~at one point i started to look more down, than to sky~

Clean: off  [nulla napja]

Nyugalom van. A nyugalom sok minden miatt jöhet létre, van, hogy melléktermék, s van, hogy az a cél amit el akarunk érni. Ha túl sokat vagy egyedül, bűn rossz ötletekre is rá tudod dumálni magadat. És én egyedül voltam. Nem testileg, hanem lelkileg, de teljesen egyedül. 

Volt, hogy kellemes volt ez a fajta magány, volt, hogy azt hittem végzek magammal. Sok ember számára riasztóbb a gondolat, hogy elzárják a szeretteitől, mint maga a betegség. Senki nem akar egyedül meghalni. A magány valószínűleg több embert öl meg, mint a rák.

Féltem mert kezdtem teljesen begolyózni. Akartam, hogy valakinek mindent elmondhassak, hogy úgy beszéljek róla, hogy nem jelvényes, egyenruhás emberekkel szemben ülök egy nyomasztó szobában. Akartam, hogy sírhassak valakin. Akartam hogy szeressenek, és akartam, hogy szerethessek. De elrontottam, mert nem becsültem meg azt ami volt, s az is elmúlt. Az ember nem akkor magányos igazán, ha nincs senkije, hanem amikor bebizonyosodik: tévedett, amikor azt hitte, hogy van valakije. 

Kihalt a remény bennem, hogy Jungkook bármikor eljön hozzám, hogy megbeszélhessük, vagy megvigasztaljuk egymást. Akartam, hogy legalább rám nézzen, vagy írjon; Hogy vagy? Csak őt akartam és az is jobban esett volna, ha leköp, vagy megüt, vagy megint leordítja a fejem. Fájt, és elmondhatatlanul éreztem, hogy neki is fáj. Miattam, fáj mindkettőnknek.

Én szeretet nélkül nem tudok élni. Félek. Keserű és reménytelen vagyok. Fuldoklom. Fázom. Ha csak egyetlen módom van rá - elmenekülök. Persze van, amikor nincs erre mód. Maradni kell. Akkor is keresem azoknak az embereknek a közelségét, akik szeretnek, és akiket én is tudok szeretni. Lehet, hogy csak pár emberről van szó. Manapság az is nagy szó. Olyan, mint az Északi-sarkon egy működő kályha: odabújok mellé. Szeretni akartam mindent és mindenkit, úgy mint előtte, mikor drogoztam. Miért volt akkor minden olyan szép? Minden csillogó? Tébolyult érzelmekkel, kellemes volt ami másnak idegesítő? És most? Most, csak az maradt, hogy fojtogatva, általában nagyokat pislogva nyeltem a keserűbbnél-keserűbb falatokat magamba. Régen, mikor füveztem, olyan jó étvággyal habzsoltam anyám főztjét, most meg turkálom. Két dolgon járt a fejem folyamatosan. 

Jungkookon és az anyagon.

Választás előtt ugyan nem álltam, és akármennyire fájt, vagy mardosott vagy ellenkezőleg, épp erőt adott a tudat, hogy én tiszta vagyok, és nem is akarok drogozni, Jungkook ezt nem tudhatta. Hiszen ígéretet tettem neki. Ígéretet melyet a sors úgy szegett meg, -velem karöltve- hogy abban én szenvedjek a legtöbbet. 

Vágytam rá, hogy öleljen, hogy elmondhassam, mennyire vak voltam és naiv. Hogy elmondhassam, hogy kibaszottul mindent neki köszönhetek. Életben tartott, -még akkor is, ha ez most számomra a legnagyobb büntetés. De életben is maradtam, mert az Ő büntetése volt. 

Ahogy beköszöntött a május, úgy töltöttem egyre több időt a szabadban. Nem csináltam semmit, mert a régi hintaágyon és testvéreim homokozóján kívül semmi nem volt ott. Reggel felkeltem, majd kiültem, aztán ebéd, és addig ültem kint újfent, míg a hideg el nem kezdte csípni végtagjaimat, aztán be mentem és lefeküdtem. Ezt csináltam öt napja, és nem untam rá. Halsey, vagy Jimin folyamatosan küldték az iskolai anyagokat, amelyeket meglehetősen precízen csináltam. Bizonyítani akartam mindenkinek, de leginkább magamnak, hogy nem vagyok egy gyenge, aki függ a múltjától. Próbáltam mindent helyesen csinálni. 

Kint ültem a kertben most is. A nap kellemes volt, mert erősen sütött, azonban a szél pont úgy lehűtötte az udvart, -ezzel együtt engem is- , hogy nem kellett változtatáshoz folyamodnom. Ott ültem, sőt feküdtem a régi hintaágyon. Nyikorgott alattam, s a madarak csiripelésével, dallamos egyveleget képezett, mely cirógatta hallójáratomat. Szerettem ezt csinálni, s ha az elkövetkezendő, felfüggesztésben lévő időben, is ez lesz azt hihetetlenül élvezni fogom, majd méltóságteljesen de alázattal térek vissza a mindennapokba. 

-Taehyung, gyere be kicsit Hayeonhoz, amíg elmegyek a boltba. -kiabálta ki anyám a hátsó teraszon állva, majd meg se várva reakciómat visszasietett az üvegajtóhoz. Feltápászkodtam, majd lassú, lusta léptekkel felmentem egészen húgomék szobájához. Benyitottam, majd az ágyra leülve mosolyogtam rá, amint anya éppen egy pohár vízzel próbálta itatni szegényt. Hayeon lázas volt, mert későn ütötte ki a bárányhimlő. Ugyan még én sem voltam, azonban, be lettem oltva, így viszonyítva húsz éves koromig el sem kaphatom. 

-Mizu hercegnő? -kérdeztem, majd a takaró gyűrődéseit kezdtem el cirógatni lábacskáinál.

-Fázok. -mondta nagy püffedt szemekkel, kipirult orcával. Szegénykém arca tele volt csúnya elkapart fekélyekkel, akárcsak karja, s feltételezem egész teste. Nagyon megsajnáltam, s egy perce elfogott a lelkiismeretfurdalás, hogy nem jutott eszembe magamtól, hogy bejöjjek hozzá, ha már úgy sem vagyok suliba.

-Tudom. De az azt jelenti, hogy lázas vagy. Ami pedig azt jelenti, hogy a jó bacik legyőzik a rossz bacikat a testedben. -mosolyogtam rá kedvesen, s megpaskoltam kicsiny térdkalácsát, hogy életet vigyek gyenge testébe.

-Viszketek mindenhol, de anyu nem engedi, hogy megvakarjam. -kuncogott huncut módra, amit viszonoztam. -Majd ha elmegy, te megengeded? -folytatta suttogva.

-Még mit nem. Hallottam ám, te komisz. -állt fel anya a kis ágy mellől, majd kifelé kezdett sétálni, hogy tényleges dolgára menjen, de az ajtóban megállva még utánunk szólt. -Taehyung kérlek figyelj Hayeonra, ne engedd, hogy vakarja magát, és mérd meg a lázát tíz perc múlva, ha magasabb mint harmincnyolc fok, akkor vegyen be egyet abból a kék tablettából. Elugrom a boltba, aztán apátokhoz, de sietek haza. Semmi kalamajka. -adott puszit homlokunkra, majd egyet intve ki lépett teljesen a helyiségből, s hallgatva a lépcső nyikorgását biztosra vettük, hogy elment. Sokáig csendben ültem Hayeon mellett, ki idő közben a tableten kezdett el mesét nézni, ám egyszer csak lecsapta a daloló ketyerét, majd félig felülve nagyokat pislogva megszólalt.

-Taehyung, te miért nem vagy iskolában, mint Taehyun? -kérdezte.

-Hát tudod, nekem most nem szabad mennem. -simítottam fekete hajára. -Miért kérdezed? 

-Mert megkérdeztem apát, de nem mondta el. Csak azt, hogy ők rontottak el valamit és sajnálják. -mondta úgy ki a szavakat, hogy nem érezte át súlyát, amit nem is követelhettem tőle, mert nem értette, nem volt a szituációban, és még kicsi ahhoz, hogy fel lehessen világosítani. Nagyokat pislogtam rá, majd lehajtottam fejem. Hirtelen éreztem magam gyengének erre a kijelentésre. Ha tudnak.. Még, hogy ők rontották el. El sem hiszem, hogy ezt gondolják. Bár rendes gondolkodású, szigorú ám felelősségteljes szülők. Én hülye, még is mi mást gondolhattak volna. -Apa miért nem beszél veled? -csillogott szeme, ahogyan felhúzta térdecskéit maga elé. 

-Apu most haragszik rám, mert butaságot csináltam. És most nem mehetek iskolába, mert ott csináltam a butaságot. -sóhajtottam gondterhelten.

-Te is összefirkáltad a falat? -nevette csínytalanul.

-Igen, mondhatjuk így. -nevettem el magam keservesen, ám kezdett betelni a pohár. Hayeon tudta tudat alatt, hogy hogyan kérdezzen rá olyan természetes dolgokra, hogy csak előtte mutassam meg gyenge énem. Éreztem, ahogy megtelnek könnyel szemeim, majd lassan pottyannak ki szemem sarkából, egyenesen karomra, melyet a kislány csak lecsöppenve láthatott, mert hajam igen csak hosszú volt már.

-Te sírsz? -kérdezte, majd közelebb jött és aggódva nézett szemembe, s karomra kulcsolta meleg tenyerét, s jött a felismerés. 

-Nem dehogy. -töröltem meg hirtelen arcomat, durván felitatva sós cseppjeimet. -Te viszont lázas vagy, hozom a lázmérőt, kérlek feküdj vissza. -mondtam, majd rá se nézve kisiettem a szobájából, egyenesen a konyhába. Kell egy pohár víz nekem. Sietősen kinyitottam a megfelelő szekrényt, majd kivéve a megfelelő dobozt, letettem azt a pultra. Kivettem még egy poharat, majd megtöltve a hideg nedűvel, nagy levegőt véve, sétáltam vissza a szobába.

-Muszáj azt bevennem? -kérdezte nyafogva, majd bebújt takarója alá.  

-Igen, mert anya leszedi a fejem, úgyhogy kérlek mássz elő és vedd be. -mondtam, de nem csinált semmit. -Hayeon, most! -lettem idegesebb, s akaratlanul megemeltem hangom, a kislány látszólag rendesen megijedt, s nem ez volt a célom, ezért meg is bántam. -Bocsi, de tényleg be kell venned. -suttogtam, majd mellé ültem. 

Nem szólt semmit, gondolom a meglehetősen többletre sikeredett hangnem miatt. Odanyújtottam neki a vizet, ügyesen megtartotta aprócska kezeiben, majd kipattintottam a doboz tetejét, hogy szemezni kezdjek a sok kis kék pirulával. Istenem, az a késztetés még sosem ütött nagyobbat. Izzadó tenyerekkel megfogtam, majd megdöntve tenyerembe engedtem azokat. 

-Egy kell csak. -mondta húgom, érdeklődően nézve rám. 

-Tudom, csak így könnyebb. -mosolyogtam rá hamiskásan majd felé nyújtottam. -Vegyél el egyet. -folytattam halkan, talán rekedten is. A gombóc olyan gyorsan, s hirtelen költözött torkomba, hogy azt hittem be fogok hányni. Nagyot nyelve próbáltam leküzdeni a kellemetlen ingert, folyamatosan húgomat nézve, ki miután ügyesen lenyelte, nagy vigyorral adta oda a már teljesen üres poharat. -Ügyes voltál. -simítottam fejére, majd megvártam míg újra elhelyezkedik, s ráigazítottam meleg valójára a paplant. 

-Nem teszed vissza a dobozba őket? -kérdezte, mikor már álltam fel. Először nem tudtam mit akar, majd mikor rápillantott kézfejemre, mely görcsösen marokban volt tartva, realizáltam, -még mindig ott vannak a gyógyszerek. A verejték mely eddig megállíthatatlanul, ám lassan oldódott ki testem pólusain, most feloldotta a kis bogyókon lévő, csekély festék anyagot, megszínezve ezzel tenyeremet. 

-De. -emeltem meg kezemet, majd elkezdtem visszaöntögetni a dobozkába, s elhagytam a gyerekszobát. 

Sietősen haladtam el a fürdő, majd a konyha előtt is. Istenem ilyen nincs. Nem bírom, egyszerűen nem bírom tovább. Szinte éreztem, ahogyan bőröm kezdi magába szívni a gyógyszereke anyagát. Felemeltem a dobozt, hogy megnézzem mi is ez valójában, -nem csak valami placebo. Láz- és fájdalomcsillapító. Francba. Gyors lélegzettel, heves mozdulatokkal, s remegő végtagokkal siettem a szobámba, majd becsukva magam mögött az ajtót, zihálva csúsztam le azon. Valaki segítsen, valaki mentsen meg. Fejem zúgott, sőt migrén szerű fájdalom kezdte szurkálni halántékomat, melyet összeszorított könnyes szemekkel tűrtem, gyomrom folyamatosan bucskázott, kezeim remegtek, ahogy lábaim is, így most a szokottnál csontosabb térdkalácsaim ütköztek egymásnak. Lélegzetem nehézzé vált, s ahogy a kis tablettákat néztem, úgy perzselt egyre jobban szájüregem, s nyelőcsövem. 

Nem tudja meg senki, nem fogja tudni senki. Lenyugszom kicsit, majd alszok egy jót. Nem lesz senkinek bizonyítéka rá. Nem fog ennyire fájni semmi, nem fog ennyire fájni senki. Nem fog zúgni a fejem a rettenetes szeretet hiánytól. Idegesen hajamba túrtam, majd hirtelen minden józan eszemet, -melyek még nem voltak elnyomva- hátrahagyva bekaptam a tablettákat, majd szabályosan lenyaltam a keserű kék színezéket tenyeremről, nagyokat bucskáztatva rajtuk a nyelvemmel. Lassan csúszkáltak le torkomon, melyre rászorítottam, egy két helyen megakadályozva a megakadásukat. Ahogy egyre jobban nyelte el őket emésztőrendszerem, úgy kezdett egyre jobban zavarni is. A bűntudat szépen bekúszott agyamba, hogy aztán azt is, és szívemet is rendesen megfacsarja. Mit tettem? 

Nyálas kezemet erőteljesen beletöröltem fehér pólómba, mely egy kicsit foltos is lett, majd reszketeg mozdulatokkal felálltam, s az ágyhoz lépve telefonomat a kezembe vettem. Fel kellett hívnom valakit, aki azonnal elvisz innen. Gyorsan pörgettem ujjaimat a kontaktok között, majd rányomva az elsőre azonnal a fülemhez emeltem ahogy kicsengett. 

-Kérlek Halsey vedd fel! -suttogtam teljesen kétségbeesve. Éreztem ahogy gyomromat és nyelőcsövemet is borítja egy savam, ezzel szinte megfullasztva. Tudtam, hogy nem csak a gyógyszerek miatt volt, hanem mert bepánikolva, mellőzve minden normális gondolatomat, bűntudatot okozva magamnak benyeltem őket. Hirtelen akartam csinálni valamit, olyas valamit, amivel tönkre tettem az eddig szépen felépített, gyógyulásom, s ténylegesen tönkre tettem az ő miatta felállított célom. Sírva, hasamat körülölelve lépegettem ide-oda, s közben telefonhoz beszélve kérleltem, hogy vegye fel, ám mikor negyedjére se történt meg, megtörve sírtam fel, majd hajítottam le a telefont az ágyra. Kisétáltam a szobámból, majd úgy döntöttem megmosom arcom. Ahogy sétáltam a folyosón elhaladtam húgomék szobája mellett, ám meg is álltam ezzel egyetemben. Meg kellett állnom. Benéztem, s a kis tündér, nagyokat szuszogva aludt, kis pofija felduzzadt a kellemes szunyókálás miatt. Elmorzsolva egy könnycseppet, odasétáltam hozzá, majd puszit hintettem homlokára, s elmormoltam egy sajnálomot. 

Hirtelen ötletről vezérelve, visszafordultam szobámba, s teljesen elveszítve fejem, kezdtem el egy papírra körmölni. Sebesen írtam a lapra, néhol eláztatva azt könnyeimmel, majd mikor végeztem, ügyetlenül, billegve futottam -vagyis próbáltam- az asztalhoz, majd lehelyeztem a levelet. Visszarohantam szobámba, megbotolva néhányszor a rám törő hevesség miatt. Megfogtam egy sporttáskát, majd beledobálva pár ruhát, töltőt, irataimat, és még egyéb fontosabb dolgot, kidobtam azt a folyosóra. Már kezdtem szédülni, így véglegesíteni kellett keserves tervemet. 

Ha tényleg szeret, akkor segíteni fog. 

Megfogtam telefonomat, majd hívásra nyomva újra fülemhez emeltem. Arcomról csöpögtek az izzadságom, s a könnyem által alkotott, undorító cseppek, majd szemeimet erősen megdörzsölve, befutottam a fürdőbe, hogy vizet fröcsköljek magamra. Mikor azonban a második kicsöngés után az illető felvette, minden cselekedetemben megállva, huppantam le a hideg földre. 

-Mit akarsz, Taehyung? -kérdezte unottan, mire csak még jobban elkapott a picsogás.

-Segíts kérlek. Ne miattam, hanem a családom miatt. Én-én... -dadogtam sírva. -Nem tudom mit csináltam de elegem lett, bepánikoltam és bevettem egy csomó fájdalom csillapítót. -zokogtam- Jungkook kérlek vigyél el itthonról. Nagyon szépen kérlek. -tartottam egy kevés szünetet, mert levegőt egyre nehezebben kaptam. -Ha szeretsz akkor segítesz. -suttogtam, majd semmit se várva letettem a telefont.

El fog jönni és elvisz, hogy kijózanodjak. Nem kellett volna bevennem őket. Ha nincs ez az egész, akkor most boldogan, késztetések nélkül élvezném Kook meleg csókjait, szoros öleléseit, s édes suttogásait. Ha nincs akkor önfeledt játszok a testvéreimmel, lopkodok Halseyvel, s megoldottuk volna a szüleimmel is. De elrontottam! Kimásztam a folyosóig, s csak imádkozni tudtam, hogy Jungkook hamarabb ideérjen, mielőtt bárki hazajön, vagy Hayeon felébred. Levettem kabátomat, -helyesbítek, letépetem a fogasról- majd belebújtam, s szürke Conversemet is felügyeskedtem vacogó lábaimra, bekötni azonban már nem volt kapacitásom. 

Teljesen reményt vesztve ültem a hűs járólapon, már beletörődtem, egyre csak rosszabbodó sorsomban, s látásom is homályosodni kezdett, mikor meghallottam, ahogy kattan a zár, s egy dühös, ám kíváncsi, s egyben aggódó, fekete hajú nézett vissza rám. 

-Segíts. -nyögtem elveszetten, fanyar végszóként. 

céppjóestét kívánok

öhm az van hogy ez a f...sz laptop tegnap bedöglött, de most itt vagyok... huhaaa no komment. mostanában olyan szarul vagyok, s félek hogy ez az írásomon is meglátszik. de remélem, azért annyira nem szörnyű, hogy ne tetsszen nektek.

-limmineun

(Ha énnek vége, -------> gondolkodtam egy omegaverse-n)