A hideg betonon ülve az elkeseredett fiú észre sem vette az idő múlását, így mikor felocsúdott már az éj ijesztően sötétlő homálya ölelte körbe őt, aki a földön kuporgott. Szemeit megtörölve egyenesedett volna fel, ám elgyengült teste ebben igencsak megakadályozta, gyomra pedig valamiféle étel után sóvárogva törte meg a fülsértő csendet, ami végett Guk karjait keresztezve hasa előtt húzódott össze még jobban. Jobb kezével ismét arcát törölgetve meredt a lábfejére, miközben megannyi gondolat cikázott a fejében, akár egy gondolat-tornádó, amely minden épeszét el akarja nyomni.

- Kölyök? - egy mély rekedtes hang ütötte meg a fiú fülét maga mellől, amire szemei kipattantak, rémületében pedig oldalra borult, így nézett farkasszemet a jobb oldalán guggoló középiskolással – Nem kell félni, nem harapok. Talán – húzta félmosolyra száját, majd kényelembe helyezte magát a fiú mellett. Hosszú lábait felhúzva nyúlt a zsebébe, majd egy cigarettát fogva ajkai közé pillantott ismét az ijedt fiú irányába.

- El-elnézést! – csúszott kicsivel hátrébb Guk. Ajkai megremegtek félelmében, amikor megszólalt. Még soha nem beszélt idegenekkel ily módon, hogy teljesen egyedül volt, s nem volt ki megvédje az esetleges bajtól, így szíve hevesen dobogott, gyomra pedig ökölméretűre zsugorodott, ahogyan az idegen jövevényt vizslatta. Most futnia kéne, vagy maradjon nyugton, amíg az idősebb el nem megy. Mit kéne tegyen?

- Látom nem vagy a magaslaton kölyök – gyújtotta meg a szájából kilógó bagót, majd a már beszívott füstöt kifújva szólalt meg ismét – Pont olyan szerencsétlenül festesz, mint akit lekoppintottak az első szexparádé után, mert bénázott. Bár lehet ez csak az szerencsém volt, ki tudja – szívott ismét egyet a füstölő fehér szálból.

- N-nem történt semmi i-ilyesmi – nyelt nagyokat a megszeppent fiú, majd ódzkodva bár, de leült az idősebb mellé, lábait mellkasáig felhúzva, így piszkálta a cipőfűzőjét idegességében.

- Hadd halljam, ne kímélj! – nyújtotta ki lábait miközben fejét a falnak döntötte. Guk alaposabban szemügyre vette, majd mérlegelésbe kezdett. Az idősebb fiú festett szőke haja válláig ért, szemei beesettek voltak, állán pedig borosta fedte világos bőrét. A szürke egyen nyakkendőt azonosítva pedig biztos volt benne a fiú, hogy a furcsa idegen a közeli középiskolába jár – Nem kell félned valószínűleg nem találkozunk többet, úgyhogy a titkod nálam biztonságban lesz, révén, hogy a nevedet sem tudom. – Guk ismét gondolkodóba esett, amikor a különös idegen a szemeibe nézett. Arca a félhomályban valahogyan mégis különösen barátságosan festett, így a fiatalabb lábait törökülésbe húzva kezdett beszélni rossz érzését lenyelve.

- Rö-röviden az iskolában különcként kezelnek és piszkálnak a hajam, fogaim és külsőm miatt. A szüleim nem foglalkoznak velem, de ha rosszul teljesítek az iskolában, akkor megszidnak. – alsó ajkát beharapva próbálta elnyelni a feltörő könnyeit – Az egyetlen barátom pedig...az egyetlen barátom pedig elárult. – könnyei égették a fiú vöröslő arcának bőrét, keze pedig zsibbadni kezdett oly' erősen szorította kézfejeit ökölbe – Egyedül vagyok – szipogott a kisfiú, szíve pedig fájdalmasan lüktetett, minden egyes dobbanással egyre keservesebben – Teljesen egyedül vagyok...

- Ez szívás kölyök – húzta el az idősebb a száját, mivel eszébe jutott múltbeli énje, a még csodaszerek használata előtti szánalmas valósága – Ez baszottul nagy szívás – ismét kifújta a füstöt, majd egy pillanatnyi gondolkodás után a fiatalabb felé tartotta a doboz cigarettáját – Vegyél egyet. Hidd el segíteni fog, bár nem csodacucc, az most sajnos nincs nálam. – Guk szemei elkerekedtek az ajánlattól. Ő dohányozzon? De hát még nem is felnőtt. Sőt még csak tizenkettő éves. Hogyan merhetne ő cigarettát szívni. Ujjait tördelve nézte az elé tartott kisebb dobozt, majd némi habozás után mégis csak kihúzott egy fehér szálat. Egybe még nem halhat bele és lehet, hogy segíteni is fog.

- Kö-köszönöm hyeong, hogy segítesz – Guk ekkor még nem tudta, hogy az az egy szál bagó és ez a bájcsevej megváltoztathatja az egész életét. Csak beszívta a füstöt, majd kifújta azt. Torka égett, tüdője pedig majd' felrobbant a kikívánkozó köhögéstől, de a fiú szemeit összeszorítva csak fújtatott párat.

- Biztosan nem szívtál még ezelőtt kölyök? Olyan pro vagy akár egy láncdohányos – kuncogott az idősebb, majd fejét hátra döntve hunyta le a szemeit – Mint egy kis báránybőrbe bújt farkas – Guk kérdőn meredt a mellette ülőre, majd ő is hátra vetette a fejét, így szívta tovább a kapott cigarettát, ami furcsamód egyfajta nyugodtság érzetével töltötte el.

- Kölyök – törte meg némi habozás után a némaság láthatatlan függönyét az idősebb fiú. Hangja az imént elszívott dohánytól karcosabbá vált, így Guk aprót rezzent, mikor meghallotta – miért nem állsz bosszút?

- Bosszút? – kérdezett vissza viszolyogva, hangjában a hitetlenség és a kíváncsiság együttese meglepte a fiút magát is. Nem tudta irányítani az érzéseit, önkéntelenül izgatottá vált a gondolattól.

- Jól hallottad. Lázadj! Fiatal vagy...ah, hogy fogalmazzak. Még kis szaros vagy és semmit nem tapasztaltál meg, szóval ne hagyd, hogy elnyomjanak, ha kell akkor rúgd szét a seggüket vagy, ha megvernek, akkor üsd ki a szart is belőlük. Vágod, szemet szemért, fogat fogért – vigyorodott el a fiú, majd egy újabb szál cigire harapott rá, így folytatta – Nem azt mondom, hogy gyilkold meg őket, csak tanítsd meg nekik hol a helyük.

- Hol a helyük...- motyogta a fiú az idősebb szavait emésztegetve. Neki eddig az árnyékban volt a helye, akkor, ha bosszút áll talán kiléphet a fényre.

- Ja, valahogy úgy, azt' akkor a szüleid is figyelni fognak rád – vonta meg a vállát nemtörődöm módon, majd így szólt – De nem én tanácsoltam – tette mutatóujját az ajkai elé, majd ismét elvigyorodott.

- Nem te mondtad... – ráncolta a homlokát Guk, ám ezt követően ő is elmosolyodott. Ha ezzel elérheti, hogy figyeljenek rá a szülei, és végre láthatja az iskolai élet napos oldalát, akkor nincs mitől tartania.

- Jó kölyök vagy te – szívott egy nagyobbat a másik, majd ettől heves köhögésbe is kezdett, amin mindketten nevetésben törtek ki – bassza meg, majdnem megdöglöttem, aztán itt röhögünk rajta. Menthetetlenek vagyunk – ingatta a fejét egyik kezét felhúzott térdén pihentetve – Menthetetlenek...- pillantott Guk sötét íriszeibe, amelyek még mindig üresen meredtek az irányába, mintha a fiatalabbik nem is mosolygott volna éppen, mintha a lelke már régen megtört volna, ettől pedig az idősebbnek futkosni kezdett a hátán a hideg. 

Az óra viszont továbbra is ketyegett, így mikor Guk hazaért, már apja és anyja is otthon várták, arcukra pedig nem a szülői törődés vagy aggodalom ült ki, hanem a mérhetetlen düh és csalódottság. A fiú meghúzta magát, majd illően meghajolva bocsánatot kért a késésért, ám ez nem segített a jelenlegi helyzetén, mivel apja a torkát megköszörülve dübörgő hangján a kanapéra parancsolta. JeongGuk gyomra görcsbe rándult, apró szíve pedig hevesen lüktetett bordái ketrecében. Úgy érezte arcából minden vére a fülébe folyt át, mivel a hangos pulzálástól szinte semmit nem hallott, s forgott vele a világ.

- Jeon JeongGuk – mennydörgött a férfi, mikor fia a barna ülőgarnitúrára ült teljesen összehúzva magát, táskájának zsinórját szorongatva – Hol a francban voltál? – folytatta ő is helyet foglalva gyermekével szemben.

- S-sajnálom a-apa – szipogott a fiú, ám ez édesapját mintha meg sem hatotta volna megviselt fia látványa.

- Nem elég, hogy balhézol az iskolában, nem mész edzésre, még lopod is a napot valahol.

- S-sajná...- nem tudta befejezni, mivel a férfi az asztalra csapott idegességében. Ámbár aggódott a fiáért, mégsem tudta türtőztetni magát, amitől még felesége is összerezzent.

- Ne sajnálkozz már az isten szerelmére! Miért nem tudsz egyszer eleget tenni annak a kevés kötelességnek, amit meg kell tenned. Mi a francért nem mentél el arra a kibaszott edzésre? -a fiú szemei könnyben áztak, ajkai pedig megállíthatatlanul remegtek. Mondani akart valamit, de nem jött ki hang a száján, csupán torkát mardosták visszafojtott könnyei, amibe majd megfulladt. Apja mély levegőt vett, hogy folytassa fia kioktatását, ám orrát megütötte egy ismerős esszencia, amitől arcába futott a vér.

- Jeon JeongGuk, ugye nem érzem jól ezt a szagot? – vonta fel egyik szemöldökét, miközben közelebb hajolva szagolt újra a levegőbe. Mi vehette rá a fiát, hogy cigarettázzon? Hát nem megtanította neki, hogy nem szabad.

- N-nem én csak...- ám mondanivalóját ismét félbeszakították, mivel apja tehetetlenségében, mérgében és csalódottságában egy pillanat leforgása alatt a fiú előtt termett, a fiú fehérszín orcáját pedig egy hatalmasat csattanó pofon színezte vörösre, amitől annak elkerekedtek könnyektől csillogó a szemei. 

- Takarodj a szobádba te mihaszna! – kiabálta a férfi ujjával a szobaajtó felé mutatva. Guknak se kellett több, akár egy menekülő nyuszi, minden maradék erejét összeszedve rohant a szobája védelmébe, majd az ágyra vetve magát kezdett torkaszakadtából zokogni.

- „Soha többet nem megyek iskolába! Soha többet nem beszélek senkivel! Utálok mindenkit! UTÁLOK MINDENT, S MINDENKIT!" - takaróját szorongatva sírt, arcát a puha anyagba fúrva, hogy tompintson végleg megtört lelkének fájdalmas halálsikolyain. Neki sehol nincs helye. Neki senkije sincs. Ő nem bízhat senkiben. Elveszett az élet hatalmas útvesztőjében, s nincs, aki segítsen neki, hogy kijusson onnan.

Guk élete ezen a napon fenekestől felfordult. Szülei rövidesen kivették az iskolából, mivel fiúk bezárta az ajtót, s addig ki sem lépett onnan, amíg egyedül nem volt otthon. Nem érintkezett senkivel, nem beszélt senkivel, nem akart látni senkit. Így teltek el napok, hetek, hónapok, s évek. Ám egy valakivel mégis beszélgetett, ami nem volt más, mint a fekete notesze, amiben saját gondolatait írta le és önmagával diskurált meg fontos dolgokat. Olyan fontos dolgokat, mint a bosszú. 

Sziasztok!

Tudom ismét kicsit későn hoztam részt. Remélem tetszett és nem okoztam csalódást. A történet lassan elkezd beindulni, úgyhogy remélem készen álltok egy kis hullámvasútra. >-<

További szép napot! Love ya ~