~at one point i started to look more down, than to sky~
Clean: on [három napja]

A másikról mindig csak elképzelhetünk dolgokat. Sosem tudhatjuk biztosan, még azt sem, hogy a legforróbb vallomás igaz-e, vagy csak színjáték vagy megszokás, hogy valóban úgy érzi-e, vagy csak tudja, hogy úgy kellene éreznie, és kész azt állítani. Sokan hiszik, hogy a vallomáskötetekből valóban fontos dolgokat tudnak meg a szerzőről, ez tévedés. A "vallomás" színjáték, a szerző elképzel egy figurát apró részletességgel, és szeretne hozzá hasonlítani. Olyan a vallomás, mint egy gyöngysor: ha az első gyöngy leesik, azt követi a többi. Biztos voltam abban -magamat ismerve ebben-, hogy elkezdek kitálalni, nem fogom abbahagyni egy valaminél, húzom, nyűgöm, ráncigálom, s már-már olyan mélyen beleásom magamat, hogy számomra lesz kellemetlen. 

Nagyon is tartottam attól, hogy olyasvalamit is anyámék orrára fogok kötni, amit lehet nem akarok. Nem azért, mert titkolózok, hanem mert csak simán megkönnyítem mindenki dolgát, ha nem kerül említésbe. Leginkább apámtól féltem és a reakciójától. így is ki van rám élezve, -őszintén tartok attól, hogy a családra való tekintettel nem tett még ki otthonról, egyébként meg nem szívlel. És ez nagyon bánt. De tudtam, hogy mindent magamnak köszönhetek, mert egy önző barom voltam és mert nem hagytam, hogy időben segítsenek. 

Ritkán, nagyon ritkán fordul elő, hogy valamely emberi vallomás a teljes igazságot tartalmazza; ritkán fordul elő az is, hogy valami nincs egy kicsit álcázva, vagy hogy nem lehet egy kissé félreérteni; de ha az érzelmek félreérthetetlenek, és csak a viselkedés érthető félre, talán nem is olyan fontos az egész.

Szívem a torkomban dobogott, nyilvánvalóan a gombóc mellett, s a kettő együtt egy akkora csomót képzett, hogy azt hittem belefulladok. Izgultam rettenetesen izgultam, izzadt a tenyerem, s éreztem, ahogy hátamon is csordogálnak le a vízcseppek. Gyomorgörcsöm volt, néha talán bucskázott is egyet, levegőt is nehezen kaptam. S ahogy az ebédlő asztalnál ültem, -a családfő helyén- egyik oldalamon Jungkook, míg másik oldalamon anyámék. Az asztal szabályosan lábam pattogásával együtt remegett, s azt hittem mindjárt elájulok, de neki kellett ugranom, mert ha most nem csinálom, s csak húzom-vonom, ahogy telik az idő egyre fojtogatóbb lesz ez az egész. Apám savanyú tekintettel kémlelt, hol engem, hol a fiatalabbat. Anyám kezeit szája előtt tartotta, s jó-anyai ösztöneit próbálta, nem ép gyenge szavakban megformálni, látszólag ő is ideges volt, ám ő inkább izgatott, és vágyakozó hangulatban nyilvánította ezt meg. Nagyot sóhajtottam, talán meg is ugrottam kicsit, mikor Kook az asztal alatt folyamatosan tikkelő bal térdemre simított, -megnyugtatva és ösztönözve kicsit, ideje kezdeni.

-Anya, apa. Szeretnék tiszta vizet önteni a pohárba. -suttogtam, s lehajtottam fejemet. -Már tudtok mindent, hogy mit miért csináltam, s tudjátok, hogy nem akartam rosszat, csak felelőtlen és gyerekes voltam. Én nem kérem, hogy bocsássatok meg, csak azt, hogy segítsetek. -néztem fel rájuk, s láttam anyám megkönnyebbülten sziporkázó íriszeit, míg apám felvette a póker arcot. -Sajnálom amiért elmentem itthonról, minden szó nélkül, és nem tudom elégszer mondani, hogy rossz testvérként viselkedtem, mikor itthon hagytam Hayeon, de meg kell értenetek, hogy a ti érdeketekben tettem. 

-Hol voltál? -kérdezte hirtelen anya, szavamba vágva.

-Nálunk. -mondta Jungkook, s felhelyezte karjait az asztal fölé. Hirtelen csengett hangja, először talán különösen, megtörve a családi kontaktust, de hálás voltam neki, amiért helyettem válaszolt. Így talán a helyzet bizonylatát is erősítette. 

-Miért nem válaszoltál az üzeneteinkre? -tett fel kérdést apám rideg hangon, mire megremegtem. Én képtelen vagyok ezt elviselni. 

-Én.. nem tudom, behalt a telóm. Nehm.. di-direkt csináltam, én..- habogtam össze-vissza s mellkasomat olyan rossz érzés fojtogatta, mert így képtelen leszek neki mindent beismerni. Nem fogom tudni elmondani neki. Megvet, kitagad. 

-Ez nem mentség Taehyung. Istenem légy őszinte, végre. Megőrülök tőled. -csapott asztalra apám idegesen, s hangos beszédbe kezdett. -Mit rontottunk el! Miért nem tudsz olyan lenni, mint a többi fiatal. Miért kell elbasznod a saját életedet? -kelt ki magából teljesen, mit csak összehúzva tűrtem. Minden szava egy-egy kés volt, mely mélyen hasította fel az eddig viszonylag stabil lábakon álló magabiztosságom. Nem tudom neki elmondani, pedig annyira akarom. Láttam, ahogy Jungkook jobban kihúzta magát, és állkapcsát megfeszítette, valószínűleg a felém folytatott hangnem miatt.

-Kérlek drágám nyugodj meg. -simított anyám apa kezére, ki csak fújtatott akár egy bika. 

-Nem. Eddig bírtam, Taehyung vagy előrukkolsz az igazsággal, vagy életed végéig törheted a fejedet a megfelelő hazugságon! -hangosodott apám egyre jobban, s lelki szemeim előtt összetettem két kezem, hogy testvéreim nincsenek itthon.

-Apa esküszöm, hogy nem hazudok. Én tényl... -kezdtem sírva, de be se tudtam fejezni.

-Nem érdekel Taehyung! Ne legyél már ennyire szánalmas. Legyél férfi végre, és vallj be mindent! Máskor akkora a szád anyáddal szemben is, meg se érdemelsz semmit! Egy hálátlan dög vagy aki semmit és senkit nem becsül meg. Kinyírsz mindenkit Taehyung! -hallatta, mire csak jobban összehúztam magam, ajkaimat erősen összeszorítva ezzel elfojtva bömbölésem. -Tényleg ezt akarod? Mindent amit egy... -mondta volna tovább, de a mellettem ülő fiatalabb ingerülten állt fel, majd tenyere akkorát csattant az asztalon, hogy az beleremegett. A hirtelen mozdulattól még eddig maga alatt elhelyezkedő széke is felborult, ezzel minden figyelmet rá vonva. 

-Elég legyen ebből! Nem azért jött ide, hogy ezt kapja! Nem tudom hallotta-e de a fia segítséget kért, és elmondanám, hogy azért mert minden eddigi szarságból én rángattam ki. Én voltam ott mellette, mert annyira nem bízott magában, hogy megossza a problémáit. Én voltam az aki leszoktatta egy hónapra, de maguk miatt és azért mert senki nem volt mellette, mikor leginkább szüksége lett volna rá, elrontotta. Beszedte a húga gyógyszereit, mert bepánikolt. És engem keresett. -mutogatott magára felbőszülve. -Nem magukat, hanem engem. Én maradtam csak neki, és azért jött ide, hogy ezen az egészen változtasson. Nem én adtam neki a szájába a szavakat, nem is orvos, vagy rendőr, hanem saját maga döntött így. És ezt értékelni kellene, mert azzal, hogy ilyen rettenetes dolgokat vágunk a fejéhez, nem lesz jobb! -üvöltött egyenesen apám képébe, kinek a döbbenettől minden kifejezés arcára fagyott. Ijesztő látvány volt, s anyámmal csak lélegzet visszafojtva kémleltük a szikrázó tekinteteket. Jungkook vallomása olyannyira megdobogtatta a szívem, hogy azt hittem lefordulok a székről. -Elvonóra akart menni, mert magától akart mindent rendbe hozni, amit azért nem tudott eddig, mert félt magától. -horkantott fel. -Jól hallotta, félt a saját apjától, hogy mit szól ahhoz, hogy megtudja ha drogozik, ha megtudja, hogy tetoválást csináltatott velem, ha megtudja, hogy megerőszakolták, amit megint csak én előztem meg, ha megtudják, hogy minden nap magába roskadva a legrosszabb helyeken kutat a megoldás után. Abba már bele se mert gondolni, hogy mi lesz, ha meg tudja, hogy köztünk több van mint barátság. -fejezte be kimérten, s ijedten kaptam fejemet apám felé, aki csak előre bámulva ült vissza halkan a székbe, s nagyot sóhajtva nézett rám, mire az én könnyeim csak némán folytak arcomon. Anyám kezeit szája elé kapta, s hiperventillációját próbálta visszafogni. Jungkook fölényesen, igazságot hirdetve nézett apámra, aki csak maga elé bámulva kezeibe temette arcát. Síri csend volt, szinte csak lélegzet és szipogás hang töltötte be a nagy konyha némaságát, majd apám egy idő után megszólalt.

-Taehyung. -nézett rám kétségbeesve, mire beleremegett minden porcikám. Jungkook is szépen lassan helyet foglalt a visszaállított székre, s hátra dőlve azon figyelte az eseményeket. -Én nem is tudom mit mondjak. Mióta tart ez? -kérdezte rám sandítva. Oldalra pillantottam a fiatalabbra, aki csak bólintott egyet, hogy innen rajtam áll a dolog és nekem kell beszélnem.

-Nem olyan régóta. -suttogtam rekedt hangon. -Kábé egy hónapja. De Jungkooknak igaza van. Félek tőled, attól, hogy nem vagyok elég jó, hogy nem fogadsz el. De tudod mitől félek a legjobban? -kérdeztem keserűen elmosolyodva, s belenéztem szemeibe, hogy a lehető legjobban menjen át az, amit mondani akarok. -Attól, hogy tudom hibát követtem el, de megbánásom után se vagy hajlandó segíteni. -halkultam el teljesen, s némán keserves sírásba kezdtem, mire nagy meglepetésemre anyám megfogta csuklómat, s erősen megszorította azt. 

-Szeretünk kincsem. És sajnálom, hogy nem voltunk elég jó szülők. Ígérem, hogy segíteni fogunk neked, akármi is legyen az. -simogatta kézfejem puha tenyerével, mire csak kellemesen elmosolyodtam gesztusán. -És ami téged illet Jungkook. Nagyon hálás vagy amiért megmentetted. -mosolyodott el anyám, majd felállt, s odasétálva hozzá, felhúzta helyéről, s szoros ölelésbe fonta. Jungkook pironkodva ölelte vissza az alacsony nőt, de az én szívemet így is a megkönnyebbülés és a fájdalom öntötte tele, hasító mérgekkel, melyek szétmartak belülről. -Szívem, te jössz. -nézett anyám apámra, aki csak csendben felállt, s rideg tekintettel hozzám sétált. Összehúztam magam, várva az égi áldást, ehelyett csak felrántott ültemből, s fejemet erőteljesen vállára helyezve szorított magához. Intenzíven tartott ölelésében, s ugyan bár vonakodva, de lassan viszonoztam azt, vastag háta köré vonva remegő karjaimat. 

-Sajnálom fiam. Ígérem, hogy mostantól jó apa leszek és nem követem el még egyszer ugyanazt a hibát. -hallottam talán túlságosan reszkető hangját, mire éreztem, hogy ő is elérzékenyült. Mélyen fúrtam zokogásomat vállába, s közben olyan gyilkos emóció fogta el lényemet, hogy azt hittem teljesen megőrülök. Fájt, amit tett, fájt, hogy ehhez ennyi hülyeség kellett, de hálás voltam, és mérhetetlenül, rettenetesen boldog is. Annyira hiányzott ez a fajta apai törődés, ami lehet másoknak természetes volt, nekem azonban jelen pillanatban az oxigént jelentette szabadulva a fulladástól. Jungkook és anya egy ideig néztek minket, majd megunva ők is csatlakoztak hozzánk, amit csak meghatódva viselt mindegyikőnk.

Olyan boldog voltam, és megköszöntem Jungkooknak és a jó Istennek, hogy sikerült ezt megoldani, hogy annyi szenvedés, és felesleges dolog után talán egy kicsit vége lett ennek a nyomasztó helyzetnek. 

Végül Jungkook nálunk vacsorázott és aztán nálunk is aludt. Kellemes-kellemetlen kombóban kérdezgették anyáék őt, szinte mindenről, s a levegő már-már annyira feloldódott, hogy egymás kis kori sztorijait kezdtük boncolgatni, legnagyobb bánatomra. Aztán elmentünk fürdeni szépen lassan, mi az emeleti fürdőben, véletlenül sem együtt, szüleimmel való tekintetre nézve, nehogy aztán le kelljen hajolnom a szappanért. Bár Jungkook erősen röstellte, s megesküdött, hogy semmit nem csinál, nem kockáztattam, na meg emésztgettem még a múltkorit is.

Csendben feküdtünk az ágyamban, ő a telefonján játszott valami játékkal, míg én hasán feküdtem, s csak hallgattam rekeszizmának lassú, ám intenzív mozgását, miközben levegőt vett. Hosszú ujjaimat felvezettem alhasára, s a fehér felsőt kezdtem elcirógatni. Hirtelen eszembe jutott Van Gogh-nak a Csillagos éj című festménye, s addig addig ügyeskedtem a póló gyűrögetésével, míg meg nem tudtam csinálni a holdat. 

Furcsa volt, mert mielőtt összejöttünk volna Jungkookkal, -ugyan egyikőnk se mondta ki, de túl valószínű volt- azelőtt soha nem csináltam ilyen, és ehhez hasonló apró dolgokat. Ezzel csaj azt akarom mondani, hogy Jungkook mérhetetlen türelmet adott nekem, megtanított szeretni, s szeretve lenni, megbecsülni azt amit elértünk, függetlenül attól, hogy honnan jöttünk, s apró dolgoknak is örülni. Elmosolyodtam az édes gondolatra, ugyan tényleg egy pár voltunk, s nem volt zökkenőmentes, de a végkifejlet igen is, mesésen alakult. Szeretném azt gondolni, hogy ez örökre így marad, de nem vagyok naiv, s csak a jó Istenben bízhatok, hogy segíteni fog. 

-Min mosolyogsz? -kérdezte úgy, hogy rám se pillantott, mire hasra fordultam, s átkaroltam derekát.

-Csak örülök, hogy anyáék végül jól fogadták. -sóhajtottam. -Mondjuk neked köszönhetem a nagyját. Nem is tudom, mi lett volna, ha most nem jössz el. -simítottam mellizmára, mire csak hirtelen lecsapta a telefont, s egy könnyed mozdulattal átlendített a másik oldalára, szabályosan pörögve egyet a levegőben, s úgy ölelt magához, akár egy plüss mackót.

-Szeretlek. suttogta s orromra hintve egy csókot, lehunyta szemeit, majd jobban magához húzva szinte azonnal álomra hajtotta fejét. Mennyire vagyok szerencsés? És mennyire hihetem azt, hogy ez nem egy újabb, üres mázli, amit majd követ a következő probléma.

Néha teljesen úgy érzem magam, mint egy olyan Stockholm-szindrómás ember, aki a szenvedés iránt érez tudat alatt vonzódást. És néha ez be is bizonyosodott. Kérlek drága Istenem, ne hagyd, hogy befolyásoljanak, s adj elég erőt, ahhoz, hogy végigvigyem ezt Jungkookért. Hogy végig vigyem kettőnkért. 

üdvözlettel drágáim!

remélem már vártátok ezt a részt. őszinte leszek veletek, ne nagyon lélegezzetek, vagy maximum vegyetek egy utolsó nagy levegőt, mert fejest ugrunk a mély vízbe, ahol a legnagyobb cápával kell szembenéznünk. (megjegyzem, hogy nem gyanús Chanyeol hirtelen eltűnése? - hehe) na de majd csak később.

-limmineun <3 

Kb egy napja EZEN dolgozom

.....
És kéne a megerősítés, hogy nem.olyan rettenetes (persze még nincs kész)