l e m o n y a s

'' U T O L S Ó szavaid ''

avagy PARALYZED

[ melyben első szavaid
az utolsóakká is váltak ]

°

TW: öngyilkosság;

       Yoongi a régi, már rég kikopott anyaggal befedett kanapéján volt elterülve, a plafont bámulta árgus szemekkel, azon gondolkodva, hogy nyalókája íze miért hasonlít jobban az eperre, mintsem arra, amilyennek lennie kéne: cseresznyére. A rég kívánt savanykás íz helyett nyelve csak édeset ízlelt, ami arra késztette, hogy kivegye szájából a hányingert keltő cukrot, majd a papírjába visszacsomagolva azt egyenest a kukájába célozza. Egy féloldalas mosollyal veregette meg képzeletében a vállát, hiszen még mindig jó volt ebben, hiában hagyta el rég a sportot a vállsérülése miatt. Micsoda szégyen...

      Ásítva jobb oldalára fordult, úgy döntve, hogy megvalósítja eredeti tervét (még mielőtt megtalálta volna a nyalókát a fotel egyik eldugott szegletében, éppen erre készült), így hát kényelembe helyezkedett, majd lehunyta a szemeit, próbálva kipihenni a... semmit. Ma egész nap csak lustálkodott, mégis nagyon fáradtnak érezte magát. Talán a kinti borús idő tehet erről, ami az ősz eljövetelével egyre csak csúnyább és hidegebb lett. Ugyan Yoongi rajongott ezért az évszakért, a mai napon mégsem örült annyira neki. Érdekes...

      "When did I become so numb? When did I lose myself? All the words that leave my..." csengőhangjára kíváncsian és megszeppenve kapja fel a fejét, majd hamar a telefonja utál nyúl, ami a földön fekve éppen töltőre volt dugva. Kihúzva a kábelt a készülékből végre megpillantja a kijelzőjét. Érdeklődve felvonja a szemöldökét a nagy betűkkel kiírt ISMERETLEN szó láttán, de egy teljesen mindegy alapon vállat von és jobb oldalra húzza a zöld köröcskét.

      Telefonját a füléhez emeli, de még mielőtt megszólalhatna és megkérdezhetné, hogy mégis ki tréfálkodik a hívás másik oldalán, valaki megelőzi Őt:

      "Ez a... az Öngyilkossági Segélyvonal lenne?" a kérdés hallatán Yoongi egész teste végigborzong, és hevesen verő szívvel ül fel a kanapén.

      "Nem. Rossz számot tárcsáztál" feleli, mert hirtelen nem tudja, mégis mi mást mondhatna.

      "Oh, igazad van! Elnézést a tévedésért... én csak..." kezdene el mentegetőzni -alaptalanul és hiába-, de Yoongi a szavába vág.

      "Meg akartad ölni magad?" kérdezi, és egy nagy göcs alakul ki torkában.

      "Nem kéne érdekeljen téged" volt a válasz, ami hallatán Yoongi halkan felhorkantott. Igaza volt a fiúnak, de már rég késő volt. Túlságosan is érdekelte.

      "Egy ember vagy. Bántani akarod magad, segítségre van szükséged" sosem kellett még senkinek bíztató szavakat mondania, így azt sem tudta, mégis mit csinál, csak abban reménykedett, hogy nem fog rontani a helyzeten.

      "Tudod... én már nem vagyok ember. A halál az egyetlen szabadulás" szomorral tölti el Yoongit a fiú szavai, mivel Ő is volt már ennyire mélyen az életében. Sőt, most sem boldog, de nem adta fel. Mégis hallani a saját gondolatait hangosan és más szájából teljesen új volt... ekkor jött rá, hogy tényleg nincs igaza az ismeretlennek. Ahogyan önmagának sem. Mindketten tévednek.

      "Felhívtál, szóval hiszed, hogy valaki segíthet rajtad" válaszai egy örökkévalóságnak tűntek, pedig hamar megkapta őket Yoongi. A mellkasa össze volt szorulva a tüdője miatt, és úgy érezte, hogy egyre inkább fogyik el a levegő az apró szobában.

      "Nem erről van szó, csak szerettem volna beszélni valakivel a halálom előtt" hangja pont olyan, mintha mosolyogna, ez pedig valamiért fájt Yoongsnak. Tényleg komolyan gondolja a dolgot.

      "Beszélhetsz velem, ha már az én számomat tárcsáztad" próbálkozott.

      "Uh, rendben, de... sosem volt még barátom. Nem tudom, hogyan kell barátokat szerezni" szavai ellenére nagyon vidámnak tűnt, ezt pedig még szégyenlős hanglejtése sem tudta elrejteni.

      "Ne aggódj miatta! Ha már ismerkedünk, kezdjük a nevünkkel... Min Yoongi vagyok, téged hogy hívnak?" igen, ez egy tökéletes terv! Meg kell tudnia néhány információt róla, így megtalálhatja. Megmentheti.

      "Park Jimin" ahogy kiejti ezt a két szót, kirázza Yoongit a hideg. Angyali hangjához tökéletesen illik ez a név.

      "Azon gondolkodom, hogy... bevetted-e már a tablettákat-" akarta tudni, hogy mégis mennyi idejük van, de a szavába vágott.

      "Vízbe fulladva akarok meghalni" válaszán szeme tágra nyílik. Jézusom...

      "Tégy meg értem egy dolgot!"

      "Mit?"

      "Ne vízbe fulladva... vagyis... inkább tablettát szedj..." még folytatni akarta, rengeteg dolgot akart mondani neki, de ez a fiú... lehetetlen.

      Yoongi hallotta, ahogyan Jimin kimászott a vízből, és hirtelen fel sem tudta fogni, hogy tényleg kész volt megtenni. Akár abban a pillanatban is. Fel volt készülve és valóban az utolsó pillanataiban tárcsázta a számot.

      "Rendben, de akkor most szedem be őket"

      "Ne! Várj!"

      Néma csend, csak Yoongi zihált kétségbeesetten.

      "Bevettem őket"

      "Mégis mennyit vettél be?

      "Nem számít. Van néhány órám, míg el nem alszom"

      "Az egyik csillag is ki fog aludni néhány óra múlva..." motyogja halkan Yoongs. "Addig beszélni fogunk"

      És meg is tették.

      "Melyik a kedvenc gyerekkori emléked?"

      "Nem igazán van ilyen"

      "Nem hiszem! Biztosan van legalább egy!"

      "Hm... talán az, amikor anya jégkrémet vett nekem és együtt elmentünk a parkba játszani... az egy jó nap volt"

      ...

      "Ez nem is volt vicces!"

      "Micsoda?? Ezen mindenki nevetni szokott! Hallod, JIMIN? MINDENKI!!"

      "Úgy látszik, hogy egy senki vagyok"

      "Nem... csak más... és pont ezért vagy ilyen tökéletes"

      "Nem létezik olyasmi, hogy tökéletes. Én meg főleg nem vagyok az!"

      "Tökéletlenül tökéletes vagy"

      ...

      "Hogy lehet az epres nyalóka a kedvenced? Eww!!"

      "Ne mondd, hogy nem szereted!"

      "Nem csak, hogy nem szeretem, de utálom! Egyszerűen túl édes!"

      "Ahaa... akkor mégis melyiket szereted?"

      "A cseresznyés a kedvencem"

      "De hát az túl savanyú!"

      "Pont ezért olyan finom!"

      "Semmi édeset nem szeretsz?"

      "Csak téged"

      "Te most komolyan flörtölsz velem...?"

      ...

      "Hogy hova mennénk?"

      "Uhum..."

      "Hm... hadd gondolkodjak!"

      "Haha, rendben, gondolkodj csak!"

      "Egy piknikre. Az lenne számomra a tökéletes randi!"

      "És mégis miért?"

      "Nem tetszik az ötlet?"

      "De, csak akarom tudni az okodat"

      "Hát... mert még sosem piknikeztem, de filmekben sokat láttam, és nagyon aranyosnak tűnik. Szerintem tökéletes az ismerkedéshez, ha pedig nem élvezed a másik társaságát, könnyen le tudsz lépni"

      "Akkor is lelépnél, ha velem randiznál?"

      "Ha nem élvezném a társaságodat, akkor biztosan!"

      "És most élvezed?"

      "Nos... igen..."

      ...

      "Miért akarod ennyire megváltoztatni a véleményem, Yoongi?"

      "Mert szeretnék találkozni veled"

      "Dehogy szeretnél! Még csak soha nem is láttál..."

      "Nem mintha az annyira számítana, de pont ezért kéne találkozzunk"

      "Lehet, hogy kicsit sem vagyok az eseted"

      "Jimin, kurvára az esetem vagy"

      "Jaj... na... mármint külsőre"

      "Mondtam, hogy nem számít nekem a külső, bár még így is tudom, hogy mennyire szívdöglesztően nézel ki"

      "Yoongi..."

      "Rendben, befejezem"

      "Sosem mondtam, hogy fejezd be"

     "Haha, akkor nagyon is szívesen folytatom!"

      ...

      "Jimin! Itt vagy még?" kérdezte Yoongi kétségbeesetten.

      "Igen, csak... olyan fáradt vagyok..." hangja egyre csendesebbé vált az idő elteltével, és már-már olyan halk volt, hogy elhaltnak tűnt.

      "Ne aludj el! Hallod?!"

      "Nem fogok, csak... nem akarok egyedül meghalni" a félelem a hangjában darabokra törte a fiú szívét.

      "Ott lehetek neked, meghalhatok veled, csak add meg a lakcímed!" kérte Yoongi hevesen verő szívvel, abban reménykedve, hogy a beszélgetésük után képes lesz ezt az információt megszerezni. Olyannyira görcsölgetett a hasa, hogy meg sem tudott mozdulni a fájdalomtól. Akkora adrenalint termelt a teste, hogy úgy érezte, jelenleg bármire képes lenne a fiú megmentéséért. Legalábbis majdnem, mert a hasa tényleg nagyon görcsölt.

      "Nem tudom..."

      "Nem akarod, hogy ott legyek melletted?" próbálkozott tovább a fiú, nem adhatta fel.

      "De, viszont..."

      "Akkor mondd el, hogy mégis hol vagy"

      "Busan, Daehang..." és lediktálta a teljes címet. Yoongi el sem hitte, hogy sikerült! Ez tényleg a valóság lenne? "Kérlek, gyere el"

      "El fogok, de figyelj... Várj rám, fel kell hívnom egy taxit! Maradj ébren, Jimin, megértetted?" máris talpra áll a fiú.

      "Igen" ezzel bontotta is Yoongi a hívást, majd tárcsázni kezdett egy számot.

      "Haló? A kórházat hívtam, ugye? Egy fiúnak segítségre lenne szüksége, túl sok altatót szedett be. Ő... ő bármelyik pillanatban meghalhat. Kérem, hogy siessenek!" a pontos címet lediktálva pedig letevődött a telefon. Tehetetlenül a földre zuhant, mert vissza sem tudta hívni Jimint az ismeretlen szám miatt. Mégis mit tehetne? Hiába indulna el most Ő is a fiú felé, mert a mentősök vagy megelőzik vagy túl késő lesz már. A fiú első szavai valójában az utolsóakká is váltak. Egy beszélgetés. Ennyit kapott Jimintől. Az elsőt és az utolsót.

...

      Két év után is minden nap visszagondol Yoongi arra az angyali hangra. A telefonja rögzítette a hívást, így minden nap visszahallgatja. Az utóbbi időben ez volt az egyetlen dolog, ami életben tartotta Őt. Talán hülyeség magát hibáztatnia a dologért, de ha nem mondta volna Jiminnek, hogy inkább gyógyszert szedjen be, lehet, hogy még mindig életben lenne a fiú. A telefonálásuk közben biztosan nem ölte volna meg magát, s akkor talán képes lett volna elmenni hozzá, segítséget hívni, bármit tenni, hogy megmentse. De hülye volt. Túl hülye. És ezzel kellett együtt élnie már két éve.

      A fiúról információt egy kórház sem adott ki, egy családtagjára vagy barátjára sem lelt rá, a fiút nem találta meg közösségi oldalakon sem, így mást sem tudott tenni, mint elfogadni, hogy tényleg halott. Legnagyobb fájdalmára. És ami a legrosszabb, hogy még a fiú temetésére sem mehetett el. Utálja magát. Nagyon utálja magát.

      Ezért is döntött úgy, hogy a mai nap lesz az, amikor elveszi saját életét. Így is sokáig bírta. Jimin előtt sem volt jól, de az a bűntudat, ami a fiú halála óta marcangolta, kibírhatatlan volt. Remegő kezekkel erőszakolta le torkán a tablettákat, amiket majdnem abban a pillanatban ki is hányt. Ironikus a helyzet, de úgy akart meghalni, ahogyan Jimin is. Hiszen mindez az Ő hibája és ötlete volt.

      Egy féloldalas mosoly kíséretében tárcsázta a számot, majd a füléhez emelte. Megértette Jimint. Ő sem akar egyedül meghalni.

      "Ez a... az Öngyilkossági Segélyvonal lenne?" idézi fel fájó szívvel Jimin szavait.

      "Igen, ez a... Yoongi? Min Yoongi?" először megszeppen azon, hogy tudják a nevét, hiszen nem gondolta volna, hogy ezt a telefonszámából is ki lehet deríteni, majd rájön valamire. Nem. Nem hiszi el, mert akkora seb ez, hogy nem akarja csak jobban felszakítani. De ugyanakkor, már úgyis mindegy neki, nem? Nem kell még sok idő, és már úgysem lesz...

      "Jimin?" kérdi, pedig tényleg elhiszi, hogy csak hallucinál. Pont az előbb hallgatta meg a felvételt, és úgy látszik, a gyógyszerek megteszik a hatásukat.

      "Yoongi, tényleg te vagy az?!" nem érti. Teljesen elveszettnek érzi magát jelenleg.

      "Jimin, meghaltam volna?"

      "Tényleg te vagy az! Úristen, Yoongi, annyit kerestelek!"

      "Jimin..." a fiú szemei könnybe lábadnak, és el sem tudja hinni, hogy a fiú egész végig életben volt. Hogy nem találták meg egymást? Ez mégis hogyan lehetséges? Hiszen Jimin azon a napon tárcsázta a számát, bármikor felhívhatta volna... "Jimin, bevettem néhány gyógyszert és nem tudom... én... már nagyon álmos vagyok"

      "Hol laksz? Megkereslek! Ígérem, hogy minden rendben lesz! Hát nem akarod hallani, hogy mégis mi történt velem ebben a két évben?"

      "Nagyon is érdekel"

      "Akkor maradj velem és diktáld le a címed" és így is tett a fiú. Vicces, hogy mennyire hasonlít a két helyzet egymásra. Már túl szürreális az egész. Ez tényleg nem lehet igaz...

      "Jimin... te meghaltál... Ez mégis hogyan lehetséges? Hiszen... én... még egy cikket is... olvastam rólad..."

      "Uram! Hall még engem?" ez olyan furcsa. A fiú már rég nem tudja, hogy mégis mi történik. De már minden olyan jó. Csendes.

      ...

      - Tényleg jobban szereted a fehér bort vagy csak ugratsz?

      - Oké, csak vicceltem! - nevet fel Jimin, édes hangja hallatán pedig melegség járja át az egész testem. Végre magam mellett tudhatom.

      - Mondtam már neked, hogy milyen gyönyörű vagy? - kérdezem, ahogy végigsimítok porcelán bőrén, mire édesen elmosolyodik.

      - Nagyon is sokszor, de nem panaszkodom! - kuncog fel, majd ajkam fölé hajol és lágyan megcsókol. Úgy megdobogtatja a szívem, mint még soha senki és semmi nem volt erre képes.

      - Örülök, hogy végül képesek voltunk összehozni ezt a pikniket! Mindig olyan elfoglalt vagy, hogy azt hittem, sosem fog már megtörténni! -  forgatja meg a szemeit, ezúttal pedig én nevetek fel.

      - Ígérem, hogy mostantól több időt fogok szánni rád... ránk! - nyomok egy puszit az orrára. Ezután némán bámuljuk az eget, miközben egymás mellett fekszünk összekulcsolt ujjakkal.

      - Azon gondolkodtam...

      - Hm?

      - Vajon mit csinálhattunk az előző életünkben, hogy kiérdemeltük egymást? - fordítja felém a fejét mosolyogva, a szívem pedig elolvad tekintetétől. Mintha nem is evilági lenne ez a fiú...

      - Biztos nagyon jó emberek voltunk -  felelem mosollyal az ajkaimon, ahogy közelebb húzódom hozzá és átölelem. Igen, biztosan nagyon jó emberek lehettünk.

_______

uhh, lehet mindenkinek nagyon ködös a történet, szóval ha lenne bármilyen kérdésetek, akkor csak nyugodtan tegyétek fel xd most hajnalok hajnalán írtam meg, így biztos vagyon benne, hogy nem minden világos!!!

de nagyon remélem, hogy tetszeni fog annak, aki elolvassa ezt a hosszú oneshot-ot hihiii

és kérlek, hogy hívjatok segítséget, ha nem érzitek jól magatokat! ne feledjétek, hogy mennyire értékesek vagytok, s hogy igenis szükség van rátok! én szeretlek téged <3 velem is bármikor lehet beszélni!!

sok puszi, lemonyas <3