A laptopjával az ölében a kanapéján ült és megnyitotta az emailt. Összepréselte az ajkait és érezte, hogy a könnyei csak ott bujkálnak a szemében, de nem engedte, hogy utat törjenek maguknak. Legépelte az üzenetet, ami elég rövid volt, ám annál lényegretörőbb.

„Van bármilyen új hír róla?"

Elküldte a levelet és lélegzetvisszafojtva várt a válaszra. Tudta, hogy az alakváltó szinte mindig azonnal visszaírt neki. Muszáj volt, hiszen Lorcas tisztában volt azzal, hogy mi történik akkor, ha nem teszi: Damen teljesen magába zuhan. Így ment ez már több, mint húsz éve. Azóta, hogy a mágus elvesztette Őt.

Lorcas már tudta, hogy a férfi jelenlétében nem szabad kiejteni a vámpír nevét, vagy eluralkodik a káosz. Az alakváltó még sosem látott senkit ennyire... Hűségesnek.
Egy feltehetőleg cafatokban lévő vámpír iránt, aki Lorcas szerint inkább volt kellemes szerető, mint egy életre szóló társ.

Damen persze tudta, hogy mit gondol róla az alakváltó: Azt, hogy megőrült. Hogy már sosem fog megjavulni. Ám meglehet, hogy nem is akart. Ő csak vissza szerette volna kapni az egyetlen dolgot, ami jó volt az életében. Még ha ez olyan nagyon lehetetlennek is tűnt...

A válasz gyorsan érkezett. Damen elharapta a nyelvét idegességében.

„Nincs. Sajnálom."

A mágus kezei megremegtek, de csak lehajtotta a laptop tetejét, aztán a kanapé előtti dohányzóasztalra tette és felállt. Elment egészen a konyháig, majd kinyitva a hűtőt kivette belőle a friss üveg bort, amit aznap vásárolt és öntött magának egy pohárral. Majd egy újabbal. Aztán már az üvegből vedelte az alkohol és kiment a lakása erkélyére, hogy elszívjon egy cigarettát.

A telefonja megrezzent a nadrágzsebében. Előhalászta, majd látta, hogy a készülék csak nem akar elhallgatni. Damen letette az üveget a földre és a bal kezében az ujjai közé csippentve kivette a szájából a cigarettát miközben a másikban a telefont a füléhez emelte. Kifújta a füstöt a csendes éjszakába.

━ Elnézést, hogy ilyen későn zavarom, Mr. Wellbourn... - szólalt meg a telefonban egy kedves női hang. – De azt hiszem van valamim a számára, ami tetszene.

Damen újabbat szippantott a cigarettából és maga elé meredt.

━ Nos, átküldtem az email címére, nézze meg! – tette hozzá továbbra is nyugodtan a nő. – További szép estét! – ezzel pedig bontotta a vonalat.

Ashley mindig is tolerálta Damen... kifogásolható viselkedését.
Amikor a nő jelentkezett a nyomozói posztra elég volt megjelennie és Damen máris felvette. Látta benne, hogy olyan, aki azt teszi, amit mondanak neki. Nem kellett a felesleges fecsegésétől tartania és közelről sem volt olyan bájos, mint amilyennek a férfiak gondolták volna. Bár ez a szakmájukban inkább előny volt.

Damen nem sokkal azután nyitotta meg a nyomozó irodát Londonban, miután Ő...

Kivette a cigarettát a szájából, majd elnyomva a hamutálba visszasétált az üveggel a lakásba. Leült a kanapéra és bekapcsolta a tévét. Keresett egy olyan adót, ami valamennyire lekötötte a figyelmét.

Nem sokkal ezután hangos nyögések szűrődtek le az emeletről. Férfi nyögések. Damen kicsiny érdeklődéssel nézett felfelé miközben kikapcsolta a tévét.

„Gyerünk! Csináld már, erősebben... Bassza meg!" – hangzott fentről a hang.

„Jó fiú vagy, igaz?" – kérdezte egy másik.

Damen lehunyta a szemét és vett egy mély levegőt. A fejét a kanapé háttámlájának döntve a kezét a nadrágjába csúsztatta. Egyszer átsimított a bokszerén éledező férfiasságán. Ahogy fent erősödtek a hangok, újra megtette még párszor ezt a mozdulatot.

„Kérlek, kérlek... elfogok menni..."

„Tudod, hogy az engedélyem nélkül nem teheted. Vagy büntetést akarsz kapni?"

Damen szemeiből kicsordult egy könnycsepp, amely végig cikázott az arcán. Az ujjaival a bokszer alá nyúlva marokra fogta a farkát és elkezdte újra mozgatni rajta a tenyerét.

„Engedd meg, kérlek..."

A mágus kinyitotta a száját és a hossza megremegett a kezeiben, ahogy egyre erősebben kezdte el kiverni.

„Hm... Előbb addig kúrlak, amíg lábra sem tudsz majd állni!" – harsant fel a nevetés.

A nyögések olyan erősek lettek, hogy Damen izzadni kezdett, miközben magán dolgozott. Egy újabb könnycsepp hagyta el a szemeit. Elnyílt ajkain egy halvány sóhaj szakadt fel.

„Most már elmehetsz!"

Damen egyszerre élvezett el a fenti fiatalemberrel is, akinek a kéjes üvöltésétől zengett az egész épület. A mágus lihegve engedte el a férfiasságát, majd miután csillapodott a szívverése egy zsebkendővel megtörölte magát és végül magához vette a laptopot.

Annyi ideje már nem volt senkije sem. Még csak egy egyéjszakás sem. Magának oldotta meg az ilyen dolgait. Persze az sem volt kizáró ok, hogy egy olyan lakóépületben élt, ahol a szomszédai úgy szexeltek állandóan, mint a vadállatok. Talán azért maradt ott, hogy kínozza magát. Ehhez már egy ideje nagyon is értett. Ahogy elhallgatta ezeket az embereket, mindig az együttléteikre gondolt.

Ahol teljesen felszabadult és önmaga lehetett. Ahol nem számított, hogy ki vagy mi ő. Hogy milyen körhöz tartozik, vagy milyen képességei vannak.

Ám elvették tőle az egyetlen örömöt is. Néha azt kívánta bárcsak őt vitték volna el azon a napon. Akkor vége lett volna minden szenvedésnek... Megpróbálta. De egy mágus nehezebben hal meg, mint azt gondolta volna. A teste küzdött az elméje ellen. Életben tartotta, bár már rég nem igazán volt több egy két lábon járó ürességénél.

Megnyitotta Ashley üzenetét és a laptop majdnem kiesett az öléből. A képen egy bár bejárata volt és egy nő. Egy hosszú, vörös hajú nő, aki mögött egy férfi állt. Fekete ballonkabátban és vállig érő hajjal. Damen torka kiszáradt, a szíve pedig sajogni kezdett.

Megtalálták.
Baltasar Redbrook életben volt.