Jisungnak általában semmi baja nem volt a téllel, sőt, nagyon is szerette a hangulatát, főleg decemberben, amikor tudta hogy hamarosan karácsony, és tényleg nem zavarta a farkasordító hideg, a hűvös szél, a havazás, és a város rideg kinézete. Januárban és februárban már kevésbé élvezte az állandó hideget, de olyankor minden alkalmat megragadott, hogy a házban üljön, és csak akkor ment ki, ha nagyon muszáj volt. De még akkor sem utálta.

Így viszont, hogy hét kimerítő óra után el kell sétálnia az első tánc órájára, ráadásul hatalmas hóviharban, nem igazán élvezte a telet, csak folyamatosan morgolódott magában. Annyira nagy, és sűrű pelyhekben hullott a hó, hogy semmit nem látott, csak a szürkés tájat maga előtt. Ráadásul szerencséjére a sapkáját is otthon felejtette, és hiába volt kapucnia a kabátjának, még így is nagyon fázott.

Nagyjából húsz perc alatt odaért, bár ő sokkal több időnek érezte, miután végre megérkezett a fűtött helyiségbe, és levehette a téli kabátját. Nem is volt ideje rendesen végignézni az ott lévőkön, a fülét azonnal megütötte egy nem túl kedves hang.

- Na mi az Han, csak nem kimerített ez az időjárás? - kérdezte gúnyosan Lee Minho, aki sajnos túl jól ismerte őt ahhoz, hogy tudja, mivel teheti tönkre még jobban a jókedvét. Amióta elváltak útjaik, Minho rettentően undok volt vele, amit Jisung nem igazán értett, mert semmi okot nem adott az idősebbnek hogy ezt tegye vele, de az biztos hogy a szavai minden egyes alkalommal apró darabokra törték a már amúgy is sérült szívét. Ez viszont nem akadályozta meg abban, hogy ugyanolyan hangnemben válaszoljon neki.

- Én legalább meg tudok állni a saját lábomon, mert nem hurcolnak a szüleim mindenhová. - vágott vissza azonnal.
- Nem is a szüleim hoztak! - csattant fel, de mivel az arca enyhe pírbe borult, Jisung tudta hogy nyert ügye van.
- Persze persze. Biztos azért makulátlan szokás szerint a külsőd, mert a buszon senki nem ment neked. Micsoda szerencse! Nehogy véletlenül valaki meglássa az elkenődött szemfestéked. - mosolygott rá.
- Menj a fenébe! - kiáltott rá szikrát szóró szemekkel, és vörös arccal.
- Csak utánad. - azzal leült a földre, és a fülhallgatóját a fülébe téve nézett végig az ott lévőkön. Osztálytársai közül ott volt Seungmin, aki idegesen nézelődött, mintha keresne valakit, Hyejoo és Chaewon, akik épp veszekedtek valamin, Jaemin aki az időjárást nézte az ablakon keresztül, és Sunwoo, aki a telefonját bámulta. A teremben lévő többi embert csak látszólag ismerte.

Épp az egyik felsőbb éves fiú nevén gondolkodott, amikor nyílt az ajtó, és nem más, mint Hyunjin lépett be rajta. Az ő kabátja is havas volt, és a külseje is ziláltnak tűnt; valószínűleg ő is az iskolától indult. Jisung csak futólag mérte végig; ő nem nézett ki olyan tökéletesen mint Minho, ugyanis az arca vörös volt a hidegtől, karikás szemei fáradtságról árulkodtak, és a haja is össze vissza állt. Jisung egy pillanat alatt eldöntötte magában hogy sokkal normálisabban fest mint Minho, majd visszatért a zenehallgatáshoz. Ő maga nem szerette ha valaki túl tökéletesen nézett ki. Az emberek csak furcsán néztek rá amikor említette, de azt gondolta, hogy akinek semmi hiba nem volt a megjelenésében, az hiú, mert túl sokat foglalkozik a külsejével. Annál jobban meglepődött hát amikor Hyunjin leült mellé a földre, és köszönt neki.

Jisung kivette a füléből a fülhallgatót, és kissé értetlenül pillantott a mellette ülőre.
- Zavarlak? - kérdezte kevesebb lelkesedéssel, amikor a másik még mindig nem szólt egy szót sem.
- Nem, nem. De miért ültél ide?
- Mert nem ismerek senkit innen rajtad kívül. - felelte, bár elvörösödött közben. Jisung a szeme sarkából látta hogy Seungmin ugyancsak feltűnően méregeti a terem másik végéből.
- De még sose beszéltünk.
- Igen viszont másnak a nevét sem tudom. - mondta még mindig zavartan.

- Na jó. - sóhajtott lemondóan. - Beszélgetni akarsz?
- Ha nem zavarlak vele.
- Oké, ez a beszélgetés nem lehet ennél kínosabb. - csapott a homlokára Jisung. - Te is gyalog jöttél ide, ugye?
- Igen.
- És hogy élted túl?
- Nehezen. Majdnem elvitt a szél.
- Ezzel nem vagy egyedül. - mosolyodott el a fiatalabb. Már éppen elkezdett gondolkodni hogy mit kéne mondania amikor a terembe lépett egy fiatalnak kinéző, szőke festett hajú hölgy, és kedvesen mosolyogva nézett végig a társaságon.

- Nagyon örülök hogy ilyen sokan eljöttetek. Az én nevem Kim Eunchae, és remélem hogy élvezni fogjátok ezeket az órákat.
- Mégis hány éves? - hallatszott az egész teremben a suttogás, amire Eunchae csak elmosolyodott.
- Egyébként huszonöt éves vagyok, még ha nem is nézek ki annyinak. Az első kérdésem hozzátok az lenne hogy van bárkinek bármi tapasztalata a tánc terén?

Jó páran feltették a kezüket, többek között Jisung is. Ugyan egészen fiatal volt, csak nyolc éves, amikor a szülei elküldték hogy tanuljon táncot, mivel folyamatosan ugrált és pörgött, és muszáj volt levezetnie valamivel az energiáját. Tizenhárom éves korában hagyta abba, mert akkor valamiért kínosnak érezte, pedig szerette csinálni.

Jisung nem figyelt oda a többiekre, azt azonban meghallotta, amint Hyunjin kijelenti; tizenkét éve táncol. Már éppen elkezdett volna meglepődni, amikor Eunchae kijelentette, hogy alkossanak csapatokat, és a következő hét hétvégéjére készítsenek egy koreográfiát egy dalra. Jisung ugyancsak ideges lett, ugyanis nem nagyon szeretett csapatban dolgozni, és az ismerkedés sem volt az erőssége.

Riadtan kezdett forgolódni, de közben meglátott egy még rémültebb arcot. A Hyunjinét.
- Jisung leszel velem? Kérlek! Nem akarok Seungminnal lenni! Azt se tudom, mit keres itt! Nem is tud táncolni!
- Lehetek veled ha annyira szeretnéd. - egyezett bele Jisung - De nem kéne egy harmadik személy is?

A gondolkodásnak két felsőbb éves lány vetett véget, akik zavartan, vihogva kérdezték meg a szőkét, hogy alkotna e velük csoportot. Hyunjin döbbenten nézett hol a két lányra, hol Jisungra, de miután a fiatalabb biztosította arról, hogy nélküle is el lesz, ott maradt egyedül.

Azonban úgy tűnt, mindenki más tudott csapatot alkotni, csak ő maradt ki. Megint. Jisung elkeseredetten fordult el, már majdnem elindult az ajtó felé, amikor egy hang megállásra késztette.

- Jisung várj! Senki más nem maradt, leszel velem? Mondjuk nem mintha lenne választásod, de... - Seungmin reménykedve pislogott rá, Jisungnak azonban mégis az első dolog ami eszébe jutott, az az volt, hogy mennyire hülyén fognak kinézni egymás mellett, mivel az egy héttel fiatalabb fiú majdnem tíz centivel magasabb nála.
- Rendben legyen. - egyezett bele.

A terem másik végében azonban Hyunjin épp megpróbált rájönni hogy mégis mit érez.