– Te élvezed azt, hogy felidegesíted az igazgatónőt igaz? – kérdezi sóhajtva miután elengedte a kilincset.

– Aham, ha már ők is ezt teszik velem akkor csodálkozol? – fonom keresztbe a karjaim magam előtt.

– Figyelj tudom, hogy most rohadtúl fura neked a helyzet. Idegenekkel mész holnap el egy házhoz ami valószínűleg már az állandó lakhelyed lesz és akik ráadásul még eddig számodra nem létező dolgokra vadásznak és, hogy már te is a célpontjuk vagy, de hidd el én csak a legjobbat akarom neked. – magyarázza meg a dolgokat, mire halkan fel nevetek.

– Igen persze, hogy fura, de tudod ti ketten már alapból többet tettetek értem mint a saját anyám. – pillantok Samre aki most teszi el a telefonját, majd vissza Deanre.
– Ő egész életében gyűlölt engem, a halálomat kívánta nem is egyszer, ide hozott, hogy megszabaduljon tőlem. – nézek a végig a helyiségen. – És nagyon hálás vagyok azért amit értem teszel, tesztek. – mosolygok rá hálásan, mire ő is elereszt egy aprócska mosolyt.

–  Tudod anyád nem tudja kiről mondott le. – mosolyog rám, mire felnevetek. – Na, de holnap reggel tíz órára itt vagyunk érted, vagyis én. Addig legyél kész a cuccaiddal, most pedig megyünk. – biccent Samnek, hogy jöjjön ide. – Asszem van egy lakó társunk. – pillant rám.

– Végre egy normális ember. – sóhajt fel nevetve, mire én is felnevetek Dean meg rosszaló pillantásokkal jutalmazza meg Samet.

– Anne akkor jössz? – szólít meg Am, mire hátra fordulok és bólintok.

– Akkor sziasztok! – mosolygok rájuk, mire biccentenek én meg megindulok Amberhez.

– Na mivan? – kérdezi izgatottan.

– Holnap elmegyek innen végre!–sóhajtok fel boldogan.

– Mi? Itt hagysz? – kérdezi csípőre tett kézzel. – Bár holnap én is elszökök. – rántja meg nevetve a vállát.

– Amúgy ha ki jutsz vagy bármi ilyesmi, azonnal hívj! – suttogom neki, mire bólint.

°°°

Takaródó van, ezért az antiszociális szobatársammal gubbasztok a szobánkban. A bőröndömbe már becsomagoltam cuccaim. Nem mintha amúgy olyan sok lenne, ugyanis a saját pénzemből vettem őket, de azért van pár egész jó ruhám. Milyen régen vettem is fel őket. Elmosolyodtam. A középiskolás időszak ami nem is olyan rég volt, eszembe jutott. Emlékszem arra ahogy idegesítettem a tanárokat, beszólogattam azoknak akik belém vagy akár másba kötöttek.
Ahogy mindenki próbált jóba lenni velem, nehogy teljesen elküldjem a világ végére, de mint ahogy volt jó időszak is, úgy volt a rossz is. Azaz idő amikor volt egy fiú barátom akiben teljesen megbíztam. Akinek mindent elmondtam és aki mindenben segített. Akinek én is segítettem. Az a fiú aki hátba támadott és aki egész egyszerűen elmondta az egész életemet egy videóban. Aki lejáratott. Elmondta, hogy nap mint nap suli után dolgoztam, hogy eltartsam saját magam. Elmondta az anyám személyiségét, hogy milyen is valójában. Aki elhordott mindennek. Aki megpróbált megerőszakolni, kevés sikerrel. Ő volt Dylan Stevens.

A hirtelen emlékek miatt muszáj voltam berontani a fürdőbe, megmosni hideg vízzel az arcom. Belenéztem a tükörbe és éreztem amint lefolyik az első könnycsepp, azt a könnycseppet követték a társai is. Miért van az, hogy én mindenkinek jót akarok, de mégis én szívok a legtöbbet? Mégis engem büntetnek mióta csak megszülettem. Idegesen beletúrtam a hajamba, majd újra megmostam az arcom. Ennek vége. Holnap minden más lesz. Holnap az egész életem megváltozik. Holnap új esélyt kapok egy új életre. Végre megszabadulok a múltamtól. Végre elfelejthettem azokat az embereket akik meg sem érdemelték volna a figyelmem.

– Igen ez lesz, szarok mindenbe. Holnap elmegyek Deanékkel és jól fogom végre magam érezni. Hisz Deanne Winchester vagyok aki bármit képes túlélni. És ha talán szerencsém van, talán ők lesznek a családom. – suttogtam a tükör előtt magamnak, majd megtöröltem az arcom a törölközőbe.

Elkezdett csörögni a telefonom, mire visszamentem az ágyamhoz. Igen van telefonom, csak elvették ahogy a ruháimat és a laptopomat meg a nyakláncomat. De most, hogy holnap elmegyek vissza adtak mindent.

– Ismeretlen. – olvasom fel a kijelzőn található szöveget. Néhány másodperc hezitálás után felvettem, majd beleszóltam. – Igen tessék?

– Anne ne hidd, hogy azért, mert holnap elvisznek Deanék, majd megszabadulsz tőlem. Sose. Fogsz. Megszabadulni. Tőlem. Hisz az anyád vagyok. – nevetett fel, mire bontottam a vonalat.

– Ribanc. – suttogtam magam elé, majd az ágyra dobtam a telefont és idegesen beletúrtam a hajamba. Mi van ha azért hozott ide, mert tudta, hogy van itt valami ami a halálomat kívánja? Mi van ha egész végig azon volt, hogy rá jöjjek, hogy léteznek ilyen dolgok? Annyi megválaszolatlan kérdés keringett a fejembe, hogy az már kezdett megfájdulni. Idegesen dörzsöltem meg a homlokomat, majd beletúrtam a hajamba.

– Adjak gyógyszert? – kérdezte dölöngélve a szobatársam. Ez meg mit dölöngél?

– Nem kösz, inkább vedd be te, úgyis neked írták fel nem nekem. – mutatok rá, majd elfekszek az ágyamon.

– De én azt akarom, hogy te vedd be, úgy látszik rosszul vagy. – kezdett elmosolyogni.

– Kedves tőled, de tényleg nem kell.

– Hát jó. – rántja meg a vállát, majd beveszi és a fal felé fordulva alszik. Na végre ez is lefeküdt. Megtámaszkodok az ágyon kezemmel, mire egy gépet érzek meg a kezemnél. Megragadom, majd észre veszem, hogy azaz Instax fényképezőgépem. Mennyi képet is készítettem ezzel. Bekapcsoltam, majd vissza kerestem az előző képeket. Az osztálytársaim voltak rajta velem együtt, akiket amúgy nagyon is bírtam. A főnököm is rajta volt akit szintén kedveltem. Mivel pincérként dolgoztam, a munka végén mindig félre tett nekem egy pitét. Plussz mindig több fizetést adott, mert tudta jól, hogy mi volt a helyzet az anyámmal. Majd megláttam azt a képet amin Dylannel vagyok. Itt még nem is tudtam, hogy valójába csak kihasznált. Kikapcsoltam a gépet, majd a kistáskámba eltettem. Hátra dőltem az ágyon, majd lecsukva a szemeim hagytam, hogy elragadjon az álom.