- Szét kell szakítanunk őket! - kiáltott fel a fiatalabb abban a pillanatban amikor meglátta Hyunjint.
- Miről van szó? És miért ordítasz rám? - ráncolta a homlokát az idősebb, miután rájött hogy Jisung csak a szokásos módon viselkedik.
- Szerinted miről van szó? Miről lehet szó? Minhóról és Seungminról! Láttam őket a lépcsőfordulóban! Kis híján megcsókolták egymást! El tudod ezt képzelni? - dühöngött toporzékolva a fekete hajú.
- Igen, el tudom képzelni. És légy szíves ne üvölts.
- Micsoda? Mi az hogy el tudod képzelni? - háborodott fel még jobban; úgy nézett ki mint aki készen áll lecsapni Hyunjint, akár egy legyet.

- Figyelj, valószínűleg mind a ketten túl akarnak lépni. Minhót megértem, ő mindig ilyen volt, Seungmint pedig épp eléggé tönkretettem ahhoz hogy keressen egy másik személyt aki helyre tudja hozni a károkat amiket okoztam. - magyarázta, szőke tincseit igazatva.
- Miről beszélsz?
- Utólag rájöttem hogy nem voltam túl kedves vele. Amúgy ő se velem, de azt hiszem én rosszabb voltam. Egyébként is, őt könnyű befolyásolni, engem meg szinte lehetetlen. És szerintem tönkretettem azokkal a dolgokkal amiket ok nélkül a fejéhez vágtam.

- De ha ő is néha megbántott... - próbálkozott Jisung menteni a menthetőt.
- Minden barátságban előfordul az ilyesmi. Egyszer kétszer. De mi egy idő után állandóan veszekedtünk, mégse szakítottuk meg a kapcsolatot, mert túl fontos volt nekem ahhoz hogy csak úgy eldobjam, mint egy tárgyat, és azt hiszem ő is így vélekedett rólam. Meg amúgy se volt más közeli barátunk, csak mi voltunk egymásnak. - sóhajtott fel a harmadik emeletre érve, a kedvenc ablakához.

- Ez nem hangzik túl jól. De akkor is szét kell szedni őket. És van is egy nagyon jó tervem. - mosolygott, de ez a mosoly egyáltalán nem örömöt tükrözött. Inkább kárörvendést.
- Jisung, miért nem jöttél még rá hogy az összes ilyen tervedből valami rettenetes dolog fog kisülni. Nem akarok benne lenni.
- De, de. Figyelj. Én tudok úgy írni mint Minho. Le merem fogadni hogy adott már Seungminnak levelet. Na már most. Seungmin mennyire bízik meg az emberben?
- Semmennyire. Nagyon nehéz elnyerni a bizalmát. - felelte Hyunjin rosszat sejtve.
- Tökéletes. Tehát valószínűleg Minhóban még nem bízik meg. Ez azt jelenti hogy ha írok egy levelet a nevében, akkor valószínűleg el is hiszi hogy tőle van. Ezután csak annyi lenne a dolgod, hogy tedd a szekrényébe.
- Miért én?
- Mert te tudod hogy hol a szekrénye. Meg azért is, mert te tudsz lopakodni. Én meg állandóan nekimegyek valaminek. Szóval? Mit gondolsz? - kérdezte izgatottan az alacsonyabb.

- Nem is tudom Jisung. Miért jó ez nekünk?
- Mert ők nem lehetnek boldogak, amíg mi nem vagyunk azok!
- Ez egy óriási hülyeség. - nézett rá Hyunjin fáradtan.
- Attól még működhet. - kacsintott rá.

Következő óra utáni szünetben megvolt a levél, Jisung pedig az egész szünetet feláldozta arra hogy meggyőzze barátját, hogy miért tegyék meg ezt az etikátlan dolgot. Persze a szőkét nem győzték meg az érvek, de attól még belement a dologba. A terv az volt, hogy csöngetés után kerüljön a levél a helyére, mert akkor senki nincs a folyosón. Ez pont kapóra jött az idősebbnek, mert nyelvtan órája következett volna, a tanár pedig mindig késik legalább tíz percet, így még magyarázkodni sem kell majd, ha később ér be a terembe.

A csengő után Jisung elment történelem órára, Hyunjin pedig nyugodtan sétálva indult lefelé az első emeletre, a lehető legkisebb feltűnést keltve. Miután a folyosó elnémult, Hyunjin már odalépett volna, az ezüst színű ajtókhoz, amikor lépéseket hallott, így elbújt a kiugró fal mögött. Legnagyobb meglepetésére Minho volt az. Egy fehér papírlapot tett a szekrény ajtó melletti résbe, majd halvány mosollyal az arcán tovább ment.

Hyunjinnak rettenetesen gyorsan vert a szíve, ahogy hallgatta a lépések távolodását. Kis híján meglátta őt Minho. De most van esélye megnézni mit írt Seungminnnak. Mégis a lebukás veszélye még mindig ott lappangott, ezért kissé remegő kézzel vette ki a papírt, majd összehasonlította azzal, amit Jisung írt. A két írás szinte teljesen egyforma volt. A szőke gyorsan a résbe tette a másik papírlapot, és az eredetivel a kezében sietett vissza a termébe, ahol a papírt a táskája mélyébe süllyesztett, és legszívesebben soha elő nem szedte volna. Padtársa, Heejin megjegyezte hogy úgy fest mint aki lefutotta a maratont kétszer, de Hyunjin nem foglalkozott vele. Csak az járt a fejében hogy mégis hogy folyamodhatott efféle tetthez.

Bármennyire is mardosta a lelkiismeret furdalás, valamilyen megmagyarázhatatlan okból kifolyólag elmosolyodott, amikor egy óra múlva Seungmin dühösen, könnyes szemmel kiabált Minhóval, aki értetlenül fogta a kezében a papírt, amin az ő kézirása szerepelt. Állítólag.

- Na látod, mondtam én hogy jó ötlet lesz. - támaszkodott neki az idősebb fiúnak Jisung, ahogy elégedetten nézte a tőlük pár méterre zajló veszekedést.
- Szörnyen érzem magam. - motyogta a szőke.
- Az előbb mosolyogtál.
- Az nem azért volt. Csak-csak eszembe jutott valami! - mentegetőzött Hyunjin, de Jisungot nem tudta átverni.

A következő pillanatban egy instabil idegállapotú Seungmin rohant el mellettük, és ahogy Hyunjin elnézte, vagy hazamenni készült, szétszedni a szobáját, vagy hazamenni és addig sírni amíg ki nem száradnak a könnycsatornái. Esetleg a kettő egyszerre. Nála bármi lehetséges.

Seungmin után egy igencsak dühös Minho indult el feléjük, és természetesen nem haladt el szó nélkül.
- Tudom hogy ti voltatok. Ne is próbáljátok tagadni.
- És mi a bizonyíték? - kérdezte Jisung vigyorogva. Már nagyon szeretett volna visszavágni valamivel a barna hajúnak; most megtehette, éppen ezért volt annyira boldog.
- Egy percet se aggódj, amint meg tudom indokolni, meg fogom mondani neki. - felelte füstölögve.
- Igen persze, mert Seungmin biztos hinni fog neked. Álmaidban. - szólt vissza és elégedetten nézte ahogy az idősebb távozik.

Jisung valóban elégedett volt, de Hyunjin kezdte egyre inkább sajnálni egykori szerelmét.

;; Mostanában nem igazán érek rá írni, de igyekszem :( ;;