Sam Winchester dühösen vágta be az Impala ajtaját, nem érdekelte, hogy az anyósülésen ülő angyal ijedtében összerezzen.

- Sam - szólt mély hangon. - Megtaláljuk.

- Nem! - kiáltott vissza, mire Castiel csodálkozva nézett rá. Olyan erővel lépett rá a gázpedálra, hogy a motor a szokásos doromboláson kívül ezúttal szinte felrobbant.

- Nem? De én azt hittem...

- De! De megtaláljuk. Nem, az a nem. Cserben hagytam őt. Csak egy átlagos helyzet volt, én meg elszúrtam. Fogalmam sincs, hogy mit csináltam. Csak a szemébe nézetem és nem tudtam neki ártani. Én szerettem volna. Őszintén szerettem volna, de nem ment - túrt bele ingerülten a hajába.

Miután az angyal kiszűrte a lényeget a szavaiból, kifújta az addig bent tartott levegőt. Már attól tartott, hogy a vadász feladja. Így, hogy nem ez történt legalább nem kellett elmondania a kis beszédét, amit percek óta fogalmazott magában. Már épp nyitotta volna a szájat, hogy valamit mondjon, amikor Sam rátaposott a fékre és az utca közepén megállt az Impalával.

- Camille! - kiáltott fel és kiugrott az autóból. Átrohant az úttesten és a járdán szaladni kezdett az ellenkező irányba.

Castiel csak nézett utána. Egy szót se szólt. Csak akkor kezdett el mocorogni, amikor Sam alakja már teljesen eltűnt a szemei elől és egy másik autó dudája hangzott fel mögötte. Az Impala mögött rekedt, mert az teljesen elállta az egyirányú utcát.

- Hé! Taposs a gázba, seggfej! - kiáltotta mögötte valaki.

Cas megcsóválta a fejét és ő is kiszállt a kocsiból. Gondosan becsukta maga után az ajtót, majd átsétált a túloldalra és a vezetőülés felölit is becsukta, elvégre nem hagyhatta ott nyitott ajtókkal. Egy pillanatig még állt ott, majd amikor az előbbi dühös sofőr újra rákiáltott és az anyukáját kezdte el átkozni, úgy gondolta ideje mennie. Szép lassan sétált el a helyszínről. New Orleans érdekes városnak tűnt, úgy döntött körbenéz. Majd a fiúk hívják, ha kell nekik.
 

~

Sam újfent lélekszakadva rohant valahova. Elege volt már a rohangálásból. - Miért nem lehet egyszer lassan és nyugodtan körbenézni egy városban? Miért nem lehet csak egyszer gyanútlan turistát játszani? - futott tovább.

- Camille! - rontott be a bárba kiáltozva. - Camille hol van? - kiáltotta szinte már kétségbeesetten, amikor meglátta, hogy a púltnál már egy másik lány áll.

- Nyugi, Casanova - szólt az ismeretlen, barna hajú csapos, közben kipukkasztott egy rágóbuborékot. - Ha sietsz még talán utoléred. Hátul készülődik. - bökött egy ajtó felé. - Remélem, hogy fontos.

Sam gyorsan megköszönte és besietett azon az ajtón is. Végighaladt egy folyosón és találomra nyitott be az első ajtón.

Bent a keresett személy éppen a kötényét akasztotta fel egy szögre a falon, amikor a férfi berontott. Halkan felsikoltott és a zsebéhez kapott.

- Én vagyok az, Sam Winchester. - próbált lassan és érthetően megszólalni, nem akarta még jobban megijeszteni a nőt.

- Sam? Mit csinálsz itt? Mi történt? - Camille pislogott párat és intett, hogy foglaljanak helyet a szoba sarkában lévő régi padon. A férfi ábrázatából ítélve azonnal átlátta a helyzet súlyosságát.

Sam csak nemlegesen rázta a fejét és rögtön a tárgyra tért. - Rebekah. Rebekah történt. Igazad volt, vele volt a bátyám. Ami azt illeti most is vele van. Mivel elrabolta.

A nő elsápadt. Hiába volt csak egy mennyezeti lámpa a helyiségben, ami már alig pislákolt, tisztán lehetett látni, ahogy a nő megdöbben. Szóhoz sem jutott csupán a számához kapta a kezét.

- Camille, tudom, hogy te tudod mi folyik itt. El kell mondanod.

A nő nyelt egyet és beletúrt a hajába. - Sam vannak dolgok, amik...

- Feltépte a nyakát! - kiáltott rá. - Olyan volt, mint egy vámpír. De nem lehetett az. Ők nem így néznek ki. Számtalannal találkoztam már - suttogta inkább csak magának a férfi. Mintha mentegetőzni próbált volna, azért mert akkor a sikátorban annyira megzavarodott, hogy semmit sem tett.

De a pultos is hallotta. - Azt hiszem jobb lesz, ha mégis leülünk. Ez egy hosszú beszélgetés kezdete lesz.

Sam beleegyezőleg bólintott és a pad felé lépett. - Ki nem hagynám. De kevés időnk van.

- Akkor a rövidebb verziót kapod.

~

Castiel kíváncsian nézett az előtte lévő kirakatüvegre. Illetve az a mögött lévő kacatokra. Elősször egy nagy szobron állapodott meg a tekintete, ami valamilyen istenséget ábrázolhatott, de fogalma sem volt, hogy melyiket. Aztán szemügyre vette a többi kacatot is. Mert a tábla szerint egy régiségbolt előtt ácsorgott. Soha nem volt még régiségboltban. Úgy döntött bemegy.

Az ajtónyitással együtt valami csilingelni is kezdett fölötte, amikor átlépte a küszöböt. A helyiség két oldalán roskadozó polcok sorakoztak, majd kanyarogtak el a bejárattal szemben lévő kasszához is. Senkit se látott bent, a pult mögött volt még egy ajtó is, biztos arra tartózkodott a tulaj. Az angyal odalépett az egyik polchoz. Régi evőeszközök és poros teáskannák árválkodtak rajta egymás mellett. Végighúzta az kezét a polc szélen, ujjai szürkék lettek a sok portól. Rég takarítottak itt, azt biztos. Továbbsétált és mindent alaposan szemügyre vett. Könyveket, régi festményeket és ócska láncokat talált csak. Nem jelentettek semmit számára a poros holmik, mégis érdekesnek találta őket. Mindegyiknek megvolt a maga kis története, ami ugyan régi volt, de ettől nem vesztett az értékéből.

Éppen egy kinyitható kis nyakláncot tartott a kezében és töprengett el a múltján.

- Régen zálogház volt ez a hely. - suttogta egy rekedt hang, a sarokból. Castiel hirtelen megfordulva egy öreg, sötétbőrű nővel találta szemben magát. Biztosan a kassza mögött lévő ajtón jött ide, de nem hallotta a csukódását. Nem tudta, mit mondhatna erre, de a nő folytatta. - Azt a medált szerelmi zálogként adta egy fiatalember a kiszemeltjének még nagyon régen. Nem sokkal később fiú tragikus módon elhunyt, a dolgai sok- sok évig egy padláson hevertek majd bedobták ide. Azóta itt van.

Castiel kipattintotta a medált, amiben két kicsi arckép fogadta. A közepén azonban írás is díszelgett. Letörölgette róla a port, így el tudta olvasni. Csak két név és egy évszám volt.

"Rebekah & Emil - 1820"

A nő nevétől megrendülve, nézte meg jobban a képeket is. A jobboldali egy férfi, mondhatni fiú volt, nem is foglalkozott vele tovább, míg a baloldali egy nő. Régen divatos frizurája, eltakarta a hátteret, göndör loknijai a vállát is súrolták. A hajszíne nem látszott, nem volt annyira jó a kép, de az angyal, biztos volt benne, ha színes lett volna, a tincsek világosszőkén csillogtak volna. Pont mint, ahogy korábban látta. Mert ez a Rebekah az a nő volt, aki Deant is elvitte. Ugyanaz a számító mosoly, ugyanazok a hideg szemek. Pontos mása volt.

Gyorsan az eladó felé kapta a fejét. - Mit tud még? Kérem, meséljen.

A nő elmosolyodott. - Nem maga az első, aki felismeri az alakokat. Vagy inkább az egyiket. - kuncogott fel. - De eddig mindenki szépen visszarakta oda a polcra. Senki sem akart belekeveredni. Maga más lesz, tudom.

Castiel a falon lévő órára pillantott. Eddig nem érdekelte az idő múlása, Samre hagyta a dolgot, ám most, hogy nyomot talált, türelmetlen lett. Ezt a nő is észrevette.

- Értem én. A fiatalok mindig sietnek. - megfordult és egy a pulton lévő cetlire felfirkantott valamit. - Tessék. Ennél többet nem tudok segíteni. - nyújtotta az angyal felé a papírdarabot. Az elvette és körézárta a markát, meg se nézte, hogy mi az. Meg akarta köszönni, amikor a nő újra megszólalt. - Rakja el a láncot is. Ajándék. Talán segíteni fog.

Az angyal illedelmesen megköszönte és távozott. Amint kilépett a boltból rápillantott a papírra. Egy new orleans-i cím volt rajta, pont ahogy sejtette. Átsétált egy az utca túloldalán taxihoz. Egy férfi rakta be hátra a bőröndjét, de az angyal bepattant a másik oldaltól a járműbe. - Kétszer annyit adok magának, ha most elvisz. - szólt a sofőrhöz komolyan. Dean tanította ezt egyszer neki. Na, nem a taxizást, hanem a megvesztegetést. És bevált. A taxis intett a bőröndös férfinak, hogy szálljon ki, aki dühösen morogva tett eleget a kérésnek.

- Mi a cím? - fordult hátra az angyalhoz, aki a biztonsági övvel bajlódott. Előreadta a papírcetlit és közben sikerült bekapcsolnia az övét is. A taxis halkan füttyentett és a gázra taposott. Hátul az angyal kuglibábúként dőlt el.

Kevesebb mint negyed óra múlva állt meg a kocsi egy hatalmas ház előtt. Már a környék maga is elegáns volt, de ez az épület a többi közül is kimagaslott. Cas kiforgatta a zsebeit és odanyújtott pár bankjegyet a másik férfinak. Jóval több lehetett az a kelleténél, mert rögtön meg is kérdezte, hogy visszafelé is szüksége van e fuvarra, de az angyal nemet mondott. Megköszönte a szállítást és kiszállt.

Odasétált a kapuhoz, közben hallotta, ahogy a kocsi gyorsan elhajt onnan. Meghúzta a hatalmas csengőt, és várt. Pár perccel később egy férfi nyitott ajtót és ellenségesen méregette a hívatlan vendéget. - Te meg ki vagy? - olyan alaknak tűnt, aki ha nem a megfelelő választ kapja, szépen el rakja láb alól a másikat.

Cas már nyitotta volna a szájat, amikor egy nő tűnt fel a férfi mögött. Halkan súgott valamit a fülébe, mire az dühösen elment. Addig az angyalnak volt ideje szemügyre venni a nőt. Fényes barna haja a vállára omlott, egyik kezével a gömbölyödő hasát fogta át, a másikat a csípőjén nyugtatta. Bizonyára terhes volt.

- Bocsánatot kérek, ha az imént durván fogadták. - szólalt meg végig az angyal szemébe nézve. - Faragatlan népség! - fordult hátra, pedig látszólag senki sem volt ott. - Hayley vagyok. Hayley Marshall. Miben segíthetek?