Kinyitotta az esernyőjét miközben kiszállt a limuzin hátuljából. A mágus ajkain egy halvány mosoly ült, ahogy a férje felé nyújtva a kezét, segített neki kiegyenesedni. Damen hálásan, csillogó szemmel nézett Baltasarra. Amióta visszakapta őt mindig így tett. Minden percet ajándéknak tekintett, s az ő életüket tudván tényleg annak is számított minden mozzanat.

Ahogy elindultak a hotel felé a mágus megpillantott egy kicsiny kis ibolyát az út szélén. A virág fittyet hányva a téglákból kirakott járdára ott ékeskedett, mint akinek még az emberek építményei sem szabhatnak gátat. Damen leguggolt és megsimogatta a virág szirmait. Csak miután ismét kiegyenesedett nézett a férjére, aki kíváncsian vizslatta őt. A mágus halványan elmosolyodott:

━ Az a mondás tartja a mágusok között, hogy minden kiontott mágus élet után a helyükön egy virág nyílik. Ezzel is tovább szolgálva a Föld békéjét.

━ Ez igen kedves egy mondás. – jegyezte meg Baltasar, majd hagyta, hogy Damen belé karoljon és úgy folytatták az útjukat a szállodába.

A mágus persze nem lepődött meg az odabent lévő pompán. Mindent arannyal és vörössel festettek. A csillár hatalmas volt, az illat pedig kellemes. Vanília és hibiszkusz. Damen szerette az ilyen gyönyörű helyeket. A recepciós hölgy kedves volt, azonnal pezsgőt küldetett Baltasarék szobájába. Damen csendesen álldogált a férje mellett. Az előtérben lévő vörös kanapék és fotelek egyikén megpillantott egy fiatal szerelmespárt. A két férfi egymással beszélgetett, az egyikőjük a másik nyakát cirógatta közben. A mágus meghatódva figyelte ezt a jelenetet. Csak akkor figyelt fel a kábulatából, amikor Baltasar finoman a halántékába csókolt.

━ Eljön a mi időnk is, kedvesem. – mondta biztatóan.

━ Remélem most már hamar. – nyugtázta Damen sóhajtva.

Tény, már több, mint egy évtizede folyt köztük és a vámpírok között a háború, amit ők maguk indítottak el. Változás kellett, felszabadulás. De Hemias tényleg olyan erős volt, mint amit még ez a föld sosem látott. És emellett nagyon okos is. Ravaszsága még Dament is meglepte. Sok embert vesztettek ez idő alatt, de annál többet is kaptak. Egyre gyakrabban csatlakoztak a mozgalmukhoz. Ők voltak a Szövetség. Nem léteztek már különböző körök. Nem voltak ellentétek közöttük. A Vámpírok és a Szövetség létezett.

Ahogy beléptek a liftbe, Damen megérezte a hátán Baltasar hatalmas tenyerét. Jól emlékezett még a nyomorúságos időkre, amikor mindenki halottnak hitte a vámpírt, Damen pedig italba fojtva bánatát próbált kapaszkodni az utolsó kis reménysugárba. Bármit megadott volna ennyi érintésért. Aztán, hosszú idő után újra keresztezték egymást az útjaik. Baltasar mindig azt mondta, hogy azért, mert Damen nem adta fel. A mágus pedig azt, hogy Baltasar küzdött a legjobban.

━ Tudod, miután végeztünk odafent, szeretnék végre tisztességesen megfürödni a férjemmel. – búgta a mágus fülébe, Damen pedig csak sejtelmesen elmosolyodott.

━ Azt hiszem ez a forgatókönyv már nekem is jobban tetszik. – egyezett bele.

Baltasar bár mosolygott, de volt valami fáradtság ebben a gyengéd mosolyban. Damen tudta. Persze, hogy tudta! Hiszen már ő is érezte mindennek a súlyát. Túl régóta harcoltak. Egymással és egymásért. Végre csak pihenni szerettek volna. Többé nem rettegni attól, hogy mikor törhetnek az életükre. Szerelmeskedni akartak és már megfordult Damen fejében, hogyha Baltasar is úgy akarja, esetleg egy kisgyermek szülei is lehetnének. Annyi árván maradt csöppség volt. Damen eltudta volna képzelni, hogy jó szülők legyenek.

A vámpír maga felé fordította a mágust, aki ismét kiszakadt a gondolataiból, majd a hatalmas kezeit Damen arcára simította és úgy nézett a férfi szemeibe. Damen imádta az ilyen pillanataikat. Amikor Baltasar egyszerre volt határozott mégis szelíd. Csak ő érdemelte ki, hogy így láthassa. Damen mindig kiváltságosnak érezte magát ezért.

━ Bármi is történjék odabent, nem inoghatsz meg! Még van lehetőséged, hogy visszakozz. Senki nem fog kérdőre vonni érte. – mondta neki lágyan a férfi.

━ Ezt most csak azért mondod, mert TE szeretnéd, hogy ne legyek odabent. – húzta el a száját a mágus, bár valahol értékelte, hogy Baltasar mindig is aggódott érte. Ő volt az egyetlen, aki ezt tette. Na meg Lorcas, bár az alakváltó nyilván nem ezért tette. Igaz jó barátok voltak, de a macska csak azért lófrált mindig a közelében, mert Damen volt az utolsók egyike.

━ Nem késő. – ismételte végül a férfi. Damen lassan közelebb hajolt hozzá és finom csókolt lehelt az ajkaira.

━ Nem lesz semmi baj! – nyugtatta meg a szerelmét.

━ Ezt nem tudhatjuk előre.

━ Tudod, ha valamire rájöttem kettőnkkel kapcsolatban, az az, hogy együtt erősebbek vagyunk. – nézett Baltasar szemeibe a férfi. – Csendben maradok, de ott kell lennem. – erősködött tovább. – Különben hogyan képviselhetnénk a Szövetséget, ha megfutamodom? – kérdezte költőien.

Baltasar ajkaira egy büszke mosoly kúszott, ami megmelengette Damen fáradt szívét. A férfi olyan mély csókba vonta, hogy alig eszmélt fel, amikor csilingelt a lift, miszerint megérkeztek az emeletükre.

━ Ezért szerettem beléd, drága vérmúzsám! – törölte meg a hüvelykujjával Damen ajkát. – Mert bátorabb szíved van, mint itt bárkinek és ezzel olyan erőt adsz másoknak, amit el sem tudsz képzelni! – csókolta meg a homlokát, majd kézen fogva elindultak a 423-mas szóba felé, ahol a következő megmérettetés várt rájuk.

A titkos jelszó után azonnal ajtót nyitott nekik egy szőke hajú férfi és biccentve köszöntötte őket. Baltasar ment előre, Damen pedig nagy levegőt véve megacélozta magát és követte. Nem volt már más út. Nem volt más választás. Végig kellett csinálniuk, hogy a hozzájuk hasonlóak szabadon és békében élhessenek. Rajtuk kívül más sosem lépte volna meg ezt. De nekik muszáj volt. A kötelékük sokkal erősebb volt, mint azt egy átlagember eltudta volna képzelni.

Damen a háttérbe húzódott az egyik ablakhoz, miközben figyelte a szoba tökéletességét. Vagyis majdnem tökéletes vonásait. Minden vörös és aranyszínű volt, akár csak a halban. Az előszobában két fehér kanapé volt, ám azokat most a falhoz tolta két vérfarkas. Egyetlen szék volt csupán a fehér szőnyeg helyén, amit egy mágus görgetett fel a levegő mágia segítségével, hogy ne piszkolhassák össze. A széken pedig egy megkötözött férfi ült. A lábából vér csordogált, szürke szemeiben harag ült, ahogy az elé álló Baltasart nézte. A száján lévő rongyot ugyan még nem szedték le, de már erős késztetést érezhetett, hogy beszóljon. Legalábbis Damen ezt olvasta le az arcáról.

Figyelte a férjét, ahogy amaz a háta mögött összekulcsolta a kezeit és az előtte béklyóban ülő vámpírt figyelte. Damen sejtette, hogy megannyi emlék rohamozza meg őt, de nem mert a fejébe nézni. Nem akarta tudni, hogy az előtte ülő vámpír milyen szörnyűségeket művelt a szerelmével, miközben Baltasar az apja kúriájában raboskodott.

━ Silvar, öreg barátom! – szólalt meg végül Baltasar. – Olyan rég láttuk már egymást! Brynn hogy van?

Damen elfojtott egy halvány mosolyt, amikor meglátta a megkötözött vámpír szemeiben a meglepettséget. Baltasar értett a taktikázáshoz, ám Silvar még csak nem is sejtette, hogy mennyire nem volt biztos kezekben mellettük.