Jisung figyelmetlenül és szomorúan sétált be az iskola épületébe. A napja nem igazán kezdődött jól hiszen reggel hat órakor a rémálmára kelt fel sírva majd ezek után a tükörbe nézve egy újabb sírógörcs kapta el piros és lila foltokkal tarkított arcát látva. Nem talált egy normális szettet amiben nem érzi magát csúnyának és ezek után majdnem lekéste a buszt. Szerencsére időben beért az iskolába ahol súgdolóztak róla néhány ember hangosabban odaszólt, hogy mégis mekkora egy buzi.

Jisung nem akart sírni, nem akart gyengének tűnni. Nagy levegőt vett majd tovább ment a megfelelő teremhez.
Ez ment egész ebédig hiszen ilyenkor van fél órája nyugta!

Végigülte az eddigi óráit hagyta, hogy az emberek még akkor is bántsák őt. Nem tudott mit tenni hiszen egyedül volt majdnem az egész iskola ellen. Számára nem jutott más csak az álmodozás. Egy jobb életről, egy családról aki mindig mellette van, egy törődő barátról, barátokról, boldogságról.

De neki csak egy ilyen élet maradt, szülőkkel akik messze laknak, barátok nélkül, boldogság nélkül és persze egy elérhetetlen kiszemeltel. Han Jisung szerelmes az iskola egyik legmenőbb diákjába, Lee Minhoba. Szerencsére ez nem derült ki viszont a szexualitása igen. Eddig sem különösebben kedvelték őt, de amióta tudják a másságát azóta majdnem mindennap sérülten megy haza.

Jelenleg sírva ült az öltözőben lévő nagyobb szekrényben hiszen képesek voltak őt bezárni. Amikor futottak kigáncsolták őt amit bár megszokott mégis nagyon fájt neki. Feje zúgott, a hangokat tompán hallotta úgy érezte, hogy szűkülnek körülötte a szekrény falai. Rosszul érezte magát és nem tudta, hogy mennyi időt kell meg bent eltöltenie.

-Engedjétek ki! Hányszor mondjam el, hogy ez nem vicces?- nyúlt a lakatért a tanárnő majd kiküldte a fiúkat az öltözőből.

Jisung amint szabaddá vált azonnal kirohant az öltözőből táskájával együtt. Nem érdekelte őt a fájdalom sőt az sem, hogy talán teljesen elázott a zoknia a vértől. Ő csak felakart jutni a tetőre ahol nyugodtan megebédelhet. Ott fent milliószor gondolt a halálra, de nem okozhat örömöt az iskolában lévő embereknek.

-Talán ezt érdemlem!- szipogta majd leült a padra ami valójában az egyik napról a másikra került ide fel. -Csak azért élek még, mert nem akarom itt hagyni a családomat! Nem hagyhatom őket cserben, nem okozhatok fájdalmat nekik, igaz?- beszélt magában hiszen egyetlen személy sem volt az életében aki meghallgatta volna őt.

Táskájába nyúlva elővette az egy darab szendvicsét majd könnyek között kezdett el enni, egyedül..mint mindig..

-Lesz majd valaki a szüleimen kívül akik szeretnek engem? Ugye, nem fogok egyedül meghalni? Egyáltalán idős koromban fogok? Mi van ha nem fogom tovább bírni? Az emberek csúnyának hívnak és hiába próbálom elhitetni magammal, hogy nincs igazuk. Bántanak, lelkileg és testileg is, mert nem a lányokat szeretem. Nem fogom utálni magam miatta, mert te azt mondtad, hogy ne tegyem hiszen ez is csak különlegessé tesz engem, de nehéz így élni. Mama, nem telik el úgy nap, hogy ne vágynék arra, hogy melletted legyek, de tudom, hogy te azt akarod, hogy maradjak. De mi van ha egyszer csak feladom? Mi van ha egy összeverés után nem a kórházba hanem a hullaházba visznek?

Jisung végig az eget kémlelte miközben keservesen zokogott. Elhunyt mamája az egyetlen akiért bármit megtett és még most is az ő szavai miatt tart ki.

-Emlékszem, hogy azt mondtad nekem, hogy egyszer lesz majd egy helyes, kedves, hűséges fiúm akinek majd barna szemei lesznek és barna haja. Nem sokkal lesz magasabb nálam, de észrevehető lesz az, hogy ki a kisebb. Izmos lesz, széles vállakkal és persze gazdag. Tudom, hogy viccnek szántad hiszen tudtad jól, hogy nem a pénz számít! Azt mondtad, hogy tudni fogom, hogy ő az ha megpillantom majd. Tudod mama azt hiszem megtaláltam őt bár nem törődik velem és nem is ismer. Ő sokszor bunkó, de azt tudom, hogy tényleg hűséges fiú. Sose lesz a fiúm, de megtaláltam és ez a lényeg! A neve Lee Minho 2 évvel idősebb nálam és most végzős. Nem akarom ezt mondani, de ő soha nem lesz a barátom mivel a lányokhoz vonzódik. Mégha vonzódna is a fiúkhoz, azt hiszem sose jönne össze velem! Ne haragudj mama amiért mindig csak panaszkodok, de nincs akivel beszéljek!

Egy pillantást abbahagyta a sírást, de aztán nem bírta tovább és újra könnyek szöktek a szemeibe mik szép lassan folytak végig sebesült arcán. A szendvics felét visszacsomagolta hiszen teljesen elment az étvágya és pont amikor a táskájába szerette volna tenni, valaki megállította benne. Amint felpillantott a fiúra gyomra összeszűkült. Azonnal felpattant a padról majd a táskáját és megfogta.

-I-itt s-se vagyok, é-érezd jól m-magad!- hajolt meg egy kicsit ami bár fájt neki, nem tudott mit tenni.

Nagy nehezen elbicegett Minho mellett, de ekkor az idősebb megfogta a kezét és óvatosan visszahúzta őt. Leültette a padra majd felállt mellőle és elé guggolt. Minho nem szólt egy szót sem csak levette Jisung cipőjét mi éppenhogy véres lett majd óvatosan leszedte róla a zokniját is ami már csurom vér volt. Maga mellé tette a padról levett elsősegély dobozt majd elkényelmesedett a földön és megtisztította Jisung lábát és a sebet is.

-Ez fájni fog!- nyújtotta felé a kezét, de Jisung csak bámult rá. -Fogd meg, hogy legyen mit szorítani!- mozdította meg ujjait.

Jisung nem hitt a fülének és azt hitte, hogy álmodik vagy éppen annyira beütötte a fejét, hogy halucinál. Amint belehelyezte apró tenyerét Minho tenyerébe olyan valódinak érezte az egészet.

-Mehet?- kérdezte Minho felpillantva Jisungra aki csak a kezeiket bámulta.

Egy apró bólintással válaszolt a kisebb majd várta a szokásos érzést. Minho sóhajtva fújt a fertőtlenítőből a sebre majd aggódva nézett Jisungra. A fiú összeszorította a szemeit és hiába próbálta szorítani Minho kezét, nagyon gyenge volt.

Minho gyorsan bekötötte a lábát majd végül a fiú térdeit és könyökeit is lekezelte. Utoljára az állán lévő apró sebet hagyta. Tudta, hogy Jisungnak nagyon fáj ő mégis egy mukkot nem szól csak tűri, csendben.

-Kész, bár a lábaddal jobb lesz ha kórházba megyünk!- állt fel a földről majd felsegítette a fiút.

-Jól vagyok!- mondta az idősebb szemeibe nézve.

-Nem Jisung, nem vagy jól!- bámulta a könnyeket amik Jisung sebesült arcán folytak végig.

-De jól kell lennem és ennyi! Megígértem neki, hogy jól leszek szóval jól kell lennem!- szipogta majd letörölte a könnyeit ami még több fájdalomba került.

-Jisung, menjünk el a kórházba!- lépett hozzá közelebb, de a kisebb csak a fejét rázta.

-Miért érdekel téged? Nem mindegy, hogy mi van velem?- tette fel kérdéseit amik már a megjelenése óta piszkálják őt.

-Nem, nem mindegy!- emelte fel a hangját.

-Miért nem mindegy? Eddig nem jöttél oda, eddig nem érdekelt akkor most miért? Mindig is hálás voltam, hogy legalább te és a barátaid nem bántotok, de kérlek szard le, hogy mi van velem. Eddig is ezt tetted szóval tedd továbbra is ezt.- emelte fel a hangját ő is.

-Mindig is érdekelt, hogy mi van veled csak sose voltam ott amikor megvertek téged és még csak tudni se tudom, hogy ki tette. Én szóltam a tanárnőnek, hogy bezártak oda, én vertem meg a gyereket aki kigáncsolt téged! Minden alkalommal tettem valamit, hogy jobb legyen, de nem verhetek meg mindenkit aki bánt téged! Azt akarom, hogy legyél mellettem minden percben, hogy megtudjalak védeni tőlük. Azt akarom, hogy legyél mellettünk, hogy végre leszálljanak rólad. Sose mertem odamenni hozzád és elmondani bármit is, mert azt hitted volna, hogy hazudok és, hogy ez is csak egy újabb átverés. Nem akartam én is fájdalmat okozni neked! - fakadt ki belőle teljesen mind az amit eddig magában tartogatott.

Jisung nyelt egy nagyot hiszen minden olyan álomszerű volt. Nem hitt el egy szót sem hiszen azt gondolta mind ez csak egy álom. Kihasználta az alkalmat hiszen ha egy álom akkor miért ne tehetné meg?

Közelebb lépett Minhohoz majd jó szorosan magához ölelte amennyire csak tudta. Jisung szipogott párat majd az idősebb nyakába bújt.

Minhonak jó illata volt, keveredett a férfi parfüm, a mentol és a cigarettaszag. Bár a cigaretta szaga nem volt nagyon imponáló számára mégis képes lett volna levenni róla a bőrdzsekit, hogy aztán felvehesse.

-Menjünk a kórházba!- mondta Minho majd levette a kabátját és a részkető fiúra adta.

Jisung csak egy szál pólóban volt hiszen egyedül nadrágját érkezett átvenni testnevelés óra után. Hátat fordított neki majd leguggolt elé és közölte, hogy másszon a hátára. Jisung vonakodva, de megtette és Minho vállára hajtotta a fejét. Hónapok óta nem alszik eleget és most úgy érezte akár egy egész napot is áttudna aludni csak is azért, mert Minho mellette van.

Lementek a lépcsőn majd végül az iskola folyosóján találtak magukat ahol egy csomó diák megbámulta őket. A kérdésektől vízhangzott a folyosó ami idegesítette Minhot szóval elkiáltotta magát, hogy kuss legyen. Jisung feltűnően összerezent így Minho azonnal bocsánatot kért és ajkait a fiú karjára nyomta.

Jisung nem lepődött meg hiszen még mindig azt gondolta, hogy minden csak egy álom. Lassan kiértek a suliból és Minho a méregdrága autójához indult. Kinyitotta a kocsit majd óvatosan letette Jisungot aki eléggé félkómás volt. Segített neki beülni majd elmosolyodva csukta be az ajtót. Ő maga a volán mögé ült majd bekötötte a biztonsági övét. Mivel Jisung nem csinálta ezt így Minho megtette helyette.

-Jisung?- piszkálta meg a kormányt.

-Hm?- nyitotta ki a szemeit a kisebb majd Minho felé fordította a fejét.

-Sajnálom!- suttogta az idősebb amit nem értett Jisung.

-Mégis mit?- kérdezett rá amire egyből megkapta a válaszát.

Minho az ajkaira hajolt egy rövid csók erejéig. Nem sokkal később elvált tőle, de Jisung visszarántotta őt és most ő vette birtokba az idősebb párnácskait. Sose lenne ennyi bátorsága ha tudná, hogy ez valójában a valóság.

Minho eleinte lágyan mozgatta ajkait majd végül amint belejött a kisebb egy szenvedélyesebb csókra váltott. Az idősebb örült, örült annak, hogy a kisebb első csókja vele volt és nem mással.

-Elsőre nem is rossz!- vált el a kisebb ajkaitól majd a szemeibe nézve nyalta meg alsó ajkát.

Ezek után az idősebb a kórházig vezetett. Szerencsére Jisung lábával komolyabb dolgok nem történtek viszont ők is lekezelték majd végül bekötötték. Minho végig Jisung mellett volt, fogta a kezét és beszélt hozzá.

-Szeretnél iskolába menni?- kérdezte Minho bár ez hülye kérdésnek számított.

Jisung fejét rázta miszerint nem akar iskolába menni. Álmos volt, nyűgös és fájt mindene ráadásul éhes is volt.

-Aludni akarok!- motyogta majd végül teljesen elvitte őt az álom manó.

Minho nem tudta, hogy a kisebb mégis hol lakik így magához vitte át ahol a szobájába vitte és az ágyra tette. Levette nadrágját majd jó alaposan betakargatta és persze a bőrdzsekit is levette róla. Jisung nyöszörögni kezdett amikor levette róla kabátját majd végül keresni kezdte magán.

Minho mosolyogva feküdt be mellé majd Jisung haját kezdte simogatni. A kisebb amint befeküdt mellé az idősebb reflexszerűen bújt hozzá közelebb és máris nyugodtabban aludt tovább.

Órák teltek el aztán pedig eljött a fürdés idő. Jisung nem kelt fel semmire sem így Minho feladta majd elment fürdeni. Amikor végzett Jisung bár nem kelt fel mégis láthatóan rosszul aludt. Sóhajtva feküdt be mellé miután kezébe vette az egyik pulóverét. Hideg volt és tudta, hogy Jisung szeret pulóverben aludni, különösen a rá kétszer nagyobb pulóverekben. Levette róla a pólót majd ráadta a pulóvert és visszafeküdt mellé. Sejtette, hogy a kisebb mindezt álomnak gondolja, de remélte, hogy rájön, hogy ez a valóság.

Másnap reggel Jisung kipihenten kelt fel és amikor kinyitotta a szemeit szembe találkozott egy izmos mellkassal. Ijedten húzódott hátra ami sok fájdalmat okozott neki. Nem nézett az említett férfire hiszen nem mert így csak megcsípte a lábát, hogy tudja ez a valóság-e.

-Nem álmodsz!- nyomta ki az ébresztőjét a mellette fekvő majd végül felült és megdörzsölte a szemeit.

Jisung sokkosan meredt maga elé hiszen tisztán emlékezett a tegnapi napra ami bár álomnak tűnt most kiderült, hogy a színtiszta valósággal nézett szembe.

-M-mi...k-ketten...t-tudod?...- kezdte el piszkálgatni el ujjait.

-Csókolóztunk? Együtt aludtunk? Mindkettő!- bólintott párat Minho.

-Istenem!- dőlt vissza az ágyba majd magára rántotta a takarót, hogy takarja a vörös arcát.

-Jobb ha felkelsz ha nem akarsz elkésni az iskolából!- kelt ki az ágyból majd mosolyogva kezdett el vetkőzni.

Jisung lassan felült továbbra is az arca előtt tartva a takarót. Lassan nagy lassan húzta lejebb a takarót, hogy kitudjon lesni, de amikor meglátta Minho izmos hátát és combjait fenekéről nem is beszélve jobbnak látta ha visszarántja magára a takarót.

-Ne legyél zavarban!- kuncogott fel az idősebb majd végre felvette a ruháit.

Jisung még dünnyögött valamit majd kikelt az ágyból és lejebb húzta Minho pulóverét. Az idősebb a kezébe adta a tegnapi farmerját majd kinyitotta a szekrényét mondván, hogy a kisebb nyugodtan választhat ruhát magának.

-Úgy öltözz, hogy hideg van kint!- nézett a kisebbre aki bólintott egy aprót.

Minho a fiú arcára puszilt majd elhagyta a szobát. Jisung pirulva harapta be alsó ajkát ezzel is visszafogva a sikítását. A szekrény felé fordulva kivett egy piros kockás inget és egy szürke pulóvert majd ezeket magára is kapta.

A táskáját a kezébe kapta majd kibicegett a szobából. Ijedten kapott a szívéhez amikor meglátta Minhot az ajtó előtt. Az idősebb kuncogott egy jót majd karjaiba vette Jisungot és levitte őt a lépcsőn.

-Köszönöm!- motyogta édesen amikor a fiú letette őt a konyhában.

-Nem kell köszönnöd! Csináltam neked szendvicset az iskolára!- mosolyodott el halványan amit Jisung megköszönt majd meg is hajolt. -Ne hajolgass, természetes!- lépett hozzá közelebb majd magához ölelte őt óvatosan és gyengéden.

-E-Elfogunk késni!- húzódott tőle el majd kisietett a konyhából.

Minho nevetve fogta meg a szendvicseket majd eltette a táskájába és Jisung után ment. Felvették a cipőiket majd elhagyták a lakást és végül a kocsihoz mentek. Jisung csendben ült és várta, hogy az iskolába érjenek ami nagy csoda hiszen gyűlölt ott lenni. Minho leparkolt az iskola parkolóhelyiségében majd végül leállította a motort. Jisung szó nélkül akart kiszállni az autóból, de Minho nem engedte neki.

-Azt szeretném ha mellettem lennél amikor csak tudsz!- nézett rá és az egész meglepte Jisungot.

-Miért?- kérdezte halkan amire válaszul csak egy csókot kapott.

Jisung pont úgy mint tegnap bár kevesebb bátorsággal visszahúzta Minhot és ő kezdeményezett csókot. Minho nem akarta túl sokáig ízlelni a kisebb párnácskáit, de végül mégis sikerült neki elmélyíteni a csókot és többször is birtokba venni Jisung ajkait.

-Menjünk!- vált el tőle Jisung majd kinyitotta az ajtót és indult is hiszen nem akart elkésni.

Még pont időben ért be az iskolába ahol szokásosan mindenki megbámulta őt és sugdolózni kezdtek róla. A teremben leült a helyére majd csendben végigülte a 45 percet.

A kicsengetés után gyorsan összepakolt majd már indult is volna ki a teremből, de ahogy kinyitotta az ajtót kigáncsolták őt. Összeszorított szemekkel várta a földre étkezést ami nem következett be ugyanis Minho megtartotta őt.

-Megakarsz halni?- kérdezte a fiútól majd Jisungot magához szorította.

-Csak nem véded a buzit?- forgatta meg szemeit a srác mire Jisung sírni kezdett.

Minho eltolta magától majd a srác elé lépve megragadta a gallérját.

-Van valami mondani valód, igazam van?- szisszegte jobban szorítva a gallérját.

-Öhm..s-sajnálom!- nézett Jisungra mire Minho elengedte őt majd odament a megszeppent Sungiehoz.

-Jól vagy?- kérdezte arcára simítva amiről letörölte a könnyeit.

-Igen és köszönöm!- nézett fel az idősebbre pirulva.

Minho elmosolyodott majd mindenki előtt egy puszit nyomott Jisung ajkaira. Megfogta a kezét majd végül elindultak az udvar felé ahová Jisung sose megy ki.

-Még szerencse, hogy megvártalak a terem előtt!- sóhajtott fel majd összekulcsolta ujjaikat és nem foglalkozott az emberekkel.

Sokan súgdolóztak arról, hogy Minho is a fiúkat szereti, de neki nem igazán mertek beszólni inkább csak elnéztek az információ felett.

-Sziasztok!- köszönt Minho a barátainak majd magához húzta Jisungot.

-Lee Minho végre bepasizott?- kérdezte Chan vigyorogva.

-Csak fogd be, megijeszted őt!- nézett Jisungra aki szégyenlősen bújt Minhohoz.

-Hogy lehet valaki ilyen édes?- kérdezte Felix Changbin kezét rángatva.

-Én nem vagyok édes?- kérdezte felháborodva.

-Nem!- nyújtotta ki a nyelvét mire Changbin egyszerűen ráharapott arra.

-Ez most...- nézett zavartan az idősebbre majd tarkóját megvakarva indult el Seungminhoz akinek a háta adott mentsvárat neki.

-Fáj a lábam...- suttogta Jisung mire Minho elengedte őt és odament a padon ülő srácokhoz.

-Taka van szépfiúk!- tette karba kezeit mire ők felpattantak és már mentek is.

Visszament Jisunghoz majd elsegítette őt a padhoz. Ezek után leült mellé majd a többieket is odahívta.

-Hogy ment a történelem dolgozat?- kérdezte Felixtől, Jeongintól és Seungmintól akik sorban elmondták, hogy mire számítanak.

Jisung eközben Minho vállára hajtotta a fejét és a kezét megfogva kezdte el piszkálgatni ujjait és a gyűrűjeit. Pici tenyerét belehelyezte Minho tenyerébe majd összekulcsolta ujjaikat. Boldog volt amiért megtehette ezt sőt a csókok miatt is boldog volt.

-Hyung..- nézett rá nagy szemekkel.

-Mondd!- fordította felé a fejét.

-I-izé...k-kaphatok egy p-puszit?- kérdezte elnézve az idősebbről aki mosolyogva fordította maga fele Jisung arcát majd ajkaira csókolt.

A kisebb pirulva döntötte fejét újra az idősebb vállára majd beharapta alsó ajkát. Minho mosolyogva nézte a barátait és továbbra is beszélgettek egymással.

{...}

Jisung a szünet után ment az óráira és különös mód mindenki békén hagyta őt. Ebéd időben az ebédlő helyett a tetőre igyekezett.

-Szia hyung, mit keresel itt?- kérdezte amint megpillantotta Minhot.

-Az ebéded nálam van és veled szerettem volna lenni!- adta a kezébe a szendvicset majd megfogta a szabad kezét és a padhoz sétált.

Jisung egésznap lassan bicegve sétált így Minho is abban a tempóban haladt. Leült a padra majd az ölébe húzta a kisebbet és elkezdett enni. Jisung is így tett majd minden bátorságát összeszedve Minho felé fordult.

-Hyung, mi van köztünk?- kérdezte kicsit félve.

-Mit szeretnél, mi legyen?- mosolyodott el majd egy puszit nyomott arcára.

Jisung nem szólt egy szót sem csak csendben lehajtott fejjel ült.

-Hallottam mindent amit a tetőn mondtál tegnap. Nem mertem odamenni hozzád pedig szívesen átöleltelek volna. Én is szeretlek téged és a mamád úgy tűnik, hogy a jövőbe látott ugyanis én szeretném ha a párom lennél. Azt mondtad, hogy megfelelek a mamád által megadott ideálnak. Helyes vagyok, izmos, magasabb nálad egy kicsivel és gazdag!- mondta majd a végén elkuncogta magát és közelebb húzta magához Jisungot.

-Szeretlek hyung!- mosolyodott el majd a szájára puszilt.

-Én is szeretlek!- mosolyodott el majd elgondolkodott egy pillanatra. -Lennél a párom?- súgta ajkaira mire a kisebb könnyezve bólogatott párat.

Ezek után jó szorosan magához ölelte a kisebb testét aki életében először hitt valakinek. Hitt Minhonak és hitt az érzéseiben is.

-Menjünk le!- mondta a kisebb majd kiszállt Minho öléből.

Kézenfogva sétáltak le és Jisung végre boldogan mosolyogva ment végig a folyosón. Nem érdekelte hányan bámulják meg őt és az sem, hogy mennyien pletykálnak róla. Csakis Minho érdekelte aki többször is megcsókolta őt mindenki előtt.

-Köszönöm!- vált el tőle hosszú idő után, Jisung.

-Én köszönöm, hogy velem vagy!- mosolyodott el majd nem törődve senkivel újra megcsókolta a kisebbet.

VÉGE!