Nos talán picit megkésve, de itt van a második rész is. Sajnálom, hogy az addict harmadik része még a fasorban sincs, de őszintén szólva újra ihletet kell merítenem hozzá ami kicsit nehéz.😅😅

Jó olvasást nektek!❤️

A testvérek eleinte csendben sétálgattak majd végül az idősebb elküldte a hátuk mögött sétáló lovagokat és megállította testvérét.

-A fülembe jutott, hogy a paraszt fiú aki betört ide a szolgálód lett.- nézett a fiú szemeibe amik azonnal szomorúságot kezdtek sugározni.

-Csak azért tört be, hogy lássa azt akit szeret. Nem büntethetek meg senkit aki csak szerelmes!

-Akkor magadat miért bünteted?- kérdezte miközben leült az egyik padra.- Tudom, hogy mit érzel a lovag iránt mégis fájdalmat okozol magadnak azzal, hogy szolgálóddá tetted azt a fiút.- paskolta meg a mellette lévő helyet.

-Az, hogy én nem lehetek boldog az nem azt jelenti, hogy ő sem! Még régebben mesélt nekem egy lányról akivel akkor volt együtt amikor a palotán kívűl élt. Szőke rövid haj és szeplős arc. Gyönyörű mosoly és kedves személyiség. Amikor megláttam csak tudtam, hogy ő az és valójában nem lányról volt szó akkoriban. Miért kellene neki egy leprás király ha megkaphat egy gyönyörű fiút is? -ült le mellé majd az eget kezdte el kémlelni.

A lány megfogta bekötött kezét majd aprót szorított rajta. Nem szólt egy szót sem hiszen tudta, hogy nem hallgatná meg őt. Nem tetszett neki, hogy saját magának okoz fájdalmat holott bármit megkaphatna az életben.

-Te magad is gyönyörű vagy Jisung és nem vagy beteg!- szólalt meg egy kis idő után.

-De ő ezt nem tudja és ez így van rendben!- állt fel és megvárta míg nővére is így tesz. -Távozok a palotából egy kis időre. Hamarosan visszatérek!- mondta majd megindult.

Jisung az éjszakai órákban tért vissza a palotában ahol a hercegné minden szegletben járt addigra. Aggódott a királyért hisz nem volt olyan állapotban, hogy józanul tudjon gondolkodni.

-Minden rendben lesz hercegném! Kérem álljon meg!- sietett utána Minho hiszen az ő feladata volt vigyázni rá.

-Nincs olyan állapotban, hogy lovagoljon.- nézett a fiúra miközben megállt.

-Épségben haza fog térni ahogyan azt ígérte!-próbálta megnyugtatni a hercegnét.

-Minden a jó szíve miatt van. Azt gondolja, hogy mindenki boldogsága fontosabb mint az övé.- akadt ki teljesen amikor megjelent Jisung véres ruhában.

-Nem akarod tudni!- kiáltotta el magát majd már ment is a lakosztálya felé.

-De akarom tudni!- indult meg utána nővére. -Megsérültél!- emelte meg hangját amikor Jisung nem akart megállni.

-Csak leestem a lóról és bezuhantam a bokrok közé.- rázta a fejét a fiú majd végül megállt.

-Mondtam, hogy ne menjél sehová!-lökte be a lakosztályába a fiút majd becsukta az ajtót.

-Rendben vagyok! Csak néhány mélyebb karcolás.- vonta meg vállait. -Legalább okkal hordhatom a kötéseket!- vette le karjáról a piszkos kötszert.

A nővére segített neki sebei tisztításában majd bekötötte azokat. Jisung tűrte és kicsit kényelmetlen volt számára az, hogy már mellkasa és jobb keze is be van kötve.

-Király vagy és nem az a dolgod, hogy kinyírd magad!- tette le a kötszert az asztalra majd Jisungra nézett.

Jisung nem szólt semmit csak nehezen felállt a székről és az ajtó felé indult. Mielőtt távozott volna szobájából megköszönte nővérének a segítséget majd a királyi terembe indult. Látta a cselédet és Minhot ahogyan boldogan társalognak. Halotta ahogyan az egyik lovag bejelenti az érkezését így nagyot sóhajtva ment végig a folyosón. Az emberek fejet hajtottak előtte, de jelenleg csak dühítette őt a sok cseléd és lovag is.

Vagy maga Lee Minho és Lee Felix.

-Menjen mindenki a dolgára!- emelte fel hangját a folyosó közepén.

-Mi lehet vele?-kérdezte orra alatt motyogva Minho hiszen nem ilyennek ismerte meg a fiút.

-A reggeli órákban még rendes volt.- nézett rá Felix barátjára.- Nem akarok egy mogorva királynak a cselédje lenni.

-Majd érdeklődök a hercegnénél.- simította meg a fiú karját.

-Kifelé!- ordított rá Changbin lovagra Jisung amikor bement a terembe.

-Sajnálom uram, de kötelességem bejönni ha úgy érzékelem, hogy baleset történt!- nézett a földön lévő maszkra majd a királyra akinek csak hátát látta.

-Csak menj ki!- parancsolta majd erőszakosan letörölte könnyeit az arcáról.

-Sajnálom!- hajolt meg mélyen majd távozott a teremből magára hagyva a királyt.

-Mi történt?- jelent meg a hercegné hisz kiabálást hallott.

-Bementem, mert hangos zajt hallottam és a felségen nem volt rajta a maszkja.- válaszolt Changbin halkan.

-Mit láttál?- kérdezte idegesen a nő.

-Esküszöm, hogy semmit. Elfordult tőlem. Csak a földön heverő maszkját láttam!- tette szívére kezét.

-Hagyják magára a királyt! Bármit hallanak ne menjenek be oda, mert másodpercek alatt találják magukat a pokol bugyraiban!- nézett körbe mindenkin aki a terem elé gyűlt.

Jisung felvette a földről maszkját majd visszahelyezte arcára és kinézett a hatalmas ablakon. Kezeit ökölbe szorítva próbálta lenyelni dühét mit egyedül saját maga iránt érzett. Dühös volt magára amiért hagyta, hogy az a fiú itt maradjon és boldog lehessen..És dühös volt amiért így érzett. Dühös volt magára amiért egy lovagjába szeretett bele és azért is, mert a férfi soha nem fogja viszont szeretni. Dühös volt, mert hagyta, hogy eluralkodjanak rajta az érzelmek.

-Nem vagyok királynak való atyám!-nézett fel az égre majd ellépett az ablaktól. -Nem tudom milyen normális életet élni!- nézett le bekötött kezeire.

Csuklyáját fejére húzva lépett ki a hatalmas ajtón a folyosóra ahol már csak pár őr és lovag állt. Changbint kereste szemeivel kit Minho oldalán pillantott meg. Úgy gondolta jobban teszi ha nem most kér bocsánatot illetlen viselkedése miatt.

-Minden rendben felség?- lépett oda hozzá Minho amikor csak bámult maga elé.

-Mint mindig!- válaszolt a férfire nézve.

-Szeretném megköszönni magának, hogy nem börtönözte be Felixet és azt is, hogy itt lehet.

-A szerelem nem bűn Minho. Ha bezártam volna én magam lennék a bűnös. Ki boldog tud lenni az legyen is boldog.- mondta a férfire sem nézve majd elindult lakosztálya felé.

Szomorú volt hisz amióta megszégyenítette anyja koporsóját már nem olyan vele mint azelőtt. Tisztelettudó, de nem közvetlen. Úgy viselkedik mint mindenki más akik leprája miatt kerülik. Lassú léptekkel haladt és lakosztálya előtt látván a paraszt fiút képtelen volt odamenni.

-Menjetek el!- ment oda nagy nehezen majd a kilincsre tette kezét.

A cselédek vonakodva, de távoztak így Jisung nyugodtan mehetett be szobájába ahol szinte azonnal összeesett. Szemeit nyitogatva az ágyában találta magát és azonnal megpillantotta azt az orvost aki gyerekkorát végigkísérte.

-Maga meg mit keres itt?- ült fel szinte azonnal, de az orvos visszanyomta őt.

-Elájult és a hercegné engem hivatott. Többet kellene ennie uram!

Jisung csak nagyot sóhajtott majd kezeire nézett amik bevoltak kötve. Nem értette, hogyan találtak rá ha egyszer elküldte a cselédeket az ajtaja elől.

-A Felix nevezetű cselédje talált magára amikor visszatért lakosztálya elé.

Jisung sóhajtva igazította meg maszkját majd kiküldte az orvost aki helyett nővére tért be. Az idősebb nem szólt semmit csak a fiút bámulta aki kezdte kellemetlenül érezni magát.

-Magadra is figyelned kellene!- mondta a hercegnő miközben levette öccséről arcát takaró maszkját.

-Csak nem érzem jól magam a bőrömben. Egész életemben kényszerítve voltam arra, hogy elrejtsem az arcomat és amikor megtehetném, hogy az legyek aki vagyok..nem tudom megtenni. Király lettem ahogyan atyánk akarta, de nem tudom elég jó leszek e ahhoz, hogy uralkodjak. Gyötör a fájdalom mit Lee Minho boldogsága okoz és bűnösnek érzem magam emiatt.

-Nem kell folyamatosan a saját boldogságodat akadályoznod és nem kell rejtegetned tovább azt aki valójában vagy. Atyánk azt mondta, hogy légy olyan király akit tisztelnek, de félnek is tőle. Lehetsz jószívű uralkodó akkor is ha a bűnös embereket megbünteted!

Testvére aprót szorított kezén majd távozott, hogy hagyja pihenni a királyt. Alig pár napot lábadozott és teljes megfigyelés alatt volt. Felix folyamatosan körülötte volt ami nem tetszett neki, de nem tehetett semmit hisz ő maga adta ezt a munkát neki.

-Mi olyan érdekes?- kérdezte Jisung amikor Felix a kinyitott szekrény tartalmát figyelte.

-Az volt elhunyt édesapám utolsó munkája!- mutatott Jisung fekete maszkjára.

A király kezébe vette a maszkot majd Felix elé sétált és felé nyújtotta azt. Bár az egyik kedvenc maszkja volt mit ő maga csináltatott és nem édesanyja, kész volt átadni a cselédnek. Tudja milyen érzés az amikor nem marad semmi más egy elhunytól csak egy tárgy ami keze által készült.

-Nem vehetem el!- nézte a maszkot Felix.

-Ha jobban félsz a leprától mint attól, hogy nem marad semmi elhunyt édesapádtól akkor sajnállak!- nézett a szőke szemeibe aki fejét rázta.

-Nem vehetem el azt ami a maga tulajdona.

-Ha azt mondom, hogy a tiéd lehet akkor nincs szükség az ellenkezésre. Tekints rá úgy mintha soha nem használtam volna.- nyomta a fiú kezébe majd útjára engedte hisz ő maga is sétára indulna.

-Köszönöm!- hajolt meg mélyen a fiú majd távozott szobájából.

Jisung is így tett csak ő az udvarra tartott édesapja sírjához. Felix boldogan sétált a folyosókon ahol belebotlott Minhoba és Changbinba.

-Az meg mi? Hogy kerül hozzád a király maszkja?- kérdezte azonnal Minho talán kissé dühösen.

-Nekem adta!- válaszolt halkan a maszkra nézve.

-Mégis miért tett volna ilyet? Senkit nem enged maszkjai közelébe.- nézett értetlenül Changbin.

-Mondtam, hogy ez az utolsó alkotása édesapámnak és gondolkodás nélkül nyújtotta felém. Dühös lett rám, mert azt gondolta, hogy azért nem fogadom el, mert hordta. Nem is olyan rémisztő ember mint ahogyan azt gondolják.- magyarázta Felix halványan elmosolyodva.

-Rendes ember, de megszégyenítette a saját anyjának koporsóját!- szólt dühösen Minho.

-Hallottam a többi cselédtől! Azt mondták, hogy soha nem kedvelte édesanyját. Ok nélkül senki sem teszi ezt azzal ki világra hozta.

Jisung eközben apjának sírja előtt állt és csak bámulta azt. Figyelmen kívűl hagyta édesanyját és egy könnyet sem hullajtott érte. Haragja nem csillapodott iránta és talán soha nem is fog. Nagyot sóhajtva fordult meg majd elindult a hatalmas udvarban sétálgatni. A lovagok ismét a hercegnét szórakoztatták ami mosolyra késztette majd tovább állt.

Az éjszaka hamar bekövetkezett és Jisung képtelen volt szobájában maradni. Újra édesapja sírjánál kötött ki és térdre borulva beszélt anyjához.

-Itt az ideje, hogy mindenki megtudja ki is voltál valójában. Eljött az idő, hogy megértsék miért voltam veled tiszteletlen. Itt hagyom neked azt, amivel megkeserítetted az életemet. Mától kezdve vége a játéknak. Nem játszom tovább ha véget is tudok neki vetni. Most már nem érdekelnek a következmények. Nem félek anyám!

A földről felállva letépte magáról az összes kötést mit a földre dobott. Kesztyűjét a kötszer kupacra helyezte majd maszkjához nyúlva levette azt arcáról. A sírra helyezte majd ráborulva kezdett el zokogni az éj leple alatt. Kiadta magából az összes fájdalmát és haragját mit anyja okozott neki, hogy a másnapot újult erővel tudja kezdeni.

A palota üres volt azokban az órákban így Jisung könnyedén szobájába tudott menni anélkül, hogy észrevették volna. Másnap reggel tükre előtt állva figyelte arcát min nem helyezkedett el maszkja. Kezein nem volt sem kötés sem kesztyű. Nyakát is szabadon hagyta és csak is palástja takarta azt. Az ajtóhoz sétálva remegő kézzel fogta meg a kilincset majd kinyitotta a hatalmas falapot.

-Jó reggelt felség!- köszöntötték a cselédek egy mély meghajlással.

Felix a férfire pillantva ejtette ki kezéből a fém poharat mit Jisungnak kellett volna bevinnie. Nem tudta elhinni, hogy a király áll előtte akinek arca tökéletes és egészséges.

-Semmi gond!- nézte a poharat majd átlépte és elindult az udvar felé.

-Jisung!- kiáltotta el magát a hercegné mire azonnal megállt. - Mégis miért van minden cuccod a szüleink sírjánál?- kérdezte majd maga felé fordította a fiút.

-Lezártam amit le kellett!- válaszolt majd halványan elmosolyodott.

Az idősebb boldogan rántotta magához öccsét és szoros ölelésbe vonta őt. Nem tudta elhinni, hogy öccse végre megmutatja mindenkinek ki is ő valójában.

-A király..nem..leprás!-lihegett Felix miközben Minho lovagra nézett.

-Mi az, hogy nem leprás?- kérdezte értetlenül hevesen dobogó szívvel.

-Nincs rajta a maszkja! - mutogatott háta mögé.

Minho szinte azonnal megindult a király keresésére. Elég régóta ismeri a királyt és képtelen volt elhinni, hogy a fiú nem beteg. Már gyermekkorában is az a hír járta, hogy a fiú leprás és pont ez miatt nem lehet király. Fejében kissé kezdett összeállni a kép, de nem akarta elhinni.

-Felség?!-állt meg amint megpillantotta a keresett személyt nővérével beszélgetni.

Jisung arcáról lehervadt a széles mosoly és a lovagra tekintett aki hevesen lélegezve figyelte őt. Nagyot nyelt és odaakart menni hozzá, hogy megmagyarázza, de nem tette. Csak nézte ahogyan a dühös lovag távozik.

Ő volt az egyetlen aki másképp bánt vele. Figyelt rá még messziről is. Aggódott minden egyes nap, hogy mikor romlik az állapota. Félt attól, hogy hamarosan meghal és most kiderült, hogy mindez csak egy hazugság volt. Átverve érezte magát és haragudott a királyra.

A hercegné azonnal a férfi után sietett hiszen tudta, hogy Jisung nem fog tenni semmit annak érdekében, hogy végre boldog legyen. Megállította a lovagot és részletesen elmagyarázott mindent a dühös férfinek.

-Soha nem hazudott volna senkinek arról, hogy halálos beteg főleg nem neked! Szeret téged az istenit! Amióta ismer téged másként tekint rád mint egy egyszerű lovagra. Tudom, hogy nehéz ezt feldolgozni, de anyánk hitette el mindenkivel és vele is azt, hogy leprás. Megfenyegette őt, hogy ha hírül adja a valóságot akkor száműzeti. Ezért nem kedvelte anyánkat sosem és ezért szégyenítette meg nyughelyét. Egész életében kényszerítve volt arra, hogy viselje arcát takaró maszkját, de te boldogságot hoztál az életébe. Nem úgy bántál vele mint egy beteg emberrel és számodra nem volt fontos az, hogy hogyan is néz ki. Tudnod kell, hogy hogyan is érez irántad akkor is ha te nem érzel iránta. Felix is csak azért lehet itt, mert a te boldogságodat helyezte a sajátja elé. Csak azt várom el tőled, hogy továbbra is ugyanúgy tiszteld őt ahogyan anyánk halála előtt.

Minho nem szólt semmit csak aprót bólintott majd a hercegné hagyta, hogy feldolgozza mindazt amit mondott neki. Képtelen volt elhinni amit mondott, de fel kellett fognia, hogy ez a valóság hisz az aki szerette anyjukat miért állítana ilyet.

A palotában és a palotán kívül is hamar kiderült az igazság és Jisung csak zokogott a királyi teremben. Nem tudta elhinni, hogy végre vége van a játéknak amit édesanyja élvezettel űzött. Maga sem tudta, hogy a boldogság miatt sír vagy azért mert elvesztette Minho teljes bizalmát.

-Remélem büszke vagy rám atyám!- nézett az égre majd könnyeit letörölvén indult meg trónja felé miben egykor édesapja ült.

Hangos kopogás zaja ütötte meg füleit így kénytelen volt beengedi az illetőt aki Lee Minho volt. Jisung a lovagra tekintett és várta beszédét.

-Miért nem mondta el soha, hogy mit érez irányomba?- kérdezte halkan, de a terem vízhangja felerősítette hangját.

Jisung nyelt egy nagyot hiszen sejtette, hogy nővére mondta el neki. Tudta, hogy már nincs visszaút.

-Mindenki azt gondolta, hogy leprás vagyok ahogyan te is. Úgy gondoltam nem kell tudnod róla hisz kettőnknek soha nem lesz jövője. Szebbnél szebb cselédlányok vettek téged körül és tudtam, hogy soha nem kellene neked egy leprás herceg.

-Milliószor mondtam, hogy nekem nem számít mi van maszkja alatt. Számomra akkor is gyönyörű. Az őszintesége és a kedvessége miatt kedveltem őfelségét..nem azért amit maszkja rejtett. Ha hamarabb fülembe jut, hogy mit érez irántam talán lehetett volna közös jövőnk, de a szívem már foglalt.

Jisung aprót bólintott majd kiküldte a lovagot a teremből. Magára akart maradni és nem hallani senki felől. Napokon belül Jisung arcát újra maszk takarta annak érdekében, hogy senki se lássa, hogy hogyan is érez. Igyekezett jó uralkodó lenni és nem büntetni azt aki nem érdemli meg. Mindenkit távol tartott magától egyedül nővére léphetett az egy méteres körzetébe. A palotában féltek tőle és ahogyan csak bírták elkerülték a dühös királyt. A népe imádta őt és Jisungot csak ez érdekelte.

A folyosókon sétálva minden alkalmazott a falnak simulva engedte el a királyt. Nem értették mi lett azzal a kedves herceggel aki egykoron volt. Azt gondolták, hogy a hatalom megváltoztatta őt.

-Nehéz úgy vigyázni valakire, hogy ekkora távolságot kell tartani.- szólalt meg Changbin miközben a király után ment.

-Nem tehetünk semmit! Ha a király nem akar senkit a közelébe akkor nem megyünk a közelébe. Bár szeretném tudni, hogy mi okozza eme felettébb ingerült viselkedést nála.- nézte Chan a királyt aki az udvarban lévő virágokat figyelte.

-Inkább kicsoda! Fülembe jutott, hogy a király szerelmes Minhoba akinek szíve választottja Felix. Talán ezért is akar mindenkit távol tartani magától!

-Nem mindenkit!- mutatott a királyra Chan.

Jisung a kertészével beszélgetett aki eleinte elég távol volt tőle, de aztán a király maga elé hivatta. A virágokért felelős személy boldogan mesélt a királynak aki figyelmesen hallgatta őt. Megmutatta neki az összes virágot amit ő maga ápol minden egyes nap. Jisung jókedvűen távozott így lovagjai azonnal követni kezdték őt. Végig a királyról beszélgettek akit folyamatosan elkerültek a cselédek, a lovagok és az őrök is.

-Azt gondoltam, hogy végleg megszabadul arcát takaró maszkjától!- nézte a hatalmas ablakból testvérét. -Ha nem mondom el, hogy mit érez irántad akkor talán nem lenne ennyire távolságtartó.- hajtotta le fejét magát hibáztatva.

Minho nem szólt csak a királyt figyelte aki egy fekete maszkot viselt. Ajkai halvány mosolyra húzódtak hisz Felix jutott eszébe aki boldogan tartott egy fekete maszkot a kezébe mit maga a király adott neki. Jisung nem egy rémisztő ember most mégis úgy viselkedik. Félelemmel telíti meg a palotát megjelenésével és ez nem okozott neki örömöt.

-Utoljára 12 éves korában cselekedett így. Akkoriban még engem sem engedett a közelébe. -mondta a hercegnő szomorúan. -Egy teljes esztendőn át csak magára hagyatkozott.

-Talán hamarabb megbékél mint azt gondolnánk.

-Csak akkor fog megbékélni ha elküld téged egy másik palotába, de soha nem tenné meg hisz engem védelmezel.- lépett el ablaktól majd a lovagra nézett.

A hetek folyamatosan teltek és Jisung csak az uralkodására koncentrált. Hangját csak akkor lehetett hallani ha parancsba hozott valamit vagy a parasztok ügyeit intézte. A palotában nyomasztó hangulat terjengett és képtelenek voltak megszüntetni azt. A hercegnő mindent megtett azért, hogy jobb kedvre derítse a királyt, de egy idő után feladta. Lakosztályában és a királyi teremben töltötte napjait. Cselédjei az ételt is csak akkor vihették be szobájába amikor nem volt bent.

-Nem kértem egy cseléd társaságát sem!- mondta kissé dühösen asztalánál ülve a király.

-Sajnálom uram, de úgy éreztem kockáztatnom kell! A hercegné aggódik magáért ahogyan én magam is. -válaszolt lehajtott fejjel Felix.

-Nem kell aggódást mutatni felém főleg nem neked. Jól meg vagyok ahogyan eddig is.

-Felség..a palotában már mindenki tudja mi az oka annak, hogy ily módon viselkedik.

Jisung felállt a székről és a cseléd elé sétált. Nem tudta mégis mit kellene mondjon a fiúnak ki bátran állta a tekintetét.

-A közelben van nemesi családom kastélya. A napokban te és Minho lovag is áthelyezésre kerültök. Szeretnék elkerülni minden kellemetlenséget!- mondta majd elküldte a meglepett fiút aki szinte azonnal a lovag keresésére indult.

-A király át akar helyeztetni minket!- állította meg azonnal a férfit ki a hercegnét kísérte. -A közeli palotába kell mennünk a napokban.- mondta kétségbeesetten hisz nem akart távozni.

-Beszélnem kell a testvéremmel!- indult meg a hercegné azonnal.

-Nem gondoltam volna, hogy erre a döntésre jut s mindezt azért, mert nem viszonzom érzelmeit.- rázta a fejét a lovag ki élete nagy részét a palotában töltötte.

-Nem hinném, hogy erről van szó! Azért lehetek itt, mert téged akart boldoggá tenni. A fájdalmai ellenére is a te boldogságodat helyezte előtérbe ahogyan most is. Ha bosszúból tenné ezt akkor külön választana minket. -fogta meg a férfi kezeit. -Nekem pedig nem kell hazudnod! Tudom, hogy másképp tekintesz rá mint csupán egy királyra kit szolgálnod kell.

Minho nagyot nyelve nézett a szőke szemeibe. Kezeikre lepillantva szemei talán még be is könnyesedtek. Nem akarta elengedni gyermekkori szerelmét mégis tudta, hogy a fiatalabbnak igaza van. Sem neki sem magának nem kell hazudnia arról, hogy mit érez. Már akkor is csodálattal nézett a királyra mikor még úgy tudta halálos betegségben szenved.

-A király hivat titeket!- jelent meg Chan majd intett egyet, hogy kövessék.

-A hercegnére való tekintettel átgondoltam döntésemet így Lee Minhot nem küldöm el!- kezdte el megigazítva maszkját. -Ahogyan téged sem!- pillantott a cselédre.

A hercegné boldogan elmosolyodott mire Jisung azonnal kiküldte őket a teremből, hogy magára maradhasson. Minho nem ment sehová csak megközelítette Jisung trónját.

-Mit szeretnél lovag?- kérdezte miközben felállt trónjáról.

-Őszinte vallomást tenni.- válaszolt fejet hajtva a király előtt.

-Miféle vallomást?

-Mikor azt gondoltam, hogy őfelsége leprás sosem azért bántam másképp magával, mert halálos betegnek hittem. Ahogyan azt említettem számomra gyönyörű volt hisz nem érdekelt mit takarhat az ezüst maszk arcán. Tudom, hogy mindent megtett annak érdekében, hogy én boldog legyek, de rá kellett jönnöm, hogy ez őfelsége nélkül nehezen megy. Szeretném ha újra oly közvetlen lenne mint akkor. Hibát követtem el amikor azt mondtam szívem már másé hiszen hosszú esztendők óta a magáé.

-Miért kellene hinnem neked?- kérdezte közelebb lépve az ifjú lovaghoz.

-Mert soha nem hazudnék arról, hogy szeretem!- nyúlt a fekete maszkhoz majd levette a király arcáról.

Jisung csendben volt és várt a lovag következő lépésére. Minho a király arcára téve kezét hajolt hozzá közelebb és egy aprócska csókot lehet ajkaira.

-Megtisztelne azzal, hogy ezentúl páromként aranyozza be mindennapjaimat?- ereszkedett fél térdre az ifjú a király előtt.

-Örömmel!-mosolyodott el boldogan.

Mindezek után a király és a lovag boldogan éltek együtt bearanyozva egymás mindennapjait. Jisung olyan királlyá vált amilyennek édesapja mindig is akarta. Minho pedig új dolgokba avatta be az ifjú királyt. Megadott neki mindent amit egykor édesanyja elvett tőle és a legboldogabbá tette őt.

Így történt az, hogy a leprás királyként emlegetett Jisung minden sérelmét elfelejtve uralkodott és soha többé nem takarta el arcát egyetlen maszkkal sem.

VÉGE!