𝓛𝓪𝓷𝓭𝓸 𝓝𝓸𝓻𝓻𝓲𝓼

2021.február 1.-2. Hétfő-Kedd

2019-et sehogy sem lehet az én évemnek tekinteni - nézzük bármilyen szempontból. Életem első Forma 1-es szezonja volt, karrierem szárnyalni kezdett, ez eddig jól hangzik, imádtam is azt a gondolatot, hogy a királykategóriában szerepelek annál a csapatnál, akiknél mindig is akartam. Viszont a hírnévvel és a túlzott média figyelmével nem tudtam olyan jól megküzdeni. Bizonyítani szerettem volna, hogy nem csak egy 19 éves srác vagyok a McLarennél - azt akartam, hogy többnek gondoljanak.

Ez pedig mibe került?

A lelki egészségembe. Túlhajszoltam magamat és olyan elvárásokat tűztem ki magamnak, amik az első évembe - ráadásul az elején teljesen elérhetetlen volt. Szorongtam minden egyes média esemény előtt - féltem, hogy hülyeség fogja elhagyni a számat. Hiába engem tituláltak a követők az egyik legbolondosabb pilótának, nem akartam csak erre építeni a pályafutásom. Nem azt akartam, hogy úgy emlékezzenek rám, hogy a brit srác, aki mindenből viccet csinált, sokkal inkább az akartam lenni, aki futamokat, bajnokságot nyer és rekordokat ér utol, majd dönti meg őket - mindenkit meglepve. Hiába mutatott javuló tendenciát a csapat az előző évekhez képest és élveznem kellett volna, de az első félévemet nem tudtam úgy kiélvezni, hisz a szorongás úrrá lett rajtam és hatással volt az alvásomra is. Utáltam magam mindezért - sokkal inkább külső szemlélőként éltem meg az pár hónapot.

Ezután jött a pilóták által várt jól megérdemelt pihenés, hisz nem vagyunk robotok, nekünk is jár a pihenés. A folyamatos utazás és edzés nagyon kimerítő tud lenni hosszú távon - pláne ha emellé még társul a szorongás. Így nem volt csoda, hogy én is vártam és el akartam menekülni, hogy a szezon második felére odategyem magam és ne érezzem magam külső szemlélőként. Minden porcikámmal részese szerettem volna lenni ennek az őrült világnak, ahol az adrenalin pezsdít fel bennünket és késztett arra, hogy az autóval a határokon száguldozzunk. Minden rendben volt, megismertem őt - a lányt, aki olyan érzelmeket ébresztett bennem, amiknek még a létezéséről sem igen volt fogalmam. Mikor vele voltam csak egy átlagos srácként gondoltam magamra, hisz nem gondolt többnek, ezt pedig egyenesen imádtam. Kikerültem abból a borzasztó mókuskerékből, ahova a sok stressz zárt be. Önmagam tudtam vele lenni és sosem tudatta velem azt mi lesz, ha letelik a 3 hét - hisz fogalma sem volt, hogy én hova fogok visszatérni. Viszont a vége fele szerettem volna neki elmondani csak nem tudtam hogyan - szerettem volna, ha az életem részese legyen, mert ő volt az egyetlen aki tudott segíteni nekem, még ha ezt nem is mondtam el neki - pedig szerettem volna megköszönni neki mindazt, amit értem tett azalatt a röpke 3 hét alatt. Viszont szó nélkül lelépett az éjszaka közepén és esélyt sem adott, hogy elmondhassam neki a miérteket és azt, hogy érte is tettem - de beleestem a saját gödrömbe, amit akkor kezdtem el kiásni mikor elsőnek hazudtam neki és mikor elég mélyre ástam, nyugodt szívvel zuhantam bele és maradtam is ott, hisz nem volt ki kimentsen.

Elvesztettem őt - elsőnek csak nem értettem miért ment el, aztán mikor otthon voltam a szüleimnél, akkor tisztult ki az agyam és tettem össze a dolgokat valamennyire. Elrontottam a hülyeségemmel, mert azt gondoltam nem kellek majd neki úgy ahogy vagyok - pedig ez nem volt igaz, több volt már köztünk, mint egy kis nyári románc, biztos nem hagyott volna el, ha tőlem tudja meg - legalábbis ezzel próbáltam magamat vigasztalni annyi időn keresztül.

Akik régebb óta ismernek, ők tudják, hogy milyen is vagyok valójában, így akármennyire is megpróbáltam eljátszani, hogy nincs semmi bajom, mind átláttak rajtam és láttam a szemükben, hogy aggódnak - főleg a szüleim, akik attól féltek, hogy vezetés közben nem tudok majd fókuszálni és valami történni fog velem - pedig ha tudták volna, hogy pont akkor nem rágódtam Lilyn és a történteken - sokkal jobban odatettem magam és a médiának is azt tettettem, hogy minden szuper és tökéletes. A vezetés enyhített minden fájdalmamon és a feledés útjára léptem - egészen a szülinapomig.

Unalmamban a galériában görgettem lefele mikor megpillantottam egy közös képünket, ahol épp a nyakába adtam egy puszit. Újra visszaestem a letargikus állapotomba, de a csapat tagjai nem engedtek a szobámba maradni, így lecsaltak a Hotel egy csendesebb szegletébe, ahol rendeztek nekem egy kisebb szülinapi bulit - mosolyogtam, hisz annyira igyekeztek, még a tortával is, ami Charlotte-ra lett bízva, mégis kicsit sérülten kaptam meg. Hiányzott a lány, hisz olyan sok dolgot elterveztem vele - de a képzelet sajnos nem a valóság volt, így nem jelent meg úgy, mint ahogy a filmekbe szoktak az emberek, akikről mindig álmodozol - ez nem egy film volt, hanem a csúf valóság.

Megpróbáltam elengedni Lilyt és nem csak magamat ostorozni, hisz mindenhez két ember kell, ezt pedig ketten rontottuk ls. Én hazudtam, ő pedig esélyt sem adott nekem, hogy megmagyarázzam. Önző dolog volt részemről, hogy magamat tartottam első helyen és figyelembe se vettem az ő érzéseit, úgy hazudtam neki, de ő sem viselkedett másképpen, hisz elmenekült - nem azért, hogy nekem jó legyen, hanem hogy neki legyen az. Mindketten borzasztóan viselkedtünk, ezért pedig lehet megérdemeljük ezt a szenvedést, amit kapunk.

Vajon úgy szenved, ahogy én? Vagy neki ez meg sem kottyan és éli mindennapjait, mintha mi sem történt volna közöttünk?

Közel 1,5 éve teszem fel ezeket a kérdéseket, választ viszont sosem kapok, pedig jó lenne tudni - hisz ha tudnám mi van vele, akkor lehet tovább tudnék lépni és nem kéne az önsanyargató gondolataimmal együtt élnem többé - nyugodt lehetnék. Viszont ott a másik opció, hogy semmi sem változna, minden maradna a régi, ezzel pedig nem érek sokat most sem.

Hiába epekedtem utána annyi időn keresztül, bújtam az instagramot éjjel-nappal csak hogy meg tudjam találni, hisz tudni szerettem volna a választ - keresésem nem volt sosem sikeres, hisz Lily nevű lányt keresni az interneten egyenlő volt a tűt keresni a szénakazalban mondással. Folyamatosan kudarcot vallva Carlos is ráállt a lány keresésére - hisz több szem többet lát, de ennek az volt az ára, hogy el kellett mondanom neki a lány keresztnevét, származását és egy képet is mutatnom kellett róla, hiába nem akartam, de más módja pedig nem volt.

- Tűt kerestek a szénakazalban, ugye tudjátok? - csatlakozott hozzánk Isa, Carlos barátnője. Ő volt közülünk a legnormálisabb és nem fűzött nagy reményeket a kis hadjáratunkhoz velünk ellentétben, akik minden egyes találkozás során a szokáson beszélgetés során belemerültek a közösségi média legmélyebb bugyraiba.

- Tudjuk, de egy próbát megér! - a képernyőből fel sem nézve válaszoltunk spanyol barátommal a barátnőjének, aki valószínűleg a szemét forgatta. Lassan ez a felállás nálunk hagyománnyá vált. Megszállottan kerestük Lilyt, Isa pedig nem bízott a nyomozói tudásunkba, de nagy fiúsan meg akartuk oldani, így nem engedtünk a lánynak - de elnézve, hogy mióta keressük és semmit sem haladtunk, jobb lett volna tényleg rábízni, de ezután pedig az önbecsülésünk nem engedte.

Viszont most nem szólt be ezután nekünk, pedig rendszeresen szokta szívni a vérünket, hogy milyen bénák vagyunk és erre sem vagyunk képesek, így a volt csapattársammal összenéztünk és ő is értetlenül nézett rám - hiszen kettőnk közül ő alkotott vele huzamosabb ideje egy párt, szóval neki tudnia kellett volna, hogy mit csinál a barátnője és azt miért, ehelyett ugyan olyan tanácstalan volt, mint én. Felnéztünk a lányra, aki nagyon nézett valamit a telefonján, így nem tulajdonítottunk neki jelentőséget, biztos munka üggyel kapcsolatos.

- Holnap is ráértek? - tettem fel a kérdést mikor már a házam ajtajában szedelőzködtek, hisz kezdett későre járni és hiába nem mondták miért csinálják, le lehetett könnyen vágni a szitut - aggódtak értem, amin már nem is csodálkozom, hisz az elmúlt 1,5 év maga volt a megtestesült káosz a lelkemben. Igazából nem is bántam, hogy ilyen sokat járnak felém míg Londonba megvan a lakásuk, közel vannak, így addig sem voltam egyedül.

- Nekem holnap lesz egy kis elintéznivalóm Londonban, így sajnos nem leszek szemtanúja a szerencsétlenkedéseteknek. -válaszolta humorosan a lány, mire mind elnevettük magunkat. Carlosszal elköszönésképp lepacsiztunk, Isa pedig megölelve búcsúzott el tőlem és hagytak magamra estére.

Le kellett volna állnom, nem szabadott volna ennyire mániákusan nyomoznom a lány után - veszett ügy volt, mégis ezzel az egy dologgal éreztem azt, hogy a mi történetünknek nincs még vége és nem is szerettem volna, hogy ilyen lezáratlan legyen.

Éjfél tájékán a szemem szinte jojózni kezdett a telefon fényétől, így úgy láttam logikusnak, ha már nem folytatom tovább - eddig sem találtam semmit, úgysem leszek előrébb a keresésével ilyen fáradtan, csak átsiklanék az összes név felett. Esti rutinom elvégzése után épp az ágyamba bújtam be és kapcsoltam le az éjjeli szekrényemen a kis lámpámat, amikor pityegett a telefonom és olvastam el az SMS-t, amit a brit barátom írt - csak úgy hüledeztem és nem tudtam mit kezdeni az üzenetével.

Nem álltam erre még készen.

°°°
Sziasztok!

Hogy vagytok?

Tetszett a rész? Mit gondoltok Lando vívódásairól? A brit pilóta helyében ti is elkezdtetek volna "nyomozni" Lily után vagy ti mit tettetek volna? Ha ti lennétek Carlos helyében ugyanúgy belementetek volna ebbe a keresésbe.
Szerintetek Isának milyen szerepe lesz a továbbiakban? Végül pedig vajon George mit írhatott Landónak, amire így reagált?

°°°

—Vanda