Harmincnegyedik fejezet

18𝐭𝐡 𝐛𝐢𝐫𝐭𝐡𝐝𝐚𝐲

Egy csodaszép kilátású dombon parkoltunk le. Sokszor jártunk már a családdal efelé, de erre még sosem figyeltem fel. Nem egy eszmélet magas domb volt, főként üresség, maximum egy, két fa és pad volt körülöttünk. Leültünk és csak néztünk magunk elé. Gyönyörű napsütéses idő, friss levegő, a távolban magasodó erdő fái. Egyszerűen felemelő érzés volt. Magam mellé tekintettem és Gabriel is pont rám nézett. Csak mosolygott, a szemei ragyogtak, minden örömét átsugározta felém.

- Mi jár a fejedben? - törte meg a csendet.

- Rég volt szerencsém átélni egy ilyen meghitt pillanatot. - mosolyogtam önfeledten.

- Akárhányszor ki nézek ide, megnyugvást találok. - merült el ismét a tájban.

- Sokszor jársz ide? - kérdeztem.

- Igen. Amikor túl sok a gondolatom és egyszerűen nem tudok velük mit kezdeni. - nézett a földre. Tudtam, hogyha nem találok ki valamit ismét mélypontra esik.

- Hé - tettem a kezem az övére - Én is mutatnék egy helyet. - lelkesedtem.

- Milyen elvetemült bárba akarsz vinni? - hunyorított sejtelmesen, majd mindketten elnevettük magunkat.

- Talán te vagy túl prűd. - cukkoltam.

- Na meglátjuk. Indulás. - állt fel nagy lendülettel, én pedig követtem.

Úgy gondoltam, hogy egy csepp szórakozás ráfér, ezért egy bowling pályára mentünk. Pontosabban a kedvenc bowling pályánkra. Jól esett neki és hálás volt, amiért emlékeztem erre a helyre és, hogy újra együtt vagyunk ott. Az idő gyorsan elment, de nagyon jól éreztem magam, szerencsére Gabrielről is elmondhattam ugyanezt.

A hétvége hátralévő része is hasonlóan telt, majd megérkezett Gabriel nővére. Tisztában voltam vele, hogy haza kell mennem, de megvallva az őszintént, nehezen hagytam el a házukat. Ez a pár nap ráébresztett arra, hogy mennyire sokat jelent nekem Gabriel a mai napig. Az effajta kötelek sokkal értékesebb, mintha egy párt alkotnánk. Jelenleg inkább egy jó barátként tekintek rá és ezt nem szeretném elrontani.

Ez a kis idő kiszakított a megszokott mindennapjaimból, amikor hazaértem csak akkor észleltem rá, hogy Ryderről és mellette mindenki másról teljesen megfeledkeztem. Anyáék nem voltak otthon, csupán egy cetlit hagytak maguk után, miszerint elmentek bevásárolni. Kihasználva a helyzetet rögtön Rydert hívtam.

Szia, átjönnél?

Te még élsz?

Igen élek és örülnék neki, ha tudnánk beszélni.

Elfoglalt vagyok.

Ryder légyszíves.

Nem Vanity, nincs légyszíves.
Egész hétvégén semmi jelet nem adtál magadról és most azt várod, hogy egy szóra pattanjak neked?

Nem várom. Megszeretném magyarázni.

Nincs rá szükség, a tetteid beszélnek helyetted.

Az utolsó mondatot követően rám nyomta. Megértettem, hogy ennyire kiakadt, de nagyon bíztam benne, hogy megtudjuk beszélni. Makacs személyiség, de velem nem veheti fel a versenyt. Nem hagytam annyiban ezért meglátogattam én. Az egyedüli problémát Winston jelentette, mivel ő nyitott ajtót.

- Vanity... - bámult rám nagyra nyílt szemekkel, valószínűleg meglepetést okoztam neki.

- Hol van Ryder? - rontottam be a házba. Muszáj volt elővennem minden színészi tudásomat, hogy Winstonnak ne legyen egyértelmű a helyzet. Eljátszottam a hisztérikát.

- Mi van? - lépkedett le a lépcsőről. Egy törölköző a dereka körül, egyel pedig a vizes haját törölgette. Nehéz volt nem kiesni a szerepemből, amint megláttam.

- Neked elment az eszed? - kiabáltam rá. Döbbenten megtorpant a lépcső aljánál.

- Ezt én kérdezhetném tőled. - gúnyolódott a hirtelen kirohanásomon.

- Na jó, én inkább felmegyek. - forgatta a szemeit Winston, bár nem erre számítottam.

- Mit csinálsz itt? - kérdezte higgadtan.

- Mivel te nem jöttél, megtettem helyetted. - susmogtam, hogy Winston még véletlenül se halljon.

- Nem könnyíted meg a dolgunkat remélem azt észre vetted. - sóhajtott, majd elém lépett és magához húzott. A bőre illatos és puha volt, órákon át éreztem volna.

- Te sem éppen. - céloztam rá, hogy ő is bőségesen hozzájárult ehhez a szituációhoz.

- Nem neked kell magyarázkodni ezután. - nézett rám dühösen. Túl édes volt, ahelyett hogy komolyan vettem volna inkább kinevettem. Duzzogva nekem csapta a törölközőt, amiért kigúnyoltam.

- Öltözz már fel. - dobtam vissza szórakozottan.

- Nem tetszek? - húzta a száját egy ravasz mosolyra.

- Menj már! - förmedtem rá, ő pedig az emeletre sietett.

Legalább húsz percet vártam, mire elkészült, amit meg is említettem neki. Nagyképűen az volt a válasza hogy ez a kinézet sok időt vesz igénybe. Nem akartam vele vívódni, ezért könnyedén ráhagytam. Átmentünk hozzánk, de arra nem számítottam, hogy anyáék már otthon lesznek. Ezzel nem is lett volna gond, egyedül a bátyám nézett ránk neheztelően. Azonban egy váratlan vendég is a nappaliban ült velük.

- Nyuszikám! - pattant fel a nagymamám és türelmetlenül nekem rontott. Száz puszival bombázott, szinte már levegőt se kaptam.

- Neked is szia mama. - nevettem el magam, miután elengedett.

- Látom vendéged van. Ki az úriember? - nézett végig Ryderen nagy csodálattal, elég kellemetlen volt.

- Anya, mama ő Ryder. Ryder, az anyám Manon és a nagymamám Eleanor. - mutattam be őket egymásnak.

- Nagyon örülök. - mosolygott Ryder, láttam rajta hogy kínosan érzi magát, végülis nem hibáztattam.

- Te nem is ismered a lányod barátját? - förmedt a nagyi anyára, aki csak a szemét forgatta.

Tudni illik, hogy anya és Eleanor nagyi, aki apa anyukája, sosem ápoltak felhőtlen anyós - meny kapcsolatot. Az igazság az, hogy ki sem állhatják egymást, a mama sosem szívelte anyát és minden lehető alkalommal keresztbe próbált tenni neki. Apa halálával is őt okolta, ami nagy hatással volt anya akkori állapotára. Velem és a bátyámmal mesébe illően bánik, emiatt anyának elkerülhetetlen, hogy tartsa vele a kapcsolatot.

- Hogy hogy itt vagy nagyi? - kérdeztem kíváncsian.

- Milyen kérdés ez? Szerinted elfelejtem az én kis szívem születésnapját? - vigyorgott.

Vele ellentétben én teljesen megfeledkeztem a születésnapomról. Annyi minden történt, hogy teljesen ki ment a fejemből a holnapi nap, amit már annyira vártam. A tizennyolcadik születésnapom.