Tizenhetedik fejezet

𝐏𝐫𝐢𝐧𝐜𝐞 𝐟𝐫𝐨𝐦 𝐃𝐢𝐬𝐧𝐞𝐲

Annyi negatív gondolat gyűlt össze bennem, és úgy éreztem, hogy egyre több és több lesz. Képtelen voltam Winston szemébe nézni, nem mehettem haza tudván, hogy rám vár. Egy szörnyetegnek éreztem magam, mivel én lehetek az ok arra, amiért Winston ilyen. Tönkre tettem a családját, ő pedig vakon hisz bennem, és bízik abban, hogy én lehetek számára a fény az alagút végén.

Eszembe se jutott haza menni, kikapcsoltam a telefonom és egy ideig utcából - utcába járkáltam, céltalanul. Próbáltam tisztázni magamban mindent, de nehezebb volt mint gondoltam. Végre érezni kezdtem egy kis törődést, figyelmet, mégha furcsán is mutatta ki, de Winston megtette. Törődött velem, figyelt rám, és ez elindított bennem valamit. Megfogadtam, hogy Gabriel után egy srác sem érdekel, magamra koncentrálok, de Winstonnal más a helyzet. Ő nem egy egyszerű srác, sőt talán a legbonyolultabb akivel eddig találkoztam, de mégis felkeltette az érdeklődésemet, pff, gyenge kifejezés, hisz oda vagyok érte.

Azt helyeztem magam elé, hogy mennyi jó, szép dolgot csinálhatunk együtt, milyenek lennénk egy igazi párként, és talán ennyi elég volt ahhoz, hogy elhatározzam, elmondok neki mindent. Tudom, hogy Mariah ugyanúgy bökkenő marad, de ha szeretjük egymást semmi sem jelenthet akadályt.

Nyugodtan léptem be a házunk ajtaján, de a rám meredő szempárok nem sugallták ugyanezt a nyugodtságot. Alexia felpattant a bátyám oldaláról és eszeveszettül nekem rontott, olyan szorosan ölelt mintha évek óta nem láttuk volna egymást.

- Hol a francba voltál? És miért van kikapcsolva a telefonod? - dühöngött a bátyám, de én csak Winstonra tudtam figyelni, aki szintén baromira mérgesen nézett rám.

- Nagyon aggódtunk Van. - mondta csüggedten Alex.

- Csak sétálgattam elzárás után. - próbáltam higgadt lenni, Winston viszont nem díjazta a válaszom.

- Miért voltál elzáráson? - kérdezte Nico döbbenten, Winston pedig hevesen rázta a fejét.

- Öhm - néztem rá kétségbeesetten - Szemtelen voltam. - rögtönöztem a választ.

- Ne mond, hogy megint ugyanazokat a köröket futjuk? - kérdezte ismét ingerülten a bátyám.

- Egyszeri eset volt, többet nem fordul elő. - lesütött tekintettel a szobámba indultam.

- Várj! - hangzott Winston hangja, aki utánam sietett.

A bátyámra néztem, aki még mindig mérhetetlen dühvel tekintett vissza rám. Winston utat vágott elém, és a karomnál fogva húzott maga után. A szobámba lépve, sietve becsukta az ajtót és hirtelen megcsókolt. Nem gyengéd volt, de nem is erőszakos, csupán a vágyakozást lehetett érezni rajta.  Kisebb - nagyobb sikerrel felvettem a tempóját, de ismételten hirtelen lassított le, ekkor már sokkal érzékibben csókolt. Visszavonom, amikor azon ábrándoztam, mennyire szükségem lenne az ölelésére, pontosan ez a csók kellett nekem is.

- Beszélnünk kell. - váltam el tőle, mielőtt túlságosan felgyorsultak volna az események. Nem tekinthettem el amellett, amit elhatároztam.

- Fontos? - akadékoskodott.

- Igen. - válaszoltam egyértelműen.

- Akkor beszéljünk. - beleegyezésül leült az ágyra és figyelmesen nézett.

- Muszáj megnyílj felém.

- Ezt hogy érted? - vonta fel szemöldökét értetlenül.

- A családodról. - válaszoltam, az arckifejezése pedig rögtön megváltozott.

- Ez nem olyan téma, amiről bárkinek is megnyílnék. - szögezte le egyhangúan.

- Winston - térdeltem elé, és megfogtam a kezeit - Kérlek. - néztem mélyen a szemeibe.

- Miért? - szólalt fel pár pillanatnyi némaság után.

- Mert fontos vagy nekem.

- Nem, itt valami másról van szó. Miért most jött ez Vanity? - pattant fel türelmetlenül.

- Nem vagyok rá képes. - motyogtam az ágy végéhez kuporodva.

- Mire nem vagy képes? Összezavarsz. - ült le velem szembe.

- Tönkre tenni mindent. - bámultam ki az ablakon, közben könnycseppeket éreztem lefolyni az arcomon.

- Hé, nézz rám - próbálta magára irányítani a tekintetem - Ne sírj, elmondok mindent, amit hallani akarsz, csak adj egy kis időt, rendben? - mondta aggódó hangon.

- Attól félek, nincs időm Winston. - néztem rá, a könnyeim pedig már patakokban folytak.

- Nem értek semmit, mi történt, miért mondasz ilyeneket?

- Tönkre tettem a családod és tudom, hogy soha nem fogsz nekem megbocsátani érte.

- Mégis hogy tetted volna tönkre, pont te a családomat? - már teljes zavarodottság uralta.

- Miattam váltak el a szüleid. - mondtam ki nagy nehezen, Winston mintha rémeket látott volna, úgy nézett rám.

- Azt mondod, hogy te voltál az apám szeretője? Ez csak egy rossz vicc ugye? - emelte fel a hangját, én pedig csak a fejem ráztam szótlanul.

Egy ideig ő is hasonlóan nézett rám, és végig néztem ahogy az eddigi csodálatot a tekintetében, gyűlölet és undor váltotta fel. Felállt és egy szót se szólva kilépett az ajtón, majd iszonyat erővel becsapta maga mögött. Eszembe se jutott, hogy utána menjek csak zokogni kezdtem, és megsemmisült bennem a remény, hogy talán máshogy kezeli, talán megért, talán megbeszéljük. Fel kéne fogjam, hogy Winston nem egy herceg a Disney - ből, hanem egy megtört, reményvesztett srác és én sem javítottam a helyzetén, hanem lejjebb löktem a mélybe.