Hyunjin biztos volt benne hogy meg fog őrülni. Az osztálytermébe igyekezett, de valahogy nem jött össze neki, mert folyton mindenkinek nekiment, aki vele szembe jött. De még ez sem zavarta. Ennél sokkal nagyobb problémája volt.

" Miről beszélgethettek? „ - csak ez járt a fejében, és képtelen volt másra gondolni.
" Miért beszélgetnek? Miért vannak mindig együtt? Állandóan egymás társaságában látni őket? De mit csinálnak? És miért? " - Hyunjin maga sem értette hogy miért borult ki ennyire attól hogy együtt látta őket, hiszen ez még semmire se utal, végül is miért ne beszélgethetnének? De Hyunjin ideges volt és képtelen volt lerázni azt a rossz érzést ami állandóan fellobbant benne amikor meglátta őket.

Ugyanakkor, nem egészen volt ideje emiatt aggódni, mert a következő pillanatban megbotlott valamiben, és hatalmasat esett a hideg kőpadlón. A könyöke azonnal sajogni kezdett, de sokkal jobban foglalkoztatta az, hogy mi okozhatta az esést. Vagy inkább ki.

Mellette ugyanis Minho állt, pont olyan fölényes mosollyal, mint amikor Seungminnal sétálgatott a folyosón, és Hyunjin épp meglátta őket.
- Na mi az, kis barátunkat se tudtad megtartani és végleg egyedül maradtál? Nem csodálkozom. Mellette senki nem bírja sokáig. - Hyunjin értetlenül nézett rá, aztán rájött hogy Jisungról beszél, és elszakadt nála a cérna; egy másodperc alatt Minho elé került.
- Te mégis miről beszélsz? És mit képzelsz magadról? - kiabálta magánkívül, azzal megragadta Minho felsőjét és nekilökte a falnak.

- Fékezd magad, Hyunjinnie, különben szólok az alligazgatónak a festékes incidensről, meg arról hogy egy idegbeteg vadállat vagy. - közölte, nyugodtan, még mindig vigyorogva. De Hyunjint nem érdekelte, szét akarta szedni Minhót kicsi apró darabokra hogy megfizessen azért amit tett.
- Mondd csak meg neki! De ne feledkezz meg arról sem hogy egy görény vagy és nálad aljasabb embert még nem hordozott a hátán a Föld! - azzal megint nekiment.

A körülöttük lévők kiabálva biztatták őket, mintsem hogy leállítsák a fiúkat, még akkor is, ha tudták; Hyunjinnak igen kevés esélye volt épen megúszni a verekedést, mert Minho erősebb és izmosabb nála. De most már nem hagyta hogy megfélemlítsék; világ életében elhúzódott a konfliktusoktól, de ezt képtelen volt magába tartani, elege volt az állandó beszólásokból, amelyekkel vagy őt, vagy Jisungot illette az idősebb. De elég volt, most már nem fog meghunyászkodni.

Az emberek pedig úgy nézték őket, mint a moziban a filmet; még videózták is, mert idáig terjed az ember agya, más nem érdekli őket csak hogy legyen egy érdekes téma amin csámcsoghatnak; az mindegy hogy közben valakit agyba-főbe vernek.

- Hé hé hé! Mi történik itt! - szólalt meg egy ismerős hang, majd a diákok tömege ketté vált, mint a Vörös-tenger. Jisung és Seungmin voltak azok, akiknek Jeongin még időben elindult szólni, de megtalálni már nem.

Hyunjin az egészből annyit érzékelt, hogy valaki megragadja a karjánál fogva, és elrángatja onnan. Zavartan pillantott fel Jisungra, aki épp azon fáradozott hogy lábra állítsa őt - sikertelenül.
- Állj már fel az isten szerelmére, és szedd össze magad! Hogy nézel ki? És hogy jutott eszedbe ilyesmibe belekeveredni?

A másik oldalon Seungmin is ugyanezt próbálta Minhóval tenni, de neki nehezebb dolga volt; az idősebb fiú folyamatosan kapálózott és győzködte szerelmét hogy engedje el.

Miután Hyunjin nagy nehezen lábra állt, Jisung az orvosi szoba felé rángatta, és közben folyamatosan méltatlankodott.
- Megáll az eszem, nekimész amikor látod hogy kétszer olyan izmos mint te, és sokkal erősebb fizikumú; csoda hogy nem történt nagyobb baj...
Hyunjin csendben hallgatta és tudta hogy igaza van. Felelőtlenség volt verekedésbe keveredni Minhóval, hiszen mindenki tudja hogy erősebb nála, mégis azt akarta hogy neki is fájjon egy kicsit, még ha minimálisan is, az elmúlt hetek hónapok eseményei.

Az orvosi szobában aztán megint le lett szidva a hosszú hajú, mert elég csúnyán megjárta; majdnem az egész testét kék zöld foltok borították, az egyik szeme körül egyre erősebben látszódott egy lila folt, az ajka is felszakadt és lassan szivárgott belőle a vér lefelé, illetve karcolásoknak sem volt híján. Néhány perc múlva elhagyták az orvosit; egyikük sem sietett hiszen minek? Egyik óra sem ér annyit hogy ezért elmulasszanak egy fontos beszélgetést.

- Mire volt ez jó? - kérdezte Jisung megtörve a csendet.
- Téged sértegetett. - bökte ki Hyunjin. - Nem hagyhattam annyiban.
- Ez nagyon rendes tőled, de nem éri meg emiatt balhéba keveredni. Most hogy nézel ki?
- A legkevésbé sem érdekel hogy hogy nézek ki. Ennyit tudsz mondani csak? Hogy rendes tőlem? - kérdezte a magasabb szemrehányóan. Csalódott volt, ez nem kérdés.
- Miért mit mondjak? Hogy nagyon boldog vagyok amiért összeveretted magad Minhóval? Megint veszekedni akarsz?
- Miért ne, az az egyetlen dolog amiben jó vagyok - felelte sértődőtten a hosszú hajú - Inkább arra volnék kíváncsi hogy miért kerülsz napok óta? Eleged van belőlem? Meguntad hogy mindig le akarlak beszélni mindenről? Vagy rájöttél hogy tulajdonképpen még mindig utálsz? Halljam! Most már nem menekülsz el.

Jisung csak nézte őt. Még így, sérülten is nagyon szép volt, attól függetlenül hogy épp dühösen várta a válaszát. De vajon jó lesz ha megtudja az igazat? Hajlandó lesz még beszélni vele ezek után? Vagy örökre el kell hogy felejtse a hosszú fekete tincsekkel keretezett kedves arcot? Pedig régen mindent megtett volna érte. Mégis, milyen hamar megváltoztak az érzései. De vajon Hyunjin érzései is? Azokról sosem tudott semmit. Miért nem kérdezte meg? Lehet hogy akkor most kevesebb problémája lenne. De nem, Jisung egoista volt, csak a saját érzéseire gondolt és mindig Hyunjinnal a nyomában szaladgált Minhóék után. De miért nem ellenkezett? Hiszen nem lett volna kötelező. Jisung csak a bosszúhoz ragaszkodott. Hyunjin pedig mindig ment utána, akkor is amikor látványosan fáradt volt. De miért?

- Nos? Meddig állunk még itt? Ne gondolkozz annyit, az igazat akarom tudni!
- Az igazat? - kérdezte Jisung szórakozottan - Az igazság szuper dolog de nem biztos hogy örülni fogsz neki.
- Nem érdekel, csak mondd már, mert nem akarom hogy megint kerülgess.

Merész feltételezés hogy ezek után nem foglak kerülni - gondolta magában Jisung, aztán nagy levegőt vett.

- Az igazat? Az igazság az hogy kedvellek. Jobban mint kéne. Próbáltam felfogni ezeket az érzéseket mert valósággal megőrjített hogy miután egész életemben bosszantott hogy mindig az idegesítő jóképű arcodba botlottam, most valamilyen okból kifolyólag mégis szeretlek. De nem, nincs benne semmi hazugság, vagy félrevezetés. Azt hiszem ez az igazság. Csak nem voltam sose olyan bátor alak hogy szembenézzek vele. - Jisung elmosolyodott, majd hátrálni kezdett.

- Mi? Ezt komolyan mondod? Miért... miért nem mondtad hamarabb? Ez hihetetlen és-

De Hyunjin már nem tudta befejezni a mondatát.

Mert abban a pillanatban megszólalt a csengő és a fiút elnyelte az embertömeg, mielőtt még hallhatta volna Hyunjin válaszát

;; Nem akartam még befejezni ezt a kis történetet, de mivel eljutottunk a legizgalmasabb ponthoz, ez a történet végének közeledését jelzi. De talán nem is baj, egyáltalán nem szükséges még jobban elhúzni ezt az iromanyt, hiszen így is majdnem két éve írom. Remélem nem lett nagyon rossz ez a rész, bár az egészen biztos hogy az előzőnél ezerszer jobb... ( És ezer bocsánat amiért mindig itt ócsárolom ezt a történetet, de nézzétek el nekem, mert tényleg nagyon rossz a véleményem róla) ;;