!Nem volt átolvasva, esetleges hibákért elnézést kérek!

Jéghideg. Rettenetes, csontig hatoló fagyás. Ez jellemezte az időjárást, amikor Jisung a sötét éjszakában Hyunjinnal igyekezett a fiú otthona felé. Ami azt illeti, ő maga is kissé fázott, de közel sem volt annyira kihűlve mint a szőke fiú. Aki minden egyes perc elteltével egyre hidegebb lett, ez pedig nagyon aggasztotta a fiatalabb fiút. El sem tudta képzelni hogy mi történhetett vele, amiért pont ott, esett össze. Talán a hideg miatt, talán személyes okok miatt, de Jisung nem hagyhatta ott. Bár azt ő maga sem tudta hogy miért.

A kérdés azonban jogos. Miért döntőt úgy, hogy a busz helyett, amivel tíz perc alatt otthon van, inkább az utált szőke fiút cipeli haza, úgy hogy azt sem tudja pontosan hová kell mennie. Valószínűleg azért, mert a szíve mélyén nem akart neki rosszat, és nem hagyhatta ott, úgy hogy talán megfagyhat. Soha nem bocsátaná meg magának, ha valami történne vele, úgy hogy ő tehetett volna valamit, és mégsem tette meg. És amúgy is, nem veszít semmit azzal ha hazaviszi. Talán megfázik, de ez a maximum, más mi történhet vele?

Jisung megérkezett az utcához és idegesen nézett végig rajta. Fogalma sem volt hogy melyik házban lakik az idősebb. Újra megnézte a telefont, amiben valahol az utca közepén volt a jelzés. A fiú elindult, és közben döbbenten nézett körül. Az összes ház nagy volt, fennséges, hatalmas kertekkel, fákkal, sövényekkel, és természetesen az udvaron parkoló méregdrága autókkal. Szinte minden utcában voltak ilyen házak, de itt kivétel nélkül az összes ház gazdag emberekhez tartozhatott. Jisung nem lepődött meg annyira ezen, inkább a kapukon lévő feliratot nézegette, és ugyancsak boldog volt amikor meglátta a Hwang feliratot.

A jelzés szerint megérkezett, így felnézett az épületre. Fehér volt, az ablakokon arany díszítéssel. Az udvaron megannyi örökzöld növény, és bár itt nem állt semmiféle autó, Jisung biztos volt benne hogy autójuk is van. Két dolog tűnt fel azonban, amiben különbözött a többi háztól. Az egyik az volt, hogy valamivel kisebb volt, de tényleg csak egy kevéssel, mint a többi épület. A másik pedig az, hogy sehol nem égett a lámpa.

Jisung fel nyújtotta a kezét, és elkezdett keresgélni Hyunjin kabát zsebében. Hamarosan talált is valami kemény, fémes tárgyat, ami valóban a kulcs volt. Miután megvizsgálta, a legnagyobbat a zárba illesztette, és ki is nyílt a kapu. Jisung figyelmesen vissza is zárta, majd elindult a kis úton, amely a bejárati ajtóhoz vezetett. Ott is próbálkozott a kulcsokkal, és sikerült is kinyitnia, majd elkezdte keresni a villany kapcsolót, viszont amikor felkapcsolta a világítást, olyan előszobát látott, mint amilyet még soha.

A helyiség hatalmas volt, óriási szekrénnyel bal oldalt, és egy festménnyel jobb oldalt. Aztán volt még egy kisebb szekrény is, valószínűleg a cipőknek. Az előszobából három ajtó nyílt, a földön pedig sötétbarna, virág mintás szőnyeg volt.

"így néz ki a gazdagoknál egy előszoba? Ez nagyobb mint az egész nappalink " tűnődött a fekete hajú, majd az egyik ajtót kinyitotta, és benézett. A nappali volt, hasonlóan a fehér és a barna színek domináltak, arany díszekkel. Jisung nem igazán foglalkozott azzal hogy cipő van rajta, gyorsan a kanapéhoz sietett, és ledobta rá a a szőkét, majd végig terült a szőnyegen. A csillár is pazar látványt nyújtott, de a fiú csak arra tudott gondolni, hogy konkrétan betört valakinek a házába. Hiszen volt kulcsa, és az ott lakó engedélye nélkül lépett be. Jisung nagyon remélte hogy egyelőre senki nem fog hazaérni, mert akkor aztán jó nagy bajba kerül.

" Én csak Hyunjint hoztam haza. És nem akarok elvinni semmit. Ha magához tér, elmegyek innen. De mikor tér magához? Mi van ha holnap tér magához? Hagyjam itt egyedül? De nem tudom bezárni az ajtókat... " Efféle gondolatok kavarogtak Jisung fejében, miközben a plafont nézte. Hirtelen mozgolódás hallatszott, majd Hyunjin leesett a kanapéről. Jisung megijedt a hirtelen hangtól, így riadtan pattant fel, és nézett rá a földön fekvő fiúra, akinek az arcába hullott a kapucnia, így semmit nem látott.

- Mi történik? - kérdezte meglepően halkan, és döbbenten, miközben levette a fejéről a kapucnit. Jisungra tévedt a tekintete, és döbbenten pislogott rá, aztán körül nézett, és rájött hogy otthon van.
- Te...te hazahoztál? - ült fel, és még mindig csodálkozva nézte az előtte állót.
- Hát az a helyzet, hogy láttam amikor összestél. Akkor jöttem ki táncról. Először nem tudtam hogy mi történhetett, de aztán láttam hogy te vagy, és láttam a telefont is, felhívtam Felixet, ő megmondta hogy valóban itt laksz, úgyhogy hazahoztalak. - hadarta el egy pillanat alatt a történteket, Hyunjin pedig erősen koncentrált, hogy megértse a szavait.

- Értem. Köszönöm hogy hazahoztál. Nem gondoltam volna hogy megtennéd. Pont te. - mosolyodott el halványan, de egyáltalán nem volt őszinte.
- Miért? - Jisung idegesen toporgott, nem tudta hová tenni az idősebb zavaros szavait, és homályos tekintetét.
- Úgy tudom hogy utálsz. - erre nem felelt semmit a fekete hajú, hiszen ő maga sem tudta hogy mit gondol a szőkéről.

- Szerintem én haza megyek, mielőtt valaki hazajön és meglát itt. - törte meg a csendet, és már elindult volna, de Hyunjin felé intézett szavai megállították.
- Nem lesz senki sem itthon ma este. A húgom a barátainál tölti az éjszakát, a szüleim pedig ezen a héten a nagyszüleimnél vannak. De ha ráérsz, és van kedved, itt maradhatsz. - Jisung döbbenten nézett vissza a sápadt arcra.
- Azt akarod hogy itt maradjak?
- Ha ráérsz... - motyogta.
- Rendben. - vonta meg a vállát, majd sietősen visszament az előszobába hogy levegye a cipőjét, illetve hogy üzenetet küldjön: aznap nem megy haza.

Hyunjin időközben levette a kabátját, de még így is megremegett, de ahogy megpróbált felállni, újra remegni kezdtek a lábai, ezért gyorsan a kanapéra ült, és sóhajtva nézett maga elé. Kínosan érezte magát, mégis nagyon szerette volna megismerni a másikat, így a szituáció ellenére megkérte, hogy maradjon ott. Hátha megtudja hogy miért utálja ennyire, és akkor megváltozhat. De mi van ha a külsejével van a baja. Azt nem változtathatja meg. Már elkezdett volna túl gondolni mindent, amikor a szóban forgó fiú újra megállt mellette.

- Mi történt veled?
- Hosszú történet. - felelte; nem igazán fűlött a foga hogy elmondja az egész esetet.
- Ráérek. - ült le mellé, és figyelmesen nézett rá.
- Na jó. Pocsék napom volt, egy csomó mindenen gondolkoztam, és nem figyeltem hogy hová megyek, csak úgy mentem. Ideges voltam, mert olyan dolgok jutottak eszembe, amikre utálok gondolni, és nem tudtam leállítani őket. Eltévedtem, és mindent eltakart a köd. Megpróbáltam visszamenni, de közben a saját gondolataim löktek egyre mélyebbre, és mire ismerős helyet láttam, már nem is tudtam felfogni mit látok, minden annyira tompa és zavaros volt. Aztán egyszer csak a lábaim feladták a szolgálatot és összeestem. Mindeközben végig fáztam, szédültem és fájt a fejem.
Mondd, te érezted már úgy hogy meg akarsz szabadulni az összes emléledtől, de sehogy sem sikerül?

Hyunjin annyi érzelmet zúdított a nyakába, hogy először fel sem fogta, hogy mi történik. Aztán mintha az egész szituáció egyre ismerősebb lett volna, lassan bólintott.

Azt hiszem igen.

;; Nos igen, így estefelé újabb rész, remélem nem túl unalmas 👉👈 Egyébként rájöttem hogy fogalmam sincs hogy mi lesz a vége ennek a történetnek, csak úgy halad, de majd kitalálok valamit... ;;