Nyomasztó hetet tudhattam a hátam mögött. A vőlegényem továbbra is rideg volt az irányomba, az én szememben pedig ott volt az a tüske, amely a kórházba tett látogatásomat követően keletkezett. A csapat összeülős hétvégét akart tartani és engem is győzködtek, hogy vegyek rajta részt. Nem tudtam volna elengedni magam, a többiek kedvét pedig eszem ágában sem volt elrontani, így az otthon maradást választottam. Legalábbis addig, amíg keresztbe nem húzták a számításaim.

Szombat délután, négy óra magasságában elvégeztem a munkát az irodában, és mit sem sejtve elindultam haza. A járdán menetelve teljesen kizártam a külvilágot, mivel csak az lebegett a szemem előtt, hogy extra húsos vagy azért nyomokban zöldséget is tartalmazó pizzát rendeljek. Az átkelőhöz érve egy fényes, fekete szedán állta el az utamat, ami visszazökkentett a valóságba. A jármű kétségtelenül szabálytalanul állt meg, ezért elcsodálkoztam, de kikerülni készültem, ezt megelőzően leereszkedett a hátsó ablak. Florence hajolt ki rajta épp annyira, hogy felismerjem a dizájner napszemüveg és kalap takarása alatt.

— Szállj be! — utasított, majd vissza is dőlt.

Sejtettem, hogy nem különösen van választásom, ezért szkeptikus lassúsággal megkerültem az autót és beültem a nő mellé.
A sofőr ezután ismét a gázra lépett és a kis utcán kezdtünk el haladni.

— Szóval te vagy Johnny új szerzeménye? — kezdett bele a beszélgetésbe érzékelhető ellenszenvvel a hangjában.

— A menyasszonya. — vágtam rá büszkén, mire kuncogott egyet.

Addig nem fordult irányomba, a csevelyünk elmélyülése előtt azonban megtette. Levette a szemüvegét, valamint a dús haját lelapító kalapot és egyenesen a szemeimbe nézett. Az arckifejezései rezzenéstelenek voltak, bevallom kicsit megnehezedett körülöttem a levegő.

— Már a pókeresten is szimpatikusnak tartottalak, ezért sem tudok szemet hunyni feletted.

— Ezt hogy érted? — kérdeztem értetlenül.

— Tudom, hogy úgysem hallgatsz rám, pedig jobban tennéd, de azért figyelmeztetlek. — folytatta komoly tekintettel. — John kiszámíthatatlan és beteges. Nem mellesleg alkoholista.

Kikerekedtek a szemeim. Tisztában vagyok vele, hogy John több alkoholt iszik, mint egy átlag ember, de hogy alkoholista lenne azt kétlem.

— Nem hiszed el, lényegtelen. — mondta a reakcióm láttán. — Sok mindent eltűrtem Wyatt születése előtt és után is, de azt sosem tudtam megbocsátani neki, hogy magára hagyta a másfél éves gyereket az autójában több mint három órára. Ekkor nyújtottam be a válópert.

— John sosem tenne ilyet! — háborodtam fel Florence szavain.

— John önmagában talán nem, ebben igazad van, de ha iszik, akkor bármire képes. Bármire, Maya.

Ellenkezve ráztam a fejem, viszont Florence utolsó mondatát nem tudtam figyelmen kívül hagyni. Úgy szólt hozzám, mint nő a nőhöz, mint egy anya, aki aggódik.

— Észrevettem volna, ha gondjai lennének az alkohollal. — próbáltam menteni a menthetetlent, de persze Florence-nek erre is akadt magyarázata.

— Ne légy benne biztos. John saját magának sem hajlandó bevallani, hogy segítségre szorul. Azt hittem, hogy talán te változtathatsz a helyzeten, de a Daviddel történtek után tudom, hogy csak rosszabb hatással vagy rá.

Alapesetben kikérném magamnak a feltételezését, de ismételten sikerült elgondolkodtatnia. Amióta Johnnal elmélyült a románcunk borzasztóan indulatos azokkal szemben, akik csak egy kevéske érdeklődést is mutatnak felém. Ronnie, Harley, még a munkatársam Gerald is szúrni kezdte a szemét az elmúlt időszakban.

— Szeretem őt. — mondtam egy mély sóhajt követően.

Florence hirtelen a köztünk üresen hagyott helyen tartott kezem felé nyúlt. Finoman megpihentette a kézfejemen a tenyerét, az utazásunk óta ekkor éreztem először nyugalmat a társaságában.

— Én is szerettem. Még azt is megérteném, ha azt gondolod, hogy szabotálni akarom a kapcsolatotokat, de van hogy egy kapcsolat már az első perctől halálra van ítélve. Ilyen a tiétek is.

A szavai szíven ütöttek. Az elkövetkező öt percben, amíg a lakásunkhoz nem értünk egy hang sem hagyta el az ajkaimat. Miután kiszálltam az autóból könnyek között másztam meg az emeleteket, a lelkemre olyan súly nehezedett, hogy még a lépteim is eltompultak. A gondolataim cikáztak, a szívem hevesen kalapált a mellkasomban, úgy éreztem, hogy teljesen elveszek ebben a tébolyban. Az ajtón átlépve nem is törtem magam azon, hogy milyen pizzát rendeljek, mivel még az étvágyam is elment. A nappaliban levetettem a táskámat, valamint minden ruhadarabom, a szobámban már csak az ágyamba való bekerülésre vágytam. Felvettem a magzatpózt a matrac közepén, nyakig betakaróztam és hagytam, hogy a világosság ellenére is elnyomjon az álom.

[Másnap]

A korai lefekvésem eredményeképp reggel ötkor már nem tudtam csukva tartani a szemeimet. Elgyengülve vettem irányba a konyhát, hogy legalább a napindító kávé örömmel szolgáljon, de az sem volt elég a sok szarság elnyomására. Felkaptam a köntösöm és a gőzölgő itallal kézben kiültem a teraszra. Épp felbukott a nap a horizonton. A látvány gyönyörű volt, bennem mégis azt a kérdést vetette fel, hogy valóban megéri átmenni mindezen? Pár hónapja a munkám és a tanulmányaim sikerességének szenteltem volna az egész életemet. Hiányoztak a barátaim, hogy leüljünk egyet önfeledten cseverészni. Hiányoztak a szüleim, de nem mutatkozhattam ilyen állapotban előttük. Scarlett-ten kívül senkihez sem fordulnék szívesen a gondjaimmal, azonban neki is meg van a saját élete, nem zúdíthatom mindig az ő nyakába a problémáimat, amelyeket eddig egymagam is megoldottam. Elgyengültem. Már nem az vagyok, aki régen, és ez teljesen megrémiszt. Ha Johnnal egy pár vagyunk, miért nem ült mellettem és néztük együtt a napfelkeltét, ami egy romantikus motívum? Miért nem oszthattam meg vele az aggályaimat?

Mire a nap teljesen felszínre emelkedett magam is ráébredtem, hogy mi is az a szerelem. Nem csak rózsaszín köd, boldogság, és pillangók. A szerelem árnyai teljesen elragadnak, és nem engednek el. Minden egyes vitát követően úgy érzed, hogy a szíved darabokra hasad. Szépen lassan elveszíted önmagad, az elveid, a boldogságod forrását. Én is így jártam hát. Elvesztem.