudva, hogy elméletileg épp a bulinkat kellene tartanunk kicsit furcsa volt.

🥀🥀🥀

【Ｈｙｕｎｊｉｎ】

— Szerintem csak arra várnak, hogy ránk tudjanak majd később rontani, mikor úgy érzik, lerendeződtek a dolgok. Elég valószínűtlen, hogy csak így elhúztak volna... Bár kinézem belőlük — néztem én is az ajtó irányába. — De addig is... Használjuk ki ezt a kis időt kettesben — ültettem ölembe velem szemben, majd derekán kezdtem kezeim fel-le vezetni, míg fejem nyakhajlatába fúrtam, néha-néha belepuszilva puha bőrébe.

Annyira hiányzott már... Soha nem akarom elveszíteni, főleg nem a saját hülyeségem miatt.

💔💔💔

【Ｊｅｏｎｇｉｎ】

- Ki tudja - kuncogtam. - De tényleg jó lenne kihasználni ezt a kis időt - csókoltam meg ezúttal én, majd elődöntöttem az ágyon. - A tegnap este sajnos félbehagytunk valamit - hintettem be nyakát apró csókokkal, miközben ujjaimat végigfutattam oldalán. - Nagyon szeretlek, és azt akarom, hogy ezt tud is! - tértem vissza újra ajkaira. Annyira jó volt megint ízlelni őket. Még mindig olyan édesek, mint a legelső alkalomkor.

🥀🥀🥀