Yaminokuni - az Eurázsia méretű birodalom. Ahol virágzik a kultúra, a kereskedelem, a polgárok gazdagok és jómódúak. A lopást felszámolták, az egész ország biztonságos és boldog. Legalábbis, az emberek szeretnék ezt hinni. De ha egy kicsit mélyebbre ásnak a történelem és a folklór misztikus és egyben veszélyes világában, meglelhetik az igazságot. Talán, a legendák, amiket eddig meséltek, mégis igazak lehettek? Mi zajlik valójában a háttérben, amiről még maga a császár sem tud? Hogy fennmaradjon a béke és nyugalom látszata, az embereknek soha nem is szabad mást mondaniuk a tábortűz körül elhangzott történetekre, minthogy "Buta gyerekmesék." S a nép mindaddig boldog, míg ez az illúzió létezik...

A nap utolsó sugarai erőtlenül világították be az erdőt. A megnyúlt árnyékok is halványodni kezdtek, a szél pedig csendesen száguldozott a mezők felett. A tücskök ciripelése hangos muzsikaszóvá erősödött, hogy lágy altatódalával álmot hozzon az erdőre.
Pár fáradt madárka rémülten röppent fel a magasba. Egy fekete alak suhant végig a fák lombjai közt, felverve a csöppnyi fészeklakókat. Mozgása lomha volt, enyhe kimerültség áradt lépéseiből. Hóna alatt, mintha cipelt volna valamit, talán az lassította le ennyire. Jókora méretű tárgy volt, s egészen nehéznek tűnt, egy magasabb fiú nagyságával vetekedett. Talán valamiféle bábu lehetett? Az éjszaka sajnos megőrizte az idegen titkát, aki lassan, de kitartóan igyekezett előre.
A valami a kezében hirtelen mozgolódni kezett, mire a fiú elkáromkodta magát, de azért nem állt meg.
- Huh... ? Hol vagyok... ? - hallatszott egy magas, női hang. Mondata még az erdő csendjéhez képest is suttogás volt. Az alak összeszorította fogait, majd mély sóhaj hagyta el a száját.
A "csomag" felemelte a fejét, s körbetekintett. Alig látott még valamit, a kábultság színes pöttyöket festett a tájba. Tudatáig el sem jutott, hogy valaki cipeli őt.
"Mi történt?" kérdezte magától. "Arra emlékszem, hogy elmentem sétálni, aztán hazamentem és... "
- Au! - kapott a fejéhez. Váratlan fájdalom nyílalt bele, majd megjelent előtte az emlékfoszlány: apja véres holttestét látta, amint egy indigólila szemű, vele egyidős fiú, a kardját húzgálja ki a férfi koponyájából. Az emlék hatására hányinger fogta el, de hamar visszanyelte a torkába szökő epét. Minden kitisztult előtte.
Felnézett az őt szorongató fiúra.
- Ki maga?
A fiú pedig lenézett rá.
- Nem lennél oly' kedves, hogy visszaájulsz? - szólt maró gúnnyal a hangjában.
- Nem kaptam választ a kérdésemre... - válaszolta visszafogott agresszióval a lány.
- Nem is fogsz.
- Miért? Ha már egyszer elrabolt, elmondhatná a nevét - méltatlankodott. - Ja, és lenne olyan kedves, hogy letesz?
- Hmm... Rendben - vállat vont, majd lazábbra vette a szorítását a lány dereka körül. Yumira érezte, ahogy a gravitáció átveszi a teste felett az uralmat, s erősen a föld felé löki. Sikítani sem bírt, a levegő kiszorult a tüdejéből.
A levegőben kapálózott, hátha megmarkolhat egy vastagabb ágat, amibe belekapaszkodhat. De semmi. Csak zuhant, zuhant és zuhant. A talaj alig méterekre volt tőle, s végre sikerült kipréselnie a torkán egy éles sikolyt. Ekkor erős karokat érzett a teste körül, amik még a becsapódása előtt elkapták.
- Te aztán problémás vagy - rázta a fejét a fiú.
A lány előtt lepergett a fél élete. Mikor felfogta, hogy a fiú utána ugrott és sikeresen megmentette az életét, kicsit lelassult a szívverése az előbbihez képest.
- Ne hergelj, a végén még akaratlanul is megöllek - tette hozzá, majd lerakta a lányt. Az egyből felcsattant és a fiúnak esett.
- Mit akar tőlem? Miért hozott magával? És ami a legfontosabb; miért ölte meg az apámat? - fenyegető hangnemben szólt a fiúhoz, aki egy pillanatra maga is megijedt a lány határozottságától, de végül rezzenéstelen arccal válaszolt.
- Nem én öltem meg. Én csupán az eszköz voltam. Egy akarat nélküli penge, ami azt teszi, amit a megrendelője kér tőle. Gyűlölhetsz, megvethetsz, bosszút is esküdhetsz, de fölösleges. Ha egy szamuráj megöl valakit, kit hibáztatsz? A kardot vagy a szamurájt? Egy ép eszű ember persze, hogy a szamurájt. A kard nem rendelkezik saját tudattal, vagy akarattal. A bérgyilkosok is hasonlóak. Azt tesszük, amit a megrendelőnk kér, de csak ha rendesen megfizeti. Téged is szemrebbenés nélkül megölnélek, ha úgy hozná a helyzet. Gyűlölj nyugodtan - a fiú arcáról elszántságot lehetett leolvasni -, ilyen egy bérgyilkos.
A lány elkerekedett szemekkel bámult a fiúra. Nem várt ilyen komoly magyarázatot, ami azt illeti, egy vállrántásra számított.
Viszont tudta, hogy igaza van. Nem hibáztathatja a fiút, aki igazából nem is gyűlölte az apját. Teljesen érzelemmentesen végzett Hiroto-val. Talán ő is hasonlóképpen megölt volna egy vadidegent, ha jól megfizetik érte. Lehet, hogy a megbízóján kellene bosszút állni?
- Igazad van - hajtotta le a fejét.
Kínos csend telepedett kettejük közé. Yumira úgy érezte, mondania kéne valamit, de semmi nem jött a nyelvére. Úgy tűnt a fiú nem valami beszédes típus.
- Mennünk kell - végül az elrablója szólalt meg. Egyenesen a lány szemébe nézett.
- Mégis hová? Erre a kérdésemre még mindig nem válaszolt!
- És nem is szándékozom. Majd idővel ki fog derülni. Gyere!
- Hehe... Fantasztikus - válaszolt szarkasztikus hangnemben. - Nem értem, miért bízzak magában.
- Tegezz... - sziszegte a fogai közt.
- Hogy?
- Tegezz. Bosszant, a magázódás.
- Abban az esetben, ha elárulja a nevét.
A fiú kurtán felnevetett. Ilyen makacs emberrel is de régen találkozott. Elsőre olyan ostoba kis elkényeztetett libának nézte - bár a lány ezekre még nem cáfolt rá - , de volt egy olyan érzése, hogy más, mint a legtöbb nemes kisasszony. Talán egy tipikus úri hölgyecskével jobban járt volna.
- Ha megakarjuk tudni valakinek a nevét, előbb illik magunkat bemutatni - vágta rá a fiú.
A lány mélyet sóhajtott.
- Kagayama Yumira.
- Hiishi Ishizou.
- Szóval Hiishi-san.
A fiú nem válaszolt. Észrevétlenül Yumira mellé osont, majd felkapta a hátára.
- H-hé! Mit művelsz?
- Ha gyalog mennél egy év alatt sem érnénk oda, olyan lassú vagy. Csak hátráltatnál.
- Először megölöd az apámat, majd elrabolsz, aztán sértegetsz. Mi jöhet még? Meg is szentségtelenítesz?
- Arra várhatsz. Én a szép lányokat szeretem.
Akármit is mondott Ishizou, el kellett ismernie, hogy Yumira szemrevaló lányka. Hosszú, koromfekete haj, csillogó, zafírkék szemek, magas testalkat, és bár a hakama miatt nem látszott, a fiú feltételezte, hogy széles csípője és vékonyka dereka lehet. Válla egészen keskeny volt, s emiatt törékenynek tűnt, viszont tekintetéből sütött az erő és a rendíthetetlenség.

Yumira arca égett a dühtől. Sehogy sem tudott visszavágni, amit úgy tűnt Ishizou elég szórakoztatónak tartott.
A fiú közben felkapaszkodott egy magasabb fára, s folytatta útját, hátán lánnyal.

----

A hó latyakosan tocsogott lovának patái alatt. Utálta ezt az időszakot. Ilyenkor mindig tetőtől talpig sáros volt, amit ki nem állhatott. Hogy pont ilyen időben küldjék leánykérőbe. Bár, ez a házasságosdi nem volt ellenére, úgy hallotta, a Kagayama család lánya igen szép hölgy. Igaz, még nem mutatott sok érdeklődést a szerelem iránt, Yumira mégis kivételesnek tűnt a szemében. Úgy gondolta, talán neki sikerülhet rabulejtenie a lány makacs szívét.
- Hidehi! Milyen messze vagyunk? - szólt, közben hátraforult a nyeregben, hogy testőre szemébe nézhessen.
- Már nem vagyunk messze, Hajiro-sama. Alig pár falunyira van csak.
- Értem - pár perc csend ereszkedett közéjük, végül Hajiro szólalt meg. - Figylej, Hidehi...
- Tessék?
- Szerinted... Milyen ember lehet Yumira-san?
- Hmm... Hát a pletykák alapján elég szeszélyes és rendíthetetlen. De biztos vagyok benne, hogy jó ember. Van egy ilyen érzésem - Hidehi alig pár évvel lehetett fiatalabb a Senfu család legidősebb fiától. Rozsdavörös haját a szél meg-meg simogatta, sötét szemei vidáman méregették urát.
- Talán igazad van - biccentett a testőr felé.
- Aggódsz valami miatt? Sokszor voltál már leánynézőben, de az eddigiekhez képest, most különösen feszültnek tűnsz.
- Oh... Ennyire átlátszó lennék?
- Csak ismerlek. Mindig mikor izgulsz, a haorid ujját húzogatod, mintha fáznál. De már kitapasztaltam, hogy ez az izgalom jele.
A úrfi megadóan elmosolyodott. Zavartan megvakarta a tarkóját, ezzel kicsit összekócolva a nyakára hulló fahéj barna tincseket.
- Olyan vagyok, mint egy nyitott könyv.
- Inkább, mint egy vadvirág mező. Minél többet jársz arra, annál jobban megjegyzed, hol milyen fajta virágok nyílnak. De még így is találhatsz a pipacsok között orchideát.
- Orchidea csak délen van! - nevette el magát Hajiro.
- Nem feltétlenül. Te is tartasz otthon.
- De itt északon vadon nem nő.
- Viszont példának jó volt.
- Példának jó.
- Mindig belekötsz a költői énembe! - fonta karba a kezét Hidehi. - Kezdem azt érezni, hogy néha csak azt akarod mutogatni, hogy neked milyen hatalmas tudásod van.
- Pedig nincs - a fiú szemei őszintén elkerekedtek.
- Hát ez az!
- Azzal ugye tisztában vagy, hogyha nem lennél a legjobb barátom, már rég eltanácsoltalak volna az állásból - vonta fel az egyik szemöldökét.
- Hogyne! - a testőr helyeslően biccentett. - De, ez sosem fog megtörténni.
Hidehi büszkén kihúzta magát, Hajiro pedig fáradt sóhajból mosolyra húzta szája szélét.

----

A Kagayama palota alakja kecsesen tűnt elő a fák közül. Az alkony ugyan sok részletet eltakart a szemük elől, de még így is csodálatosnak találták a birtokot. Hajiro arcát gyengéden simogatta a szél, ahogy lova rálépett a gyönyörű építmény felé vezető, macskakövekkel kikövezett útra. Már a gondolat is fantasztikus volt, hogy itt fog élni. Mert, ha összeházasodnak, biztosan Yumira családi birtokára költöznek. Úgy gondolta, a lány is szívesen venné, így nem kellene elköszönnie az ismerős domboktól, s vele jönnie a hideg északra.
- Milyen gyönyörű... - sóhajtott Hidehi.
- Az. Milyen jó is lesz itt lakni.
- Hajiro-sama... Nem szeretnélek elkeseríteni, de egyáltalán nem biztos, hogy Yumira-san elfogadja a házassági ajánlatot.
- Ugyan már! - legyintett hitetlenkedően a fiú. - Nagyon jó benyomást fogok rá tenni. Higgy bennem! Az eddigieknél is úgy kellett levakarnom magamról a hölgyeket.
- Hmm... Te tudod! - vont vállat Hidehi. - Remélem igazad lesz.
A birtok kapujához érve szokatlan csend fogadta őket. Szokás volt, hogy a kapuk elé szolgákat állítanak, akik illően fogadták az érkező vendégeket, de most egy teremtett lélek sem várta őket. A kaput is nyitva találták; érezték, hogy baj van. Szinte feltépték az ajtókat, úgy rohantak be minden helyiségbe, amit csak találtak. A legtöbb szolgát a saját vérükbe fagyva találták meg, elmetszették a torkukat. Hajiro majdnem bepánikolt. Mi van, ha... Mi van, ha Yumira-sant is meggyilkolták? Ne... Az szörnyű lenne.
Felsietett a magasabb szintekre, hogy körülnézzen. Az előtérben csak újabb szolgákat talált, akik még az előzőknél is brutálisabban voltak meggyilkolva. A társalgóba belépve a fiút borzalmas látvány fogadta. Megtalálta a "leendő" apósát. Elfogta a hányinger. Még jó, hogy aznap alig evett valamit, különben biztosan Hiroto mellé okádott volna.
A férfi teste mellett valami nagyon szemet szúrt neki; a hullától az egyik ablakhoz vérnyomok vezettek. Nem hasonlítottak sem láb, sem geta hagyta nyomokra. Egyszerű, vörös pacák voltak. Hajiro mindenesetre furcsának tartotta dolgot. Az ablakhoz sietett, hátha megláthat valamit, de a sötétség miatt nem sok nyomot tudott kivenni.
Lerohant.
- Hidehi! Hidehi! - lihegte. - El sem tudod képzelni mit találtam!
- Nem, tényleg nem tudom.
- Ahj, hagyd már ezt! Nyomokat találtam!
- És Yumira-sant?
- Nos, őt nem...
- Akkor talán célszerű lenne őt megkeresni. És Kagayama-donot láttad?
A fiú arcvonásai megkeményedtek. Hidehi egyből tudta, mire gondolhat.
- Értem - nyugtázta a ki nem mondott választ. - Hol láttad a nyomokat?
- Fent. Kagayama-dono holttestétől az ablakig vezetnek. Olyan, mintha kiugrott volna az ablakon. Talán szólni kéne a Rendfelügyelőknek.
- Nincs rá időnk. Azok alapján, amiket eddig mondtál, valaki lemészárolta az egész házat és magával vitte Yumira-sant. És az udvarban vezetnek nyomok?
- Nem láttam fentről. Túl sötét van már.
- Gyere! Nézzük meg.

----

Ishizou megborzongott. Talán vastagabb kimonot kellett volna húznia, abban viszont nem tudott volna olyan fürgén mozogni.
- Ki volt a megbízód? És legjobb tudomásom szerint az országban már nincsenek bérgyilkosok.
- Nem hagynál fel a kérdésekkel? Úgyis tudod, hogy egyikre sem fogok válaszolni.
A lány vállat vont. - És? Ha eleged lesz belőlem, válaszolni fogsz.
- Hmm? Tényleg így gondolod? - tudakolta kihívóan a fiú.
- Igen! Ha akarok, nagyon idegesítő tudok lenni.
- Már most is az vagy - vágta rá Ishizou. Yumira kinyújtotta rá a nyelvét. - Miért nem tudsz türelmes lenni? Kezdem azt hinni, hogy egy átlagos úri lánnyal jobban jártam volna. Ők legalább ismerik az illemszabályokat. és nem kíváncsiskodnak annyit.
- Én is ismerem őket! Jobban mint te!
- Csak nem tartod be őket!
A lány már torkig volt ezzel a fiúval. Legszívesebben addig verte volna, míg örök időkre le nem hallgat. Sehogy sem tudott neki visszavágni, ami rendkívül idegesítette. Egy gyors ötlettől vezényelve ököllel kezdte verni Ishizou feje búbját.
- Mit csinálsz?
- Ütögetem a fejed! Nem látod?
- Nem látom. Éppenséggel érzem.
- Annyira idegesítesz!
- Az a cél.
- Vigyázz! - kiáltotta Yumira. Lenyomta Ishizou fejét, s ő maga is a fiú hátához lapult. Egy nyílvessző szelte át a levegőt, lenyisszentve pár hajszálat Ishizou egészen sötét, barna hajából.
- Mi volt ez!? - a fiú meglepetten torpant meg egy vastagabb faágon. Próbált elvegyülni egy odalógó ág levelei közt, s Yumirát is letette. - Próbálj megbújni és ne mozogj.
A lány csak kurtán bólintott. Nem értette a helyzetet. Ki támadhatta meg őket?
Már éppen fel is tette volna a kérdést, de a fiú befogta a száját, s mutatóujjával csendre intette. "Apád szamurájai." tátogta el. A lány szemei elkerekedtek. A fiú benyúlt a kimonoja ujjába, majd egy fekete maszkot húzott elő belőle. "Vedd fel." folytatta. "Miért is?" tudakolta Yumira. "Nem ismerhetnek fel téged." "Dehogynem! Kimenekítenek tőled!" "Kérlek!" a fiú arca most először meglágyult, s kérve pillantott a lányra, "Ha ezt megússzuk, mindent elmagyarázok neked." Yumira szemei felcsillantak. Bólintott egyet, s felrakta a maszkot. A fiú is így tett, majd újfent Yumirára pillantott. "Maradj itt, én megpróbálom elintézni őket." "Egyedül?" "Lemészároltam az egész háztartásotokat." felelte, majd levetette magát a fáról. A lány megint igazat adott neki. Az apja szamurájai közel sem kiemelkedő harcosok, biztosan pillanatok alatt végez majd velük.
Yumira nesztelenül figyelt a lombok takarásában. A fiú nagyon ügyesen forgatta a kardját, s még a nagyobb túlerő ellenére sem szeppent meg, állta a sarat. Egymás után szabdalta szét az ellenállást. A lány pár embert fel is ismert. Ilyenkor mély bűntudat fogta el, hisz' ezek közt az emberek közt nőtt fel. Akadt közöttük olyan is, aki jelen volt az első lépéseinél. És most egy semmirekellő bérgyilkos végez velük. Valamit tennie kéne, nem? Tartozik nekik ennyivel.
Már éppen levetette volna magát a fáról, nem törődve azzal, hogy akár ki is törheti a lábát a megfelelő kiképzés hiányában, mikor valaki elkapta a karját. Meglepve hőkölt hátra. Befogták a száját, s hátrakulcsolták a kezeit.
- A saját érdekedben maradj csöndben. Ha mindent elmondasz, fájdalommentes lesz a halálod - szólalt meg egy rekedt férfihang.
A lány érezte, ahogy szétárad az ereiben a düh. Ki a franc ez? Mit kell elmondania?
Igaz, hogy a kezeit hátraszorították, de ez pont kapóra jött. Korábban ellopott egy vékony tőrt a fiútól, amit az obija hátuljába rejtett. Nem hitte, hogy Ishizou nem veszi észre, inkább csak figyelmen kívül hagyta. Talán számított arra, hogy utolérik.
A fegyvert most gyorsan előkapta, s a támadója hasába döfte. A férfi elkerekedett szemekkel veszítette el az egyensúlyát, s zuhant a mélybe, magával rántva Yumirát is. A lány elfojtott egy sikolyt. Hogy úszhatná meg ezt a helyzetet élve? Esetleg ha a férfira esne, az tompítaná az esést. Próbált közelebb húzódni támadójához, aki eléggé le volt sokkolva. Szinte észre sem vette a lányt. Vészesen közeledett a becsapódás...