【Ｈｙｕｎｊｉｎ】

Ahogy befejeztem mondandómat, mintha megkönnyebbültem volna. Elég sok ideje tartogattam magamban a dolgot, hagytam, hogy teljesen felemésszen belülről, de nem volt senki, akihez fordulhattam tanácsért. A szüleim épp csak elfogadják a kapcsolatom, de határozottam nem örültek neki, szerintük csak elpazarlom a fiatal éveim vele. Rosszabbra számítottam, mikor elmondtam nekik a dolgot, de így is keserű szájízzel maradtam a megbeszélés után. Egyedül Jeonginban bíztam még meg annyira, hogy megnyíljak erről, csak vele pedig eléggé eltávolodtam az idő múlásával. Most... Örülök. Örülök, hogy nem kellett tovább magamban tartsam a dolgot, még ha külső szemmel nem is tűnik olyan nagy problémának az egész.

Reménykedve figyeltem az arcát, valami reakcióra várca, helyette azonban csak felpattant, elhadarta, hogy szeretne a szüleivel beszélni, majd felszaladt az emeletre. Kérdő tekintettel néztem utána egy darabig, de ráhagytam a dolgot, őszintén hittem abban, hogy semmi olyat nem csinál, amivel bármelyikünket is bajba keverné.

— A tányérok persze megint rám maradtak, huh? — sóhajtottam drámaian, miközben elmosogattam a használt edényeket. Utálom. A mosogatás a legundorítóbb dolog a világon.

Alighogy raktam rendet, a nálam fiatalabb fiú hívására lettem figyelmes, én pedig mit sem sejtve indultam fel a kuckójába, majd nyitottam be a szobájába, ami... Teljesen átalakult. Mind a négy falon közös képeink százai, ízlésesen egy-egy égősorral feldobva az összképet. Bár reggel volt, sötétítőjét behúzva könnyedén varázsolt félhomályt az otthonos helyiségbe, mely hirtelen kettőnk barátságának szentélyévé varázsolódott. Csillogó szemekkel néztem körbe-körbe, mintha ismét ötéves lennék egy édességboltban.

— Jeongin, ezt, miért...? — préseltem ki magamból nehezen a szavakat ámultságomban.

💔💔💔

【Ｊｅｏｎｇｉｎ】

A

hogy belépett csillogó szemekkel nézett körbe. Látszott arcán a boldogság, szóval elértem a célomat.

- Jeongin, ezt miért...? - szólalt meg végül, de látszott hogy alig találja a szavakat.

- Túl sok nehézséget okoztam neked most. És Changbinnal is veszekedtetek. Szerettem volna egy kis örömöt okozni neked - léptem közelebb hozzá, majd átnyújtottam neki az ajándékomat. - Ezt még régebben vettem neked. Még szülinapodkor oda akartam adni, de nem volt rá alkalmam. Remélem, még mindig szereted őket - motyogtam el mondandóm.

Mindennél jobban szeretem őt, és nekem csak is az ő boldogsága számít. Nem számít mi lesz velem, én megleszek. Ha ő boldog, én is az leszek... Még ha nem is együtt.

🥀🥀🥀

【Ｈｙｕｎｊｉｎ】

Könnyek szöktek szemeimbe és mosolyogva figyeltem az ágyon ülő fiút, ahogy lassan felém nyújtotta az egyik kedvenc albumom, amit már hosszú ideje próbáltam beszerezni. Alig tudtam elhinni az egészet. Remegő kézzel vettem át a nekem ereklyének számító tárgyat, izgalmam pedig csak még jobban fokozódott, mikor annak borítóján Jinyoung aláírását pillantottam meg. Kezemet szám elé kapva néztem hol Jeonginra, hol az albumra, végül az ágyra tulajdonképpen lezuhanva ültem le és kezdtem el lapozgatni óvatosan ajándékom. Nem lehet. Nem csinálhatta ezt. Nemnemnem. Mindezt értem?

— Köszönöm, köszönöm, köszönöm — öleltem magamhoz szorosan. — Mennyit költhettél erre, te jó ég?! — fogtam továbbra is hitetlenül a fejem. — Te vagy a legjobb, Inie. Komolyan mondom — néztem mélyen a szemeibe, miközben szívem majd' kiugrott a helyéről. Miért... Ilyen gyönyörű?

— Nem érdemellek meg. Senki sem. Túl jó vagy erre a világra. Én.. Én.. Köszönöm — hadartam mutatóujjammal puha bőrét simogatva, még mindig fenntartva a kicsiny távolságot köztünk. — Annyira imádlak, Jeongin.

💔💔💔

【Ｊｅｏｎｇｉｎ】

Ö

römmel töltött el, hogy ennyire örült csekély kis ajándékomnak. Mindennél többet jelent számomra, ha mosolyogni láthatom, bearanyozza vele a napomat. Milyen szép is lenne, ha tudnám csak barátként szeretni, akkor újra olyan lehetne minden, mint régen. Kinek akarok hazudni? Már régen is odavoltam érte, csak akkor nem fájt ennyire. Talán ha akkoriban léptem volna, most együtt lehetnénk? Vagy akkor is Changbint választotta volna helyettem... Nem is értem miért reménykedek, Changbin egy igazi férfi, izmokkal, amikkel meg tudja védeni ezt a gyönyörű fiút. Én meg? Csoda, hogy még a szél nem fújt el.

Mélyen szemeibe néztem azoknak csodás ragyogását figyeltem, amiktől akaratlanul is egy mosoly kúszott arcomra. Hogy szerethetem őt ennyire? És miért érzem azt, hogy meg kellene csókolnom? NEM! Most nem szabad!

- Megyek. Beveszem a gyógyszerem - szakítottam meg szemkontaktusunkat egy aprócska torokköszörüléssel, majd elindultam a konyha irányába.

🥀🥀🥀