Heves szívverésénél már csak a papírlapok sercegése volt hangosabb. Máskor ez a viszonylag monotonnak betudható, gyengéd nesz nyugodtságot csempészett volna szíve darabkáinak, viszont akkor és ott, abban a hajnali órában vészjósló léptekké váltak, hatalmas kaszájukat pedig csikorgatva vezették végig a füzet mellett heverő fémtollon.

Minden tökéletes volt, és ez a tökéletesség kergette az őrületbe.

Bár egész élete alatt makacsságáról volt híres, ha őszinte akart lenni - legalább egyszer - magával, feleannyira sem hitt tervei sikerében, mint azt sokszor beállította.

Hiszen csak időre volt szüksége; időre, hogy a nagy kép kiteljesedjen.

Órákat töltött pontos számítások végzésével, minden apró érmét, melyet út közben talált, erre az egyetlen alkalomra tartogatott. Hosszú, sanyargó napokat töltött el agyában kuporogva, hallgatva a cifrábbnál cifrább megjegyzéseket.

Alakjára.

Kinézetére.

Viselkedésére.

De sosem érzéseire.

Igazából belenyugodott. Kellett ugyan egy kis idő, de belenyugodott, hogy hiába is próbál szembemenni a viharral, az csak messzebbre fogja sodorni tervétől.

Az egyetlen tervétől, amit őszintén akart.

Idegen volt számára ez a szó, mégis előszeretettel használta, muszáj volt valahogy támaszt találjon mindennapjaiban - ez az átkozott betűösszetétel pedig tökéletesen megadta számára azt az ábrándot, amire mindig is várt.

Végtére is... Hiába volt annyira elveszett, legalább egyszer lehorgonyozhatott élete homokjában.

Mélyet sóhajtva zárta be a füzetet, mely már ígyis hatalmas munkát jelentett csontos ujjainak. Mellkasa szinte kirobbant, amint felállt, s tartalma szemei előtt kötött ki átláthatatlannak tűnő fekete ködként. Térdei összerogytak, ahogy véres ujjaival az asztallapba markolt, mégis... Mosolygott.

Száraz, teljesen kihalt tincseit könnyedén seperte el eget igéző szemei elől, melyekben hátborzongató ridegség uralkodott. Próbálkozott kiűzni testéből az örök telet, menthetetlenül kiáltott segítségért, mikor már nem bírta elviselni a sorra megfagyó madarak képét, de már túl későnek bizonyult. Sokáig nem értette, mi a baj. Sokáig kereste a hibát a rendszerben, az ismeretlen tényezőt az egyenletben, de az elé táruló fehérség eltakarta előle a nyilvánvalót.

Lassú léptekkel araszolt el a konyháig, ahol immár minden további nélkül húzta ki a jól ismert fiókot. Nem kellett sokat keresgélnie, gyengédebb pillanataiban gyakori vendégként tudhatta be magát a különböző dobozkák tengerénél, melyek - mint mindig -, ugyanazzal a némasággal üdvözölték, így szinte azonnal ráakadt megmentőjére. Egyetlen társa volt, az egyetlen, akiben bízott.

Mert hiába ismerte a veszélyeket, a hozzá hasonló emberek több kárt okoztak neki – akár észrevétlenül is.

Megkönnyebbülten dőlt hátra a szembenlevő asztal lapjának; csontja fájdalmasan ütközött a szépen kidolgozott, simára csiszolt felülettel, mégsem tulajdonított ennek nagyobb figyelmet. Már-már szórakozottan forgatta ujjai között a tablettákat, mielőtt hóviharként küldte volna el a benne tomboló tél komorságához.

Fájdalomra számított, szenvedésre, megbánásra... Mégis csak a fagyos tudat kristályozódott ki előtte, mely mindig is visszatartotta a tavasz eljöttétől.

Hogy az utolsó madár is rég kihalt a kietlen tájban.