Ahogy egyre csak haladt a sötétséggel tarkított folyosón, a levegő fülledté vált, s kellemetlen, rothadó bűz csapta meg az orrát. Vajon mi lehet ez a szag? - futott át az agyán a kérdés. Az erjedésnek egészen más szaga van, ez a bűz inkább romlott húsra emlékeztette. Igaz, ami igaz, a nagyúr tartott a pincéjében húst, de azt mindig gondosan megfüstölték, hogy az ilyeneket elkerüljék. Lehetséges még az is, hogy valamit elfelejtettek megenni, még mielőtt lejárt volna a szavatossága.
   Borsódzott a háta ettől a helytől. Ha örökölte volna a szülei legjobb tulajdonságait, talán sokkal határozottabban haladna a sötétségben. De így... Lábai remegtek valamennyi lépésénél.
   Gyengécske szellő lengette meg bársony vörös tincseit. Szeme örömében felcsillant, s futni kezdett. Kezét végig próbálta maga előtt tartani, nehogy falba ütközzön. Talán végre kijuthat innen!

----

Olyan tíz perce szaladhatott már, mire egy elágazáshoz érkezett. Két ajtó magaslott előtte. Egyiken sem volt kilincs, ami arra engedte következtetni, hogy talán befelé nyílhatnak. Ahogy közelebb lépett a tőle balra esőhöz, a korábbi bűz egyre erősödött. Kíváncsi lett volna, mi okozza ezt a szagot, de azonnal el is vetette a gondolatot, amint a másik ajtó téglarései között gyengécske fényt pillantott meg. Nem habozott. Nekifeszült a hatalmas kőajtónak, s tolta, amennyire csak az erejétől tellett. Érezte, ahogy sikerült egyre szélesebbre tárnia, s ahogy látókörét lassan teljesen belepte a fehér fény.
   A könyvtárban volt. Az ezernyi porosodó könyv illata csiklandozta az orrát. A Kagayama család könyvtára a pincével volt egy szinten, hogy minden kényelmesen elférjen. Volt, hogy órákat ültek itt Yumira-samaval, miközben az úrnő az egyik táncleckéjét lógta el. Most viszont ijesztő csend ücsörgött a lapok közt, arra várva, hogy valaki kiűzze őket onnan. A könyvtáros mindig fel-alá járkált, lépteit visszhangozták a falak. De most még ezeket sem hallotta. A függönyök be voltak húzva, csak a lámpások világítottak mindaddig, míg egy nagyobb széllökés el nem fújta a pislákoló gyertyákat.
   Könnyen meg tudta állapítani, a helyiség melyik végében volt, még ilyen sötétben is: a könyvtár déli részében, jó messze az ajtótól. Mélyet sóhajtva rogyott le az egyik olvasóasztalhoz, fejét lehajtotta, s pillanatokon belül el is fogta az álom.

----

A két fiatal már napok óta folyamatosan a hegyvidéket járta. A meredek emelkedők minden erejüket elvették, egy nap talán hatszor is megálltak pihenni. Lovaik patája alatt ropogott a hó. Talán ez a halk zajocska volt egyetlen kísérőjük az útjuk során, mely szinte végtelennek tűnt Hidehi számára.
   - Biztosan megéri ez? - kérdezte urát. - Úgy értem, mi van, ha Yumira-sama már halott?
   - Miből gondolod? - Hajiro hátrapillantott a válla felett. Úgy tűnt, nem érti, miért hozta fel ezt Hidehi. - Ha meg akarták volna ölni, akkor már a birtokon végeztek volna vele. 
   - Nem feltétlenül. Ahogy hallottam elég kiállhatatlan teremtés - vigyorodott el. - Talán valóban el tervezték rabolni, de elegük lett belőle és otthagyták valahol. 

   - Vigyázz a szádra! - a fiú tekintete villámokat szórt a szavak hallatán. - Yaminokuni egyik leghatalmasabb daimyou-jának lányáról beszélsz! 
   - Aki már feltehetően halott. Szóval mindegy neki. Annyit szidhatom, amennyit csak szeretném! Amire nagyon nem lenne okom, de hagyjuk. 
   - Elég fura figura vagy. Ezt még tíz év ismertség után is határozottan állíthatom.
   - Úgy gondolod? - nevette el magát.
   - Igen, úgy. Mellesleg, nem értem, mit találsz ezen viccesnek.
   - Csodálkoztam is volna, ha érted. Neked soha semmi nem tiszta - ismét vihorászni kezdett, Hajiro arca pedig elkomorult. De ahelyett, hogy magából kikelve ordítozni kezdett volna, csupán elégedetlenül összehúzta a szemöldökét.
   - Attól, hogy nem értem a humorod és a szarkasztikád, még nem vagyok hülye.
   - Csak egy kicsikét.
   - Tudod, az utóbbi időben elég pimasz lettél - jegyezte meg Hajiro. A fiú egyből megértette, mire is gondol az ura; a sok együtt töltött idő okán, inkább barátként, mintsem munkaadóként kezdett gondolni az idősebb fiúra. Hajiro persze biztosan tisztában volt ezzel, sőt nem igazán vette magára a baráti csipkelődést, csak halványan figyelmeztette arra, hogy az ő türelme is véges. Hidehi erre széles mosollyal az arcán felelt.
   - Ugyan... Én így fejezem ki a hálámat.
   - Lehetsz miért hálás. Ha én nem vagyok, te még mindig- - Hidei nem hagyta, hogy befejezze, könyörgő tekintettel fordult felé.
   - Igen, valóban. Kérlek, ne beszéljünk erről. Az már a múlté - szólt. Szemei búsan méregették Hajirot, aki ettől megszeppenve eszmélt rá, hogy nem kellett volna megszólalnia. Megállította a lovát, s részvétteljesen nézett barátja szemébe. Hidehi is megállt.
   - O-oh, ne, kérlek, ne haragudj! Nem is gondoltam bele... Néha előbb szólalok meg, mielőtt gondolkodnék.
   - Hát azt megfigyeltem - arcán újból mosoly jelent meg, csupán kicsit haloványabb volt a korábbiaknál. Mikor a Senfu családhoz került, ígéretet tett magának, hogy soha többé nem bánkódik a múltja miatt. Gyermekként még hosszú hónapokig rémálmok kísértették az éjszakák bús vásznai alatt, de ő sosem sírt miattuk. Reggelente elmesélte őket Hajironak, aki szörnyülködve hallgatta minden szavát, sőt néha el is pityeredett, de Hidehi nem ejtett könnyeket. A legtöbb testőr elismerését ezzel a szívóssággal vívta ki; ha valamikor meg is sérült, esetleg vadászat vagy őrjáratozás közben, még a fertőtlenítést is rezzenéstelen arccal bírta. Erre mindig is büszke volt. - Nem haragszom, hagyd csak - legyintett. - Indulhatunk tovább?
   Az úrfi bólintott.
   Nem sokkal ezek után, a vékony csapás szélesedni, a fenyők ritkulni kezdtek. A szél lágyan az arcukba csapott, összeborzolva amúgy is kócos hajfürtjeiket. Egy fennsík tárult eléjük, ahogy felértek a hegytetőre.
A hó itt is mindent beborított, csak úgy, mint szerte az egész országot. Hóvirágoknak tűnő növénykék hajladoztak fehér takarójuk alatt, ahogyan a szél táncra perdítette őket. A hegyen lecsordogáló patakok felszínén pár centiméter vastag jégréteg pihent, alatta viszont továbbra zúgott a víz, lefelé igyekezve a közeli alföldre. A tájra csend ereszkedett, ahogy néha, még ha csak pár pillanatra is, de megállt az élet. A durva, téli szellők is lenyugodtak egyszer-egyszer, hogy az erdő kellemesen aludhasson. A két fiúnak nem lett volna szíve megszólalni.
   Egy közeli forrásnál tanyázó vadkutyák elégedetlenül ordítottak fel, ezzel a jövevények tudtára adva, hogy nem látják őket szívesen a területükön. Hidehi lefékezte a lovát, s intett a másik fiúnak, hogy ő is tegyen hasonlóképp. Egy pillanat erejéig még csendben várakoztak, egészen addig, míg az állatok újra fel nem vonyítottak.
   Hajiro összerezzent.
   - Mik ezek? - kérdezte.
   - Vadkutyák. Az itt élő alfaj elég agresszív, szóval mihamarabb jó lenne távoznunk - fejét csóválva megrántotta a kantárszárat, hogy a hang irányával ellentétes úton haladjanak tovább, egészen a Kitagara-síkságig.

----

A reggel túl hamar elérkezett. A fiú, aki mindig is négy-öt órán belül kijózanodott, most fáradtan, lüktető fejjel ébredt. Nem érezte, hogy hányingere lenne, mint a legtöbb embernek ilyenkor, csak egyszerű fejfájása volt. Mestere szerint, gyomra még a vasszöget is gond nélkül megemészti. Ezzel magyarázta azt is Ishizou-nak, hogy a fiú miért nem volt soha másnapos. Nyöszörögve feltápászkodott, felöltözött, s rendbe tette a szobát. 
   Amint kilépett a félhomályból, hogy felkeltse Yumirát, megpillantotta a lányt, aki a földön szundikált. Borzasztóan fázhatott, mert nem volt betakarva. Végigfutott a tekintete a lányt testén; gyönyörű volt, annyi biztos. Viszont ki nem állhatta. Elkényeztetett, öntelt, makacs, ostoba nőszemély volt, aki csak magával foglalkozott. Legalábbis, ő így vélekedett róla. Ami viszont nagyon kíváncsivá tette az a tény, hogy a lány nem az apja halála miatt gyűlöli őt. Mintha... Egyáltalán nem is szerette volna se az apját, se senkit, akivel együtt élt. Felmerült Ishizou-ban, hogy talán valamiféle átokról lehet szó, de mivel nem tudhatta biztosan, ez lesz az első dolog  amit megbeszél a mesterével. 
   Mélyet sóhajtott. Talán hagyhatná még egy kicsikét aludni, nem? Elég durván szokott vele viselkedni, ezért biztosan örülne ennek a kis gesztusnak. Egyedül is megtudna venni mindent; ételt, új kulacsokat, váltóruhákat neki és a lánynak. Gyorsan kihozott egy takarót a hálóból, s gondosan betakargatta Yumirát, majd elindult a dolgára.

----

Újfent rémálma volt. A cselédek vérében úszott az egész kastély, s újra látta maga előtt a jelenetet, ahogy az idegen férfi meggyilkolja Hiroto-sama-t. Yumira-sama nem volt jelen, csak ők hárman, viszont most sem vettek róla tudomást. Ahogyan a férfi fejét elborította a vöröslő vér, a tatamira hányt.
    S végül felriadt. 

   A könyvtár most is oly' csendes volt, mint mindig. A levegő pora csiklandozta az orrát, de tüsszentenie nem akaródzott. Felállt, majd vett két nagy levegőt, hogy némileg tisztuljon a légzőrendszere, s kidörzsölgette pillái közül az álmosságot. Szörnyen megrémítették az álmai, amiket mostanában látott. Elhatározta, hogy amilyen gyorsan csak lehetséges, utánajár mindennek. 

   Végigszaladt tehát a könyvespolcok között, el-elhesegetve néhány pókhálót amibe belegabalyodott. A könyvtárnak ezen részét ritkán takarították: mivel itt tárolták a gyermek- a képes- és a meséskönyveket, Yumira felcseperedése után már nagyon senki sem vette hasznát. Ezért a szolgálók is úgy gondolták, felesleges lenne tisztán tartani.
   Ő maga egyszer járt csupán ezen a részlegen, mikor Yumira-sama egy kedvenc festőjének képeit mutatta meg neki. Nem emlékezett pontosan a művésznő nevére, valami Yumi lehetett...
   Alig telt bele sok idő, mire megpillantotta a könyvtáros asztalát. Senki nem ült az odakészített párnán. Olyan furcsának találta ezt az egészet. Amint kicsit közelebb lépett, ismerős szag csapta meg az orrát...
   Áthajolt az asztal felett, s arca eltorzult a rémülettől. A férfi ott feküdt mozdulatlanul, szeme ridegen, némán meredt a semmibe. Hosszú, ősz tincsei a nyakára hullottak, végük a férfi vérétől vöröslöttek. Elmetszették a nyakát.
   Alig bírta visszanyelni a torkába szökő epét, de végül nem hányt. Sikoltani akart, de egyszerűen nem tudott. Szólnia kell valakinek. Bárkinek.
   - Segítség!! - kiáltott fel, miután feltépte a cédrusból készült ajtót, végigrohant a kanyargó lépcsősorokon. De amint felért valamiben hasra esett. Felkönyökölt, majd egész testével hátra fordult.
   Elszörnyedt.
   Az egyik szakácsnő élettelen teste feküdt alatta. Az ő nyakát is elvágták, s hagyták, hogy elvérezzen. Arcán még látszódtak fájó sikolyainak nyomai. Már tényleg nem bírta tovább, kiadta a gyomortartalmát. Mi folyik itt? - kétségbeesésében már nem tudott mit tenni. Talán... Talán erre utalhattak azok a borzalmas álmok. Hiroto-sama... Meg kell találnia! És Yumira-samát is. Épségben kell lenniük.
   Végigrohanva a véráztatta folyosókon, eleredtek a könnyei. Mi ez az egész? Mi történt mindenkivel? Ki tehetett ilyen szörnyűséget? - semmit sem értett. Felbaktatva a második emeletre, összerogyott. Összerogyott, és kitört belőle a zokogás. Nem bírta tovább. Semmit nem értett, és rettegett.
   Tennie kell valamit. El kell jutnia Kagayamába. Szólnia kell a csendőröknek. Valamit... Valamit...
   - Miért történt mindez!? - felordított, beleadva a kiáltásba minden fájdalmát és rettegését. 

----

Miután mindent elmondott a város elöljárójának - aki egyben Hiroto-sama legmagasabb rangú hűbérese -, Fujiwara Kenzuke-nak, az sietve küldte ki szamurájait a helyszínre. Természetes volt a rémület, hisz' Yaminokuni-ban a shougunátus fennállása óta, amely durván négyszáznegyven évet tudhat maga mögött, nem történt hasonló eset. Azóta az emberek túlságosan is elkényelmesedtek. Elkezdtek rettegni a haláltól. A vallásuk sem hálózta már be igazán az életüket, mint a régi időkben, mikor még az emberek igazán éltek. Természetesen tudta, hogy ő sem volt kivétel, de néha, amikor a gondolatai elkalandozhattak, úgy érezte, ő más. Gyermekkora óta hitt az istenek létezésében, s ez a hite kora előrehaladtával sem ingott meg. 
   Yaminokuni lakói a kezdetektől fogva a csillagképekben látták a mindenhatókat; a róka, a farkas, a kutya, a macska, a nyestkutya, a pók, a borz és a sólyom csillagképeiben. Úgy tartották, hogy a róka a leghatalmasabb isten, mert az ő csillagai voltak a legnagyobbak, s legfényesebbek. Utána következett a sólyom, majd a farkas. A többi csillagkép apróbb, fényeik halványabbak voltak, viszont rengeteg kis csillag alkotta őket. Persze, voltak kisebb, ismeretlenebb istenségek, akiknek egészen apró csillagképük volt, de ők is fontos szerepet játszottak a mindennapi életben. Mindennek meg volt a maga szerepe, bármely istenhez is fohászkodtak az emberek, biztosan kaptak tőlük valamit. A róka bölcsességet, tudást hozott. A sólyom szerencsét és boldogságot. A farkas jólétet, ételt, és termést. A macska védelmezte a családokat a bajoktól. A kutya célokat, kitartást adott, s vágyat a tenni akarásra. A nyest észt és turpisságot, ő a kereskedők védelmezője volt. A borz védte a születendő gyermekeket, s távol tartotta a rontásokat, átkokat. A pók pedig a szerelmesek védelmezője volt, aki hálójával körbefonja az összetartozókat, s holtukig egybeköti őket.
   Az ő istene a sólyom volt. De most még ő sem tudta megóvni őt a bánattól. Annyira elesettnek érezte magát, amint kilépett a drága épület ajtaján. Hová tartson most? Édesapjához és édesanyjához nem mehet, csak kolonc lenne a nyakukon. Az elöljáró pont ezt javasolta, szerinte a szülők sosem gondolnának teherként a gyermekükre. De félt. Talán ő hozta a balszerencsét a Kagayama-házra is. Mi van, ha a szülei is hasonlóan végeznék?
   Aggodalmai ellenére mégis elindult. Talán a szállingózó hó hatására, vagy egyszerűen csak maga miatt. Még ő sem tudta volna megmondani.
   A család a völgy legdélebbi részén éldegélt. Takaros birtokuk nem volt túl nagy, sőt, elég kicsi ahhoz, hogy ne kelljen szolgálókat tartaniuk. Édesanyja egyedül takarította a házat, ami a területhez hasonlóan nem tűnt ki méreteivel; csupán három-négy szoba foglalt helyet a fenyőből készült falak közt. Az udvar is mindig szépen rendben volt tartva, az ott növő cseresznyefák is egészségesek voltak, most csupán aludtak. Késő tavasszal növesztett leveleiket már hótakaró fedte az avarban, de pár hónap elteltével újra színeik teljes pompájában fognak ragyogni.

   Végigsétált a gyönyörűen kikövezett, rendben tartott ösvényen. A fakerítés, mellyel elkerítették a kicsiny birtokot most is érintetlen volt, mint ahogyan emlékezett rá. 

   Megkopogtatta az ajtókeretet.

   Mivel másodszori próbálkozásra sem nyitottak ajtót, eldöntötte, hogy hátulról megy be. A teraszra nyíló ajtókat nem lehetett könnyen bezárni, ezért a szülei nem is nagyon próbálkoztak vele, úgysem rabolnák ki őket. Halk suhogás kíséretében tárult ki az ajtó, s belépett rajta. Getáját a teraszon hagyta, nehogy összesározza a fényesre pucolt padlót. 
   A régi szobájában volt. Pontosan tudta, hogy a tőle jobbra eső szoba az, ahol szülei szoktak aludni. 
   Mióta kirepültek a testvérei, olyan csendes lett a ház. 

   A lehető leghalkabban szelte át a szobát, hogy aztán beléphessen a papírajtón át a másik helyiségbe. 

   Édesapja az ágy mellett térdelt édesanyja mellett. Fejét összekulcsolt kezükre helyezte, de megriadt amint meghallotta lánya lépteit. 

   - Kislányom! Mi történt? Olyan hirtelen... Nem is üzentél, hogy jönni fogsz - szólalt meg. Szemeiben az apai szeretet olyan volt, akár az esti égbolton a fénylő Hold. 

   - Anyámmal... 
   - Oh, jól van. Csak elszundikált. Meghűlt. 

   - Ugye vannak gyógyfüveitek? Nem is szóltál...
   - Te sem - rázta a fejét a férfi. Ősz haját egészen rövidre vágta, még látszottak benn egykori vörös koronájának nyomai. 

   - Szörnyű dolog történt... A teljes Kagayama-házat... - itt nyelt egyet. - Lemészárolták. 

   A férfi szemei elkerekedtek. Felállt felesége mellől, s lányához sietett, hogy szorosan megölelje. 

   - Te ugye épségben vagy? - kérdezte. Hangjából színtiszta aggodalom áradt.
   - Igen. Teljesen. Csak... Megrázott. Szörnyen... A barátomat is- - ennél a pontnál nem bírta tovább. A könnyei újból eleredtek, s hangosan, fájdalmasan sírni kezdett. 
   - Minden rendben... Meg fog oldódni minden, Kanaha - édesapja még szorosabban magához ölelte, s a fejét kezdte simogatni, hátha így megnyugtathatja a gyermekét. 

----

Hali Minna-san! Szörnyen sajnálom, amiért ennyit késtem a résszel!! 😢😢 Annyiszor töröltem ki ezt a fejezetet, de végre, sikerült olyanra megírnom, hogy feltehessem. A vége egy pindurit véresre sikerült nem? Igyekszem hozni a folytatást!

Lenne hozzátok egy kérdésem, mielőtt mennétek! Mit gondoltok, mi legyen a borító sorsa? Rajzoltam egy újat (valahogy így képzelem el Yumirát), és nem tudom eldönteni, melyik legyen. Az újfajtához kettőt készítettem, kíváncsi leszek, nektek melyik tetszene! 

(A háttér nem fix, ha gondoljátok azt is megírhatjátok, szerintetek hogyan nézne ki jól.)

Nektek melyik tetszik jobban?

És még egy dolog! Amint láthatjátok, a címet is terveztem megváltoztatni, az új cím Kitsune no Shiro Namida (狐の白涙) lenne, ami azt jelenti ugye, hogy "Egy róka fehér könnyei". Mit szóltok? Kérlek titeket, amilyen gyorsan csak lehet jelezzetek vissza! 😘😘