Negyvenötödik fejezet

𝐈 𝐜𝐚𝐧'𝐭 𝐜𝐨𝐧𝐭𝐫𝐨𝐥 𝐢𝐭

Eddig csupa jót írtam, most viszont szavakba sem tudom önteni, amit érzek. Ryder napokon át furcsán viszonyult hozzám. Eleinte csak késedelmesen válaszolt az üzeneteimre, de idővel már arra sem tudott időt szakítani, hogy lásson. Minden alkalommal egy sablonos kifogással próbálta enyhíteni a helyzetet, én pedig csak bólogattam rá, pedig egyáltalán nem volt rendben, ami történik köztünk. Az egyetlen jó oldal, hogy ismét sok időt töltöttem a lányokkal, a családommal és Gabriellel is. Sokszor aggodalmaim voltak, hogy Ryder vajon mit fog szólni, de folyton arra gondoltam, hogy úgyis hidegen hagyná.
Nem éreztem magam még ennyire tanácstalannak ezelőtt, és a legnehezebb az volt, hogy egyedül kellett megbirkózzak mindennel, senkire sem támaszkodhattam.

Gabriel elhívott minket egy bárba, hogy egy kicsit kikapcsolódjunk a hétvégére tekintettel. Érthető, hogy nem sok energiám volt egy zsúfolt bárban tölteni az estémet, de az egyik részem jó szórakozásnak gondolta. Végülis nem bántam meg, hogy belementem, mivel Gabe egész komfortos helyre vitt minket. Az átlag a mi korunkból való volt, a díszlet is tetszett, sőt egy billiárd asztal díszelgett a bár közepén, emellett csocsó asztal, darts tábla és minden egyéb. Összességében pont nekünk való volt a hely.

Eleinte csak játszottunk, majd a fiúk belelendültek az ivásba és ismeretlen arcokat is köszöntöttek a társaságunkban. Pár rövid lecsúszta után én is egész jó hangulatban találtam magam, végre sikerült elterelnem a nyomasztó gondolataim. Épp a fiúk billiárd tudását mértem fel, amikor egy idegen forma megállt mellettem és megszólított.

- Kire fogadsz? - suttogott a fülembe, hogy jól halljam a hangos zene mellett, miközben a fiúk játékát figyelte.

- Arra a kettőre. - mutattam Winstonra és Nicóra.

- Elég gyatrán játszanak. - tett megjegyzést, amit még egy cinikus nevetéssel is kisért. Nem egészen tudtam, hogy ironikusan beszél, vagy komolyan vegyem.

- Szerintem jól tolják. - vágtam vissza megvédve a srácaimat.

- Akkor te se lehetsz egy billiárd bajnok. - kritizált engem is. Ekkor már egyre valószínűbbé vált, hogy kötekedésből teszi ezeket a megjegyzéseket.

- Ki mondja? Aki csak áll itt, de mutatni nem fog semmit? - vontam fel a szemöldököm, megelégelve a nagyképűségét. Kinevetett, majd átvette az egyik fiútól az ütőt.

Először felmérte a golyók állását, majd hátat fordított az asztalnak. Neki dőlt és így célozta meg a golyót. Döbbenten néztem rá, hogy mégis mi a fészkes fenét csinál, erre megvillantotta a tudását. Egy határozott lövéssel két golyót is eltett, külön lyukba. Mindenki ámulva nézte a fiú trükkös lövését, nem hazudok, az én állam is padlón hevert. Visszaadta az ütőt és egy győzedelmes mosollyal az arcán sétált vissza hozzám.

- Megtanítsalak? - hencegett. Nem mintha ezzel az önelégült stílussal le venne a lábamról.

- Szükségtelen. A végén még jobb lennék. - válaszoltam az ő stílusát alkalmazva. Ismét kinevetett.

- Aranyos lány vagy. Hogy hívnak? - érdeklődött a nevem iránt. Hirtelen megtorpanttam, mintha egy hang a fejemben azt mondta volna, hogy ne mondjam el neki.

- Samantha. - rögtönztem.

Ekkor megjelent Alexia.

- Vanity, úgy szeretlek! - borult rám, totál részeg volt.

- Samantha, mi? - rázta a fejét nevetve a srác, miután meghallotta, hogy Alex, Vanitynek szólít. A helyzet baromi kínossá vált.

- Te ki vagy? - mérte végig Alexia a számára ismeretlen személyt, közben próbáltam a testét egyensúlyban tartani.

- Jeff. Ja nem, bocsi. Noel. - válaszolt engem cukkolva. Elég röhejesen nézhettem ki, mivel szégyenemben teljesen elvörösödtem.

- Ja! Hé Winston add ide azt a dákót! - Alex hirtelen kirántotta magát a kezeim közül és a fiúkhoz ment.

- Vicces barátaid vannak Samantha. - folytatta a kötekedést.

- Oké, ez gáz volt, de ne hívj így. - mordultam rá, majd pár másodperc csend után mindketten elnevettük magunkat.

Nem gondoltam volna, hogy megismerkedek valakivel az este során és ahhoz képest, hogy Jeff, azaz Noel első benyomásra egy seggfejnek tűnt, valójában egész szórakoztató srác.
Beszélgetni kezdtünk és megnyugtató volt, hogy nem próbált nyomulni közben. Épp az ajtó felé néztünk és a közelében állókról beszéltünk, amikor az kinyílt. Ryder sétált be rajta, bennem pedig a vér is megfagyott. A tekintetünk rögtön találkozott, majd a mellettem álló fiúra is felfigyelt. Alapból zabosnak tűnt, az hogy egy ismeretlen pasi állt közvetlen mellettem csak hab volt a tortán. Egyenesen az irányunkba törtetett és hiába próbáltam volna bármit is mondani, felesleges lett volna, rögtön Noel dzsekijébe markolt, előrébb rántotta, és bevert neki egyet. Kitört a káosz, a földön kezdték sorozni egymást, Ryder súlyosabb ütéseket mért a fiúra. Nagy nehezen, de sikerült szét választani őket. Ryder a vérző orrát törölgette, rám vetett egy lenéző pillantást és kiviharzott. Még mindig sokk hatása alatt utána futottam és pont arra értem ki, ahogy egy óriásit üt a falba, majd dühöngve neki dől annak.

- Menj innen. - szólalt fel anélkül, hogy rám nézett volna. Sosem láttam még ilyennek. Megrémísztett.

- Nem hagylak itt. - tettem meg felé óvatos lépéseket.

- Nem akarom, hogy így láss. - dörzsölte meg a homlokát egyhelyben lépkedve. A kezéből ömlött a vér, az arca teljesen elváltozott az idegtől.

- Nem hagylak itt. - ismételve magam elé léptem magabiztosan. Könnyezve, az éles állkapcsára helyeztem a kezeim, bízva benne, hogy ezzel megnyugtathatom.

- Ez nem én vagyok. Nem tudom irányítani. - bújt hozzám megtörve.

Az addigi haragomat, mély sajnálat váltotta fel. Fogalmam sincs, hogy mi, vagy ki miatt alakult ki nála ez, hogy nem tud uralkodni az érzelmei felett és könnyedén robban, mint egy bomba. Noel nem érdemelte meg, hogy így neki essen, de ő sem érdemelné meg, hogy most cserbenhagyjam a jelenete miatt. Hiába nem mondja soha, nagyobb szüksége van rám, mint gondolná, én pedig megfogadtam, hogy a legnehezebb időkben is mellette leszek, hiszen a társam és egymás nélkül teljesen elvesznénk.