~at one point i started to look more down, than to sky~
Clean: on [egy napja]

Ha nemigen van más, ami lekösse a figyelmünket, az elménk elkalandozik, és nagyon gyakran olyan területekre téved, amelyek valami miatt aggasztanak bennünket - ez a hétköznapi szorongás alapvető oka. Az érzések nem próbálnak megölni senkit, még a fájdalmas érzések sem. A szorongás az, amikor egy érzés túl nagyra nő. Amikor agresszív és veszélyes lesz. És te vagy a felelős a következményekért. Azért, hogy kezeltesd. De a kiváltó okért nem te felelsz. A félelmem a szorongásos zavaromból fakad, amely egy igen gyakori mentális betegség. Egyszerre áldás és átok ez annak, aki ismeretterjesztő újságírással foglalkozik: gondolatokkal tölti meg a fejem, én azonban gyűlölöm ezeket a gondolatokat. Ez úgy hangozhat, mint valami gunyoros és mulatságos személyiségjegy, de ha kínzott már egy héten keresztül tartó pánikroham-sorozat, vagy megtörtént veled, hogy féltél álomra hajtani a fejed, mert érezted, hogy rendkívüli és élénk rémálmokat hoz majd az éj, akkor tudhatod, hogy a szorongás sokkal komolyabb is lehet.

A fiatalok 50%-a pozitívan tekint a jövőbe. A többinek nincs pénze drogokra. Csak azt tudtam, hogy minden másodperc, amit vele töltök, csak növelni fogja a később elszenvedett fájdalmat. Mint mikor drogozok, nincs elég anyag, közeledett a végítélet. Minél többre van szükség most, annál nehezebb lesz, amikor kifogytok a cuccból. S bekövetkezett a szenvedés.

Őrjöngtem, ordítottam és vagy a saját könnyeimben fuldokoltam, vagy az ajtót kapartam, annyira szenvedtem. Tegnap mikor hazajöttünk, s Kook minden előjel, vagy mellébeszélés nélkül bezárt a szobájába, azt hittem meghalok annyira reszkettem. Féltem, szabályosan azon agyaltam, hogy a történelem ne ismételje önmagát, vagy ne olyan erőszakos módon bánjon velem, mint Yeol. Egyedül Yoongs itthon való tekintetére eresztettem minden maradék reményemet. Miután közöltem vele -ugyan nagy nehezen-, hogy nem vagyok tiszta, az ajtót úgy kivágta, -nem gondolkodva, hogy annak vagyok támaszkodva- , hogy pofára estem. Konkrétan a lábai elé, s gyötört, tudat veszített módon kezdtem el könyörögni neki, hogy engedjen el. Bokáját szorongattam, akár egy esedező elítélt. Féltem. Jeges verejték árasztotta el testem minden egyes pontját, s könnyes szemekkel semmitmondó tekintetét szuggeráltam. A kegyelem közel sem olyan volt amit vártam, sőt meglepetésemre, rendesen kiosztott. Felráncigált a küszöbről, elvitt az ágyig, majd arra ledobva, kényszerítve, hogy egyenesen üljek vele szembe, leguggolt elém, majd nekikezdett az evangéliumnak. Elmondta, hogy őt semmi nem érdekli, vagy nem hatja meg, azonfelül sajnálja ami velem történt és ha tudta volna két kezével fojtja meg Chanyeolt. De amint egyre több "tanító" szó hagyta el száját, annál nyugodtabb lettem, viszont ennek is vége szakadt.

Odasétált az ablakhoz, majd bezárva azt, redőnyt lehúzva lassan pulcsizsebébe kezdett pakolni. Éles, vagy veszélyes, esetleg olyan tárgyakat mélyesztett a pulóverébe, melyek valamelyest önvédelemre lettek kitalálva, s mikor zsebei megteltek a szoba különböző pontjairól összeszedett kacatokkal újra elém állt, én pedig kérdőn néztem rá. Elkérte telefonomat és kulcsomat, amit először nem értettem, de miután csak szúrós tekintettel bámult, jelezvén türelmetlenségét, odaadtam neki, s száműzte a többi tárgy közé.

-Elmondom mi lesz, Taehyung. -kezdte komolyan és kimérten. -Ide leszel bezárva, amíg nem leszel tiszta, és beszélek anyuddal, hogy ha kell tovább maradhass. Azt csinálsz idebent, amit akarsz. Kiszökni nem tudsz, ne is próbálkozz vele, az ablakot bezártam, úgy, ahogy az ajtót is befogom. Nem kapsz semmit, csak enni, ha éhes vagy szomjas vagy szólsz, vagy ha a fürdőbe akarsz menni. Szépen kitisztítjuk a fejed és utána beszélgetünk. Értve vagyok? -kérdezte monológja végén, közben folyamatosan hátrált, s mikor befejezte már ajtóban járt. Amint realizáltam, hogy most konkrétan tömlöcbe vetett, s kínozni fog, felugrottam, ám gyengeségem miatt, nem értem időben mászva az ajtóhoz, így ő gyorsan becsapta előttem, s be is zárta azt. -Mondom Taehyung, jobb lesz ha lenyugodsz. -tette hozzá, mire bennem felment a pumpa.

-Nem teheted ezt Jungkook? Engedj ki innen. -feleltem neki hangosan az ajtó előtt ülve. -Hallod? Tudom, hogy ott vagy, tudom, hogy hallasz. Eressz ki innen, nem érted? Jungkook ehhez nincs jogod. -üvöltöttem neki, folyamatosan az ajtót csapkodva tenyeremmel, mely már piros volt a sok ütéstől.

-Taehyung magadnak nehezíted meg a dolgot. -mondta, -hallásom alapján, valószínűleg messzebbről- de tisztán értettem.

-Jungkook. Kérlek, Jungkook! Jeon Jungkook, baszd meg nyisd ki azt a kibaszott ajtót, vagy megöllek! -fenyegettem meg, üvöltve, záporozó könnyeimet nyeltem. Ugyan már nem szomorú voltam, vagy kétségbeesett, hanem rettenetesen dühös. Iszonyatos gyűlölet szántott végig lelkem mélyén, ölni lettem volna képes a szabadságért, erre bedug a szobájába, feltételekhez köt, akár egy rabot. Mégis mit képzel magáról? Nem teheti ezt egy élő emberrel. Eszembe jutott az érzelmi zsarolás, hogy talán meg kellene próbálnom, a saját érzéseit ellene fordítani. -Jungkook figyelj, sajnálom, hogy neked estem az előbb. De te vagy nekem a legfontosabb. Mindig megmentesz. Mindig megvigasztalsz. -kezdtem nyájas hangon, hátha meglágyítom szívét. -Jungkook, ha szeretsz kiengedsz. És meg teszek bármit. Érted, bármit. Amit csak akarsz. -suttogtam úgy, hogy biztos legyek abban, hogy hallja, de direkt nem beszéltem hangosan és teljesen érthetően. Azt akartam, hogy kíváncsi legyen, mit ajánlok fel neki, mi az amivel boldoggá tudnám tenni. De Kook túl erős személyiség volt. Teljesen elveszítettem fejem, s feladva, -mikor nem érkezett válasz-, visszamásztam az ágyra, majd lomhán elterültem azon. Azt éreztem megőrülök a kínzó gondolatoktól, megesz a félelmem, felemészt a bűntudatom, s farkas szemet nézek a halállal, ki vigyorogva lök egyet rajtam a szakadék szélén.

Gyönyört akartam, lebegni, érezni, hogy nyugodt környezet vesz körül. Nem sikítanak a hangok a fejemben a kielégülésért, nem akartam szenvedni, szédülni. A hányinger kerülgetett, s gyomrom összeszorult a kiszolgáltatott helyzet miatt. Azt hittem beleőrülök ebbe az egészbe. Olyan kínosan éreztem magam, hogy rendes fizikai formája is megmutatkozott. Nem akartam ezt, s ahogy az idő pörgött, egyre jobban elvesztettem az eszem. Ahogy tisztult fejem, a jó sok órával ezelőtti gyógyszerezésem miatt, úgy kezdtem egyre jobban én is önkívületi állapotba kerülni.

Forgott velem a világ, hangosan zihálva, izzadtan feküdtem az ágyon, s testemet néha megfeszítettem, hogy enyhítsem a fájdalmakat. Mintha össze-vissza késekkel szurkálták volna testemet. Gerincemet néha kidomborítottam, s keserves bőgésbe kezdtem. Azt akartam, hogy vége legyen, hogy adjon valamit, akármit ami ezen segít. Mindent beismerve, s el is engedve, egy artikulálatlan üvöltés hagyta el számat, majd legurulva az ágyról, odahúztam magam az ajtóhoz, s szégyentelen módon bömbölve halkan kopogni kezdtem rajta, remegő ujjaimmal.

-Jungkook, már tiszta vagyok, érzem. Kérlek engedj ki! -mondtam halkan, néha megakadva szavamba a sírás miatt. -Jungkook komolyan, nem vagyok jól! Eressz ki innen kérlek! -folytattam újra ingerülten. Ugyan tudtam, hogy ott van, de teljesen ignorált, s ez újra nagyon felhúzott.- Jungkook szenvedek, adj valamit ellene. Kérlek, segíts rajtam. Csókolj meg, érints meg kérlek, bármit megteszek, de nem bírom tovább. -mondtam, s fejemet metronóm szerűen kezdtem nekiütögetni a falapnak. -Jungkook, engedj ki kurva gyorsan, mert kicsinállak! -ordibáltam elvesztve fejem, s a hatalmas lendület, s könnyáztatta arcképem miatt, nyálam, s szememből kihulló sós cseppjeim gusztustalan egyvelegét kentem az ajtólapra kínomban. Hangos zokogásban törtem fel, térdeimet felhúzva, akadozó lélegzettel csak előre bámultam. Kínomban néha felkiáltottam, s megoldást nem találva szenvedésemre, kabátomat leráncigáltam magamról, majd nadrágomat is, s az egyetlen póló alá -mely testemet takarta-, bevezettem kezeimet, majd átkarolva saját magam, éles körmeit lapockámtól kezdve egészen derekamig végighúztam, úgy, hogy vérem még ki is serkent. Fehér pólóm kissé foltos lett a csekély mennyiségű skarlát folyadéktól, melyre nem csupán felszisszentem, hanem felüvöltöttem, majd bömbölésem erőteljesebb lett.

Olyan szinten izzadtam, hogy azt hittem már lázas is vagyok. Ahogy bőröm pólusaiból az izzadság mellett a kábítószer is távozott, azt éreztem zsigereimen keresztül szipojozzák ki lelkem, s hangosan felnyögtem az érzésre. Már nem nézhettem úgy ki mint egy élő ember. Csupán egy élettelen, sápadt, tömött bábú, kire valószínűleg egy szeméttelep vagy egy zúzó várt volna. Gusztustalan, kiábrándító és sajnálatra méltó voltam. Úgy éreztem teljesen kimúlok, hogy nem bírom tovább, s csak csendben véget vetek a szenvedésnek, lassan lehunytam már vörösre dagadt szemeimet, s becsuktam számat is, hogy orromon kapkodjam a levegőt. Lejjebb csúsztam az ajtón, s összeszorítva karjaimat magam előtt, hallgattam a késő esti autórobajt, s a nappali felől szóló, halk ismeretterjesztő műsort. Nem tudtam semmivel sem foglalkozni, utolsó kilojuel-nyi energiáimat arra használtam el, hogy szerveimet lassú működésre biztassam, s teljesen a végkimerültség szélén táncolva elszenderedtem.

Lassan nyitogattam megfáradt, összeragadt pilláimat. Látásom homályos volt, s még kellemetlen, ahogy a műanyag redőnyön keresztül, a reggeli napsugara csíkokba vetültek arcomra. Hátam sajgott, s mikor elcsavarodott pólómat próbáltam megigazítani, az nagyon nem ment. Oldalra pillantottam, s megláttam, ahogy a póló belealvadt a tegnap kivájt húsomba. Persze egyáltalán nem volt vészes, de kellemetlen volt. Megpróbáltam elrugaszkodni az ajtótól, hogy gerincoszlopom ne kopjon tovább de nem nagyon sikerült erő hiányában. Reszkettem, nem csak azért mert fáztam, hanem meggyötört kimerült testemnek, táplálékra és ellátásra volt már szüksége. Fejem sajgott, s ahogy lábaimat elnéztem, egy istenes lila folt éktelenkedett bal combom közepén. Elhúztam számat, ahogy tudatosult benne, nem veszítettem egy képkockányi emléket se a tegnapi napból. Sajgó derekamhoz kaptam, s dörzsöléssel próbáltam enyhíteni a fájdalmat. Kényelmetlen pózban töltöttem az egész éjszakát, a kemény nyílászárónak dőlve, de nem tehettem semmit. Elterültem a földön, s úgy próbáltam minden ízületemet megnyújtogatni. Recsegett-ropogott, volt, hogy kellemetlen nyikorgó, kikattant hangot adott. Lassan felültem, majd feltornáztam magam az ágyra is, ahol bemászva a sarokba, az ablakhoz hajoltam, hogy felhúzhassam a redőnyt. térdeimet összefogva mellkasom előtt, a falnak dőlve süttettem arcomat az üveglapon keresztül, mely azért ennek ellenére is felmelegített kicsit.

Elgondolkodtam, hogy Isten vajon megint miért nem hagyott magamra. Miért ment meg mindig? Miért küld mindig valakit, mikor már az utolsó szálakat is eltépem? És miért egyre gyakrabban Jungkookot? -Igen hálás lehettem a Szentléleknek, és a fiatalabbnak is, amiért mindig jókor volt jó helyen, vagy nem tudtam befolyásolni. Hálás voltam, amiért törődő barát és azt akartam, hogy minden megoldódjon köztünk. Tiszta fejjel, sokkal jobban tudtam ő rá gondolni, s észre venni mennyire jó ember, és mennyire fontod nekem. Hálás voltam az erős, akaratos személyiségéért, amivel nem tudtam befolyásolni. Akármilyen bajom volt mindig ugrott, de ha saját magam alatt vágtam a fát, és megvárta még teljesen kidől az, hogy elém ugorjon, s ellökve onnan, megmentsen. Mindig megvárta az utolsó pillanatot, ami valljuk be őszintén hatásos volt, mert több dologból tudtam tanulni. Szégyelltem is magam amiért, ő volt a kisebb, -rendben csak fél évvel-, de ő volt a felelősségteljesebb is. És ez bántott. Szúrt. Talán fel is ébresztett, és változtatni akartam. Azt akartam, hogy segítsen nekem. Nem akartam, több felesleges vitát, vagy túladagolós idegeskedéseket. Csak boldog akartam lenni, anélkül, hogy azt bármilyen mesterséges kedélyfokozó szer befolyásolná.

Annyit gondolkodtam magamban, hogy észre se vettem a szobában jelenlévőt, csak akkor, mikor már az ágy besüppedt mellettem. Odafordítottam fejem, majd eleresztettem egy halvány mosolyt. Mindent beleadtam abba a mosolyba, -minden fájdalmat, minden hálámat iránta, minden olyan érzelmemet amit meg akartam vele osztani.

-Jobban vagy? -kérdezte halkan, s kezére támaszkodott, úgy figyelt engem tovább.

-Jobban. -mondtam halkan, közben lehajtottam fejem, s nem igazán értettem saját magam se. Kicsit tartottam, hogy mit fog szólni, ha most megnyilvánulok, de úgy voltam vele, most vagy soha. -Figyelj Jungkook, sajnálom. Tényleg nagyon sajnálom. Csak tudod... -vettem egy nagy levegőt- nem igazán tudom magamban elrendezni a dolgokat, és így bántok mindenkit körülöttem. De ezt nem szabadna, pláne nem veled. Nem érdemled meg, csodálatos ember vagy, és mindig felnyalod a szart utánam, és én mégis így bánok veled. Sajnálom, de tudd, hogy hálás vagyok, hihetetlenül hálás, hogy képes vagy háttérben tartani azokat a dolgokat amiket én nem, és ennek ellenére is segítesz nekem mindig. -fejeztem be, s előtte heverő kezét megfogva, szorongattam meg erősen. -Köszönöm. -néztem fel rá.

-Nem tartozol köszönettel Taehyung, mert önszántamból segítek. -kezdte, s összekulcsolta ujjainkat, majd közelebb kúszott hozzám. -Te függő vagy, a függőknek pedig gyakran két oldala van, még ha papíron nem is. Nem tudod mikor mit mondasz, ezért ha nem vagy tiszta, nem is veszem komolyan, ne aggódj. De azt tudd, hogy haragszom rád, amiért nem kérsz segítséget. Még ha nem is az őseidtől, de ott van Halsey, vagy itt vagyok én. -mondta, s összekulcsolt kezünket mellkasához helyezte, ahol erősen verő szívének ritmusát élveztem. -Nem foglak úgy sem magadra hagyni, teljesen mindegy, hogy mit mondasz, vagy csinálsz ami nekem fáj. Nem fogom hagyni, hogy egyedül szenvedj. És kész vagyok, meggyógyítani téged. -fejezte be, mire elérzékenyülve, közelebb csúsztam hozzá, s szoros ölelésbe vontam. Összeszorított szemekkel, kulcsoltam magamhoz, ahogy ő engem, s mélyet szippantottam kellemes fű illatából.

-Köszönöm Jungkook. -suttogtam, majd mikor elengedtük egymást, még hozzá tette.

-Ígérem neked, és örökre tiszta maradsz.

*-*
Jó napot/reggelt/délutánt/estét, kívánok mindenkinek!

Megérkeztem az új résszel, soft end-el. Remélem tetszett.............. de halkan megjegyezném, HOGY NE NAGYON NYUGODJATOK MEG (muhahahaha)

-limmineun