a tegnapi beszélgetés óta még mindig nem tértem magamhoz és képtelen vagyok felfogni, hogy San ilyen aljas módon közeledett felém.

ezek szerint minden cselekedete, mondata és kedvessége csak a színjáték része volt.

teljesen hülyére vett, és végig csak játszadozott velem és az érzéseimmel.

mélységesen csalódtam benne, és a könnyeim is igazán nehezen akarnak megállni.

reggel óta már többször is hívott és írt, de amilyen düh tombol most bennem, jobbnak láttam inkább nem felvenni.

idegesen odébb dobtam a telefonomat és a könnyeimet törölgettem az arcomról.

reménytelenül bámulok ki a fejemből, és értelmetlen párbeszédek játszódnak le a fejemben.

mit kellene tennem, hogyan kellene ezt megoldanom, miképp volna ez megoldható, hogyan tudnám őt elfelejteni?

jelenleg érzelmileg, ha pontosan meg szeretném határozni, hogy mégis mit érzek, akkor a szókincsem és egy kibaszott értelmező szótár sem lenne elég ahhoz, hogy érthetően és precízen kifejezhessem, hogy egy szakadék szélén állok, ami nem tudom, hogy most le fog szakadni vagy sem.

percről percre, óráról órára lassan kezdem megérteni, hogy eddig miért is nem akartam kapcsolatot.

pontosan, ezért a kellemetlen és dühítő érzés miatt.

minden szemrebbenés nélkül hazudtak nekem, és még jó pofát is vágtak hozzá.

nyomorultul és rettentő szánalmasnak érzem most magam.

az a vicces, hogy én érzem magam szarul, miközben minden, amit csináltam az az volt, hogy hittem neki és jól éreztem magam vele.

ez benne a legszomorúbb, hogy minden vele töltött pillanatot csodásnak éltem meg és egyszer sem volt bennem kellemetlen vagy visszataszító érzés.

mindig boldogan és élet vidáman indultam el a randevúinkra, a végén pedig még annál is boldogabban távoztam.

tovább is élvezhettük volna egymás társaságát, ehelyett azt kellett megtudnom, hogy ő volt az, aki hat évvel ezelőtt ágyba vitt és felhívta nekem Yeosang-ot, hogy vigyen engem haza, mert annyira ki voltam ütve.

Yeosang aznap találkozott vele, de egy szót sem szólt róla, csak szép csendben elhallgatta előlem és hagyta, hogy ilyen butaságokba keveredjek.

ha tudtam volna, hogy ki az a srác, akivel aznap életem legjobb estéjét töltöttem, akkor biztosan teljesen máshogy is végződhetett volna ez a történet.

viszont akkor fogalmam sem volt róla, hogy én ki vagyok, nem még, hogy ki volt az a srác.

ha talán egy halvány foszlány maradt volna az előző estéről, akkor megkerestem volna őt és lehet, épp nem azon sírnék, hogy átvágott.

de mint nekem, a világ legszerencsétlenebb emberének ez a luxus nem járt ki, és jelenleg is annak az éjszakának a levét iszom.

utálom magam, és utálom Yeosang-ot is.

de ennél már csak San-t utálom jobban.

minden, amit eddig adott nekem a semmibe veszett és egy hatalmas űrt hagyott maga után.

fáj belegondolni, hogy az a sok szép emlék és együtt töltött idő, egy ilyen baki miatt mind feledésbe merül és isten tudja, hogy mikor adatik majd még egy ilyen alkalom, ahol végre felhőtlenül élvezhetem a másik ember társaságát.

a szobámban ülve, bambán bámulva ki az ablakon azt latolgatom, hogy mégis miért tette?

ő emlékezett valamire, vagy az utóbbi időben jöttek vissza az emlékei?

netán nem is tudja, csak a sors teljesen véletlen műve és ezzel tesz minket próbára, hogy képesek vagyunk-e ezzel megbirkózni és megoldani?

a franc se tudja, szimplán abban biztos vagyok, hogy San mélységesen megbántott és nem tudom, hogy mi tévő legyek.

tanácstalan és szomorú vagyok, amit a sok szomorú hangvételű dal nem igazán old meg, csupán még hozzátesz az amúgy is pocsék hangulatomhoz.

két sírás közepette kikeltem az ágyamból és egy nyugtató teáért kicsoszogtam a konyhába, hogy aztán a forró itallal kellemesen megnyugtassam a kiszáradt torkomat.

Yeosang pedig mindent csendben és figyelemmel követett.

tegnap óta nem ment el itthonról és minden cselekedetemet árgus szemekkel figyelte.

megkérdezi, hogy hogyan vagyok, érdeklődik felőlem és segít ezen túllépni, míg én San minden hívását figyelmen kívül hagyom, és magamba zuhanva szomorkodom a szobámban.

majd egy hirtelen ötletből vezérelve a telefonom után nyúltam és kikerestem régi gyermekkori barátom telefonszámát, majd a tárcsázás gombra kattintottam és az okos kütyü már el is indította a hívást.

— szia, nem szeretnél találkozni? — tértem egyből a lényegre és bíztam benne, hogy Sungwoo épp ráér az éjszaka közepén.

— Woo, hajnali egy óra van, mi a baj? — rekedtes hangon szólt bele a telefonba, majd hallottam, hogy egy hatalmasat ásított.

— tudom, de szeretnék találkozni veled. — kissé nyafogósra sikerült a mondandóm, de jelen esetben csak ez tellett tőlem.

— rendben, körülbelül 20 perc és az utcád elején lévő parkban találkozhatunk. — mondta aranyosan és kicsit megkönnyebbültem.

— rendben, szia addig.

gyorsan magamra kaptam pár melegebb ruhát és amint kiléptem a blokkház ajtaján érezhettem az igazán csípős hideg erejét.

minden gombot begomboltam a kabátomon és gyorsan visszafutottam a lakásra egy melegebb cipőt húzni.

időmből bőven kitelt, így abszolút nem kellett sietnem a kis parkhoz, ahol találkozni fogok fiatal korom legmeghatározóbb emberével.

Sungwoo mindig is tökéletes és rendkívül okos volt.

sokszor kaptam magamat azon, hogy irigykedve bámulom őt és azért epekedek, hogy bárcsak olyan lehetnék, mint ő.

hihetetlenül magas srác volt már akkor is, a fizikuma pedig úgyszintén az irigylésre méltó tulajdonságai közé tartozott.

minden hónapban más színű és más fazonú haja tette őt még különlegesebbé, ennél már csak a kis híján fekete színű íriszei voltak csodásabbak, amikből minden nap sugárzott az élet.

haja színét és ruháit mindig tökéletes harmóniában tudta tartani, és szemöldökét is elég éles vonalakkal hangsúlyozta ki, ami nélkül el sem lehetett őt képzelni, mivel férfias arcvonásait tökéletesen kiemelték.

igazán kedves és segítőkész srác volt, szinte a legjobb az egész iskolában.

ezt az is bizonyította, hogy kiemelkedő tanulóként ismerte őt mindenki, akit minden évnyitón és évzárón megkértek arra, hogy olvassa fel az ünnepségre szánt beszédet.

mivel enyhén érdes hangja csodásan csengett, valamint beszélőkéje és a humora is mindig páratlan volt, így aztán senki más nem felelt meg jobban erre a szerepre, csak ő.

a hab a tortán már csak az volt, hogy sose lehetett levakarni a gyönyörű mosolyát az arcáról.

élettel teli és nagyon boldog srác volt, egészen középiskola másodikig, amikor is az akkori barátja teljesen megalázta őt és összejött egy másik sráccal, akivel már hónapok óta csalta őt.

onnantól Sungwoo teljesen kifordult önmagából és egy olyan oldalát ismertem meg, amit sose gondoltam volna, hogy pont tőle fogok látni.

buliból buliba járt és mindennap más srácot hozott fel a lakásra, ahol laktunk.

iszonyú sok egyéjszakás kalandja volt, amiből egy idő után elegem lett és sajnos nem épp tapintatosan megmondtam neki, hogy befejezhetné ezt a ribancos viselkedést és kicsit felelősségteljesebben is gondolkozhatna.

rettentő csúnyán összevesztünk és ekkor határoztam el, hogy Yeosang barátomhoz költözöm egy időre.

ennek már vagy 7 éve.

ez alatt az idő alatt Sungwoo és én megpróbáltuk megoldani a köztünk lévő feszültséget, amit több-kevesebb sikerrel sikerült is helyrehozni, de még mindig vannak nézeteltéréseink.

ettől eltekintve örökre a legjobb barátomnak fogom tartani, azt a hatalmas melákot.

kissé idegesen lépdeltem a park felé, mert már pár hónapja semmi komolyabb témáról nem esett szó közöttünk és félek, hogy Sungwoo esetleg tehernek fogja érezni a nyafogásomat.

pár perc alatt oda értem és nem sokat kellett várnom, hisz Sungwoo is megérkezett.