【Ｈｙｕｎｊｉｎ】

— Túl rég — feküdt fel mellém párom, én pedig lassan hozzábújtam. — Nem is tudom, mikor voltunk utoljára csak így mi ketten.

— Tudom — sóhajtottam. — És sajnálom. Csak eléggé zűrösek a napjaim. Nem szeretnék a jegyeimen sem rontani és a meghallgatásra is folyamatosan gyakorlok, amikor csak időm van rá.

Igen, a meghallgatás. Már egész kicsi korom óta álmodoztam arról, hogy a későbbiekben egy táncsuliba fogok iratkozni és azzal kezdek valamit az életben. Sok időbe telt, mire megtaláltam a számomra legmegfelelőbbet, viszont megérte a keresgélést; egy olyan intézménynél kötöttem ki, amely pont az én korosztályommal foglalkozik olyan időbeosztással, ami nem akadályoz más területeken. Nem mintha nem áldoztam volna fel mindent ezért az álmomért, de így nyugodtabb lelkiismerettel élhettem ki mindent pillanatát... Azaz csak reméltem, hogy így lesz, hiszen a nehezén még messze sem voltam túl, pont annak a hétnek a végén tartották a mindent eldöntő meghallgatást, én pedig az összes figyelmem erre akartam szentelni, ami valljuk be, ilyen körülmények között kicsit nehézkesnek bizonyult.

— Biztos minden rendben lesz, te vagy a legjobb — puszilt mosolyogva homlokomra, amitől nekem is kicsit jobb kedvem lett. — Elég, ha rádnéznek, már rögtön íratják is alá veled a szerződést, nálad gyönyörűbb embert még életemben nem láttam.

— Aranyos vagy — kuncogtam. — De nem szeretném, ha csak az arcomért vennének fel, később szívnék érte rendesen. Inkább ejtsenek ki akkor és legközelebbre keményebben fogok dolgozni.

— Csak ne hajtsd túl magad... Ígyis sokat vállalsz.

— Nincs semmi baj — simítottam az arcára mosolyogva. — Ha úgy érzem, baj van, leállok, ígérem — pusziltam ajkaira.

— Nagyon remélem — húzott vissza és csókolt meg lágyan.

Viszonoztam gesztusát, de nem hagyott nyugodni egy gondolat: pár nappal ezelőtt még Iniet csókoltam meg ugyanígy, még ha egy pillanat erejére is. Mérhetetlen bűntudat és fájdalom öntött el, ahogy újra lejátszódott előttem a hétvégém, majd a balesete. Zavartan húzódtam el Changbintól, aki közben elmélyítette csókunkat, és most kérdő tekintettel figyelt.

— Aggódok Iniért... — suttogtam remegő hanggal.

— Javíthatatlan vagy — sóhajtott. — Már jól van, hamar fel fog épülni, de azzal nem javítasz semmin, ha magadat okolod a dolgokért — ült fel. — Később összefutok Chanékkal, ha gondolod, jöhetnél. Nem ártana neked, ha kimozdulnál néha.

— Még átgondolom — biccentettem felé, de szinte biztos voltam benne, hogy el fogom utasítani ajánlatát.

💔💔💔

【Ｊｅｏｎｇｉｎ】

A kórház előtti kis parkba mentünk. Meglepően szép hely volt, mindenhol virágok, a fák zöldben pompáztak, igazán kellemes, tavaszi hangulat  lepte be az egész teret.

- És... Te miért vagy itt? - tettem fel bátortalanul a kérdést. Nem tudtam mennyire személyes ügy lehet ez neki, bár nem tűnik úgy, hogy nagy baja lenne.

- Tudod, gyakornok vagyok a JYP-nál, és gyakorlat közben rosszul léptem. Kificamodott a térdem - paskolta meg az említett testrészét. - De már kutya bajom, csak megfigyelésen vagyok itt.

- Oh, értem - bólogattam mindent tudóan. - Én...

- Tudom - sóhajtott, ezzel is félbeszakítva. - Épp a folyosón ültam, az orvosom várva, amikor behoztak.

- Te láttad amikor idekerültem? - lepődtem meg. Mégis mennyi idő telhetett el azóta?

- Igen. Egy hordágyon hoztak be. Mindenhol szirénák hangját lehetett hallani. Nem festettél valami jól - húzta el száját. - Miután beérkeztél megjelent itt két srác, egy magas fekete hajú, és egy alacsonyabb. - Hyunjin? Rá gondolhat? De vajon ki a másik? És kit kereshetett itt? - Nem tudom milyen kapcsolatban állhattok, de az a fiú három napig el sem mozdult az ajtód elől. Anyukádat támogatva várta, hogy magadhoz térj. Remélem egyszer én is megtalálom az igazit - sóhajtott.

Ha valóban csak távoli ismerősök vagyunk, miért rostokolt itt három napot csakis miattam? Talán közé lenne a balesetemhez, és szimpla bűntudatból? Vagy talán valami mást hallgat el előlem?

- Ő nem a barátom - ráztam meg a fejem. - Mi több, csak egy távoli ismerős, ha jól tudom.

- Ebben biztos vagy? - vonta fel szemöldökét. - Nekem egyik távoli ismerősöm sincs itt, még a gyakornoktársaim is csak ritkán tudnak meglátogatni.

- Nem vagyok biztos benne, de ő ezt mondta. Nem emlékszem semmire. Arra sem, hogy hány éves vagyok, miket szeretek, miket nem szeretek, mi a kedvenc színem. Semmire - szomorodtam el. Úgy szeretnék emlékezni, de nem tudom mit tehetnék. -  Így nincs más választásom, mint hinni neki.

🥀🥀🥀