Dean abban a pillanatban, hogy kinyitotta a szemét azt hitte a Mennyországba került. Az tiszta, halványkék égen sok parányi felhőt látott, valahonnan lágy zene szólt, és egy puha kéz éppen a vállát masszírozta. Valami selymes, puha anyagon feküdt, talán pont egy felhőn. Tökéletes volt. Már csak egy satjburger hiányzott.

Azonban valami nem stimmelt. A felhők túl szabályosak voltak, és a zene is kezdett idegesítővé válni számára. Ha már egyszer meghalt, akkor nem akart komolyzenét hallgatni. Nem, ő a klasszikus rockot szerette. Jobban szemügyre vette a csalóka felhőket és rájött, hogy amit eddig égboltnak hitt valójában csak a plafon. Egy szobában volt. A bárányfelhő alatta, pedig nem felhő volt, csak egy ágy amint tehetetlenül feküdt. És a simogató kezek? Oldalra nézett, és azt kívánta bár ne tette volna. A szőke nő ült mellette az, akihez elindult a bárban. Kezdtek visszatérni az emlékei. Azt a jeges kék szempárt nem tudta elfelejteni. Elkapta a nő kezét, de már ettől a kis mozdulattól komoly fájdalom nyílalt a nyakába. Nem értette, hogy mi történt.

- Hogy kerültem ide? - tette fel a kérdést reszelős hangon, teljesen ki volt száradva a torka. Az utolsó kép, amire emlékezett Sam ijedt tekintete volt, aztán teljes sötétség.

A nő halványan elmosolyodott. - Rebekah Mikaelson vagyok. Egy ideig nálam fogsz vendégeskedni - megcirógatta a férfi nyakát. Dean beleharapott a nyelvébe a szúró fájdalomtól. A nő nem foglalkozott vele. - Szeretnék komolyan elbeszélgetni veled, Winchester. Nemsokára visszajövök, addig szedd rendbe magad. - felkelt az ágyról és egy krémszínű ajtó felé indult. - Nem zárom be magam után, ne hidd, hogy fogoly vagy itt. Azonban ha nem akarsz szőrnyű kínok közt véget vetni szánalmas kis életednek, azt javaslom maradj a szobában. Az őrök ide nem jönnek be, de ha kimész, nem tudlak megvédeni. - majd könnyű léptekkel kilibbent az ajtón. Igazat szólt, Dean nem hallotta a kulcs forgását a zárban.

Azonnal felpattant, de ha nem tudott volna az utolsó pillanatban megkapaszkodni az ágy mellett álló székben, biztosan elesik. Forgott vele a világ, mintha a kezein tíz ujj lett volna.  Vett pár nagy levegőt, közben körülnézett a szobában. A falak halvány barackszínűek voltak, a plafon a nappali égboltot tükrözte. Volt bent még egy régi faragott szekrény is a sarokban, egy azzal megegyező íróasztal, aminek a székén pihent most a keze, és az ágy. A falakon pár kép díszelgett, de a férfi nem tudta megállapítani, hogy igaziak e, hiába tűntek annak. Egy drága szálloda szobájára emlékeztette a környezet, habár biztos volt benne, hogy nem az.

Két ajtó nyílt még a szobából, az egyiken ment ki a nő, a másik ha nem a kínzókamrát rejtette, akkor csakis a fürdő lehetett.

Már indult is volna a kijárat felé, amikor megakadt a tekintete a szekrény mellett lévő kovácsoltvas tükör előtt megtorpant. Jobban mondva megdermedt a látványtól. - Hát ezért mondta, hogy szedjem rendbe magam! - futott át az agyán. Ugyanis a sötétzöld ingét teljesen átitatta a vér, ami a nyakán lévő sebből szivároghatott. Közelebb lépett, és megvizsgálta a sérülést, amit valaki már elláthatott. Le volt törölve a rászáradt vér, így tisztán látszódott a két kicsi lyuk, nem messze egymástól. Szélük vörös lilán tündökölt és amikor a vadász megérintette, újra sajogni kezdtek. Frissek voltak. De a formájuk nem hagyta nyugodni őt, túlontúl ismerősek voltak. - Vámpír? Mikor találkoztam én vámpírral? - motyogta és újra megnézte a sebeket, amik egyértelműen egy vérszívó szemfogaitól származtak. És akkor összerakta a kirakós darabjait. A nő - már nem emlékezett a nevére -, foglenyomata díszítette a vállát. És valószínűleg ő volt a videón is, amit Sammel néztek. Káromkodni kezdett. - Hogy lehetett, olyan barom, hogy megpróbált felszedni egy vámpírt?

Elővette a tartalék bicskáját a bakancsából, amit pont az ilyen helyzetek miatt tartott ott, és az íróasztal előtt álló székhez lépett, majd könnyedén kirúgta az egyik labát. Felkészülten várja majd a vérszívót.  Nekiállt karót faragni.

~

Sam szótlanul hallgatta Camille beszámolóját. Idegességében halkan dobolt hozzá az ujjaival a combján, szinte önkéntelenül. Szörnyű rémképek villantak át az agyán, a bátyjáról. Dean szétmarcangolt testtel. Dean hamuszürke arccal, nyakán a fognyomokkal. Dean ájultan fekszik egy vámpírfészkben, körülötte vérszívók állnak.

Fogcsikorgatva túrt bele végül a hajába. Egy meleg kéz kulcsolódott ekkor az övére, mire összerezzent. A mellette ülő Cami, aggódva pillantott rá.

- Minden oké? Figyelsz te rám? - őszintén szólva teljesen el is felejtette, hogy a nő is ott van. Régen nem követte már a szavait, csakis a bátyja járt a fejében. A bátyja, akit cserben hagyott. Megint.

Sam bólintott és megszorította a puha ujjakat. - Hol is tartottunk?

Cami nem lepődött meg, hogy a mellette ülő figyelmen kívül hagyta. Elvégre a bátyjáról volt szó. Meg aztán semmi fontosról nem beszélt, nem állt még készen, hogy be avassa Samet New Orleans sötét oldalának a titkába. Először tudni akarta, hogy a férfi mennyit tud vagy sejt, utána majd, ha tényleg nincs más lehetőség, szépen lassan elmagyarázza neki. Legalábbis ez lett volna a terve. Nem jött össze.

- Cami, mit tudsz a vámpírokról? - és ezzel a kérdéssel el is dőlt a pultos terve. Ennyit a lassú magyarázatról. Sam nem köntörfalazott.

A nő elkezdte csavargatni egy hajtincsét. - Miért kérdezed?

- Válaszolj őszintén, kérlek. Dean élete a tét.

A férfi komoly hangon kérte őt, ha önmagában ez nem lett volna nagy dolog, hozzá azokkal az ártatlan kiskutya szemekkel nézett rá, amiktől ha nem ült volna, összecsuklanak alatta a térdei. - Ki tudott volna ellenállni ennek?

- Azt, hogy léteznek. Ez a tudat pont elég lett volna nekem, de valahogy mindig belerángat valaki - kezdett bele. Sam közelebb hajolt hozzá, a lehelete csiklandozta a nő nyakát. - És Rebekah Mikaelson is egy közülük. - Nem tudta, hogy kiben bízzon. Elárulja, hogy a Mikaelsonok a legősibb vámpírok a földön? Vagy, hogy Klaus, a szöszi vámpír bátyja, nem el is teljesen az, hanem egy vérfarkas- vámpír hibrid? És, hogy New Orleans hemzseg a természetfeletti lényektől? Hogy a Mikaelsonok épp háborúban állnak?

Úgy döntött, hogy nem. Ő válaszolt, a most a férfin a sor.

Sam nem lepődött meg, csak megcsóválta a fejét, mint akit mulattat a dolog. - Hogy keveredtél bele ezekbe a dolgokba?

- Én elkezdtem, most folytasd te - tért ki a válasz elől a csapos. - Te honnan tudsz a vámpírokról?

Nincs semmi vesztenivalója már - döntötte el a férfi. Kitálal. - A testvérem és én rájuk vadászunk. Illetve a természetfeletti lényekre. Ide tartoznak a vámpírok is, de soha nem találkoztam olyannal, mint Rebekah, ezért  kételkedtem benne, hogy az. Talán valami mutáns vámpír? - suttogta már magának.

- Akkor ti se vagytok kívülállók. Egyre jobb. - kacagott fel a nő. - De csak, hogy tudd; New Orleans ki fog fogni rajtatok. Itt minden második ember vagy vámpír, boszorkány, vérfarkas vagy valami más.

- Te..is? - húzódott hátrébb a férfi. Már csak az hiányzott neki, hogy a bájos pultos lány is valami szörnyűség legyen. Könnyedén elhitte volna, hogy az, azok után, hogy egy vámpírt sem tudott azonosítani, miután szemben állt vele.

- Isten ments! - tette fel a kezét. - Miattuk vesztettem el a testvéremet és hamarosan a nagybátyámat is, ha nem sikerül egy másik vámpírnak gyógymódot találni neki. - látva a vadász csodálkozó arckifejezését, elmosolyodott. - Furcsa, mi? És még kis se pakoltam teljesen az albérletemben. - Viszont, amíg a bátyádat keresed, ne kelts feltűnést. És ne ölj meg senkit!

Sam kezdte elveszteni a fonalat. - Hogyan? Nem azt mondtad, hogy a testvéred és...

- De. Viszont vannak köztük ártatlanok is, akik csak élni szeretnék az életüket. És talán még a segítségedre is lesznek. Ha akarod én is tudok. De ismétlem, nem akarok ennél jobban belefolyni azokba az ügyekbe.

~

Dean egy első osztályú, frissen faragott karóval a kezében és egy másikkal az övében, várta vissza a nőt. Ezen kívül még a bicskáját is elől hagyta, hátha majd az is a hasznára válik, mert nem tudott semmi mást fegyverként hasznosítani a szobából, pedig mindent átkutatott. Sokáig vonakodott azon, hogy elhagyja a helyiséget, végül valami miatt, úgy döntött, hogy hisz a nőnek és bent marad, bízva abban, hogy így több ideje lesz a menekülésre.

Aztán meghallotta A kintről jövő morgást és üvegcsörömpölést és magában halat adott azért, hogy bent maradt. Korábban is nézett szembe már túlerővel, de jelen esetben még mindig szédelgett a vérveszteségtől és az ablakon sem tudott kimászni, olyan magasan voltak. Az volt az egyetlen esélye, ha valahogy foglyul ejti a nőt és túsznak használva meglép.

Aztán kintről kiáltások és vagy féltucat különböző izgatott hang törte meg a csendet. Sokan voltak kint és ha csak a fele vámpír, akkor a nyaksebével és két kis vézna fogpiszkálóval semmire se megy majd ellenük. Nem volt valami nagy esélye a szabadulásra, de reménykedett benne, hogy nem most fog elfogyni a szerencsésje.

Így elfoglalta a helyét a sarokban, és várakozni kezdett. Nem kellett sokat várnia az ajtó nyikorogva kinyílt és belépett ő. Egy vörös folyadékkal teli borospoharat tartott a kezében és kihívóan mosolygott a férfira, miközben lágyan ringó csípővel beszambázott a szobába. Lassan belekortyolt az italába, majd megnyalta az ajkát utána, mintha csak tejet lefetyelne. - Felteszem te többre értékelsz egy korsó sört, mint egy olyan ritkaságot, mint ez - lötykölte meg a poharában a maradék italt. A vadász reménykedett, hogy csak bor van benne és nem AB pozitív.

Dean a terve szerint rögtön rárontott volna, de nem tudta megtenni. Ott szorongatta a kezében a fegyvert, de nem akart megmozdulni. Nem tudott. Már a nő puszta látványa is elvarázsolta, lassan azt is kezdte elfelejteni, hogy nem önszántából van itt.

- Ha leteszed a butuska fegyverkéidet, beszélhetünk felnőttek módjára is. - rakta le a poharát a szekrényre Rebekah és összecsapta a kezeit. - Jut eszembe, hoztam is neked valamit. - nyúlt bele a farzsebébe és előhúzott onnan egy kést.

A férfi csodálkozva figyelte a szöszi kezében lévő tárgyat. - Az az én tőröm. Hogy került hozzád?

A nő egy laza mozdulattal belevágta a szekrénybe a pohár mellé. Úgy nézett ki, mintha csak eljetette volna, mégis olyan erővel fúródott bele a penge az antik fába, hogy megállt benne. - Na, témánál vagyunk. A kedves öcsikéd szúrta bele az oldalamba. Azt gondoltam, úgy illendő ha visszaszolgáltatom.

A válasz csak egy elfojtott mosoly volt és a földön koppanó karók. Azonban a vámpír szúrósan nézett Dean dudorodó zsebére is továbbra, ezért a bicska is követte őket. Most már teljesen fegyvertelen volt, ha a lefegyverző mosolyát nem számítjuk, ami mostanában nem vált be sok helyen.