Két erősen hamis hang szelte ketté az éjszakát. Egyik próbálta túlharsogni a másikat, sikertelenül.

A tulajdonosai pedig nem mások voltak, mint Niklaus Mikaleson és Dean Winchester.

Mindketten erősen imbolyogtak már és egymásra támaszkodva próbálták megőrizni az egyensúlyukat, szintúgy sikertelenül.

- "I'm on the highway to hell
On the highway to hell
Highway to hell
I'm on the highway to hell!" - kiáltották egyszerre, a hangsúlyt felvitték a szám végén, ezzel a leghamisabb hatást érve el.

- "Don't stop me!" - üvöltött fel most csak Dean és felrúgott egy széket.

Ez az állapot kettőjük közt már lassan egy órája tartott, amióta a vámpír elővette egy régóta tartogatott jó pár éves skót whisky különlegességet és azt el is fogyasztották.

- Nem gondoltam volna, hogy a Bach mellett néha valami értelmeset is hallgatsz. - csapott a hibrid vállára a vadász, miután véget ért a dal.

Klaus elvigyorodott. - Én meg nem hittem volna, hogy egy egyszerű halandó így tud inni. A múltkori után azt hittem ki kell hívnom a mentőket. Erre most eliszod előlem a whiskymet.

Dean felhörpintette a maradék italát is, majd levágta az antik tölgyfaasztalra az üres poharat. Nem tudott egyből a vele szemben ülőre fókuszálni, mert vagy hármat is látott belőle, de amikor végre valahára sikerült csak lazán megvonta a vállát. - Igyál úgy, mintha nem lenne holnap.

A társaságuk rövid idő alatt csupán két főre csökkent, ugyanis a fitalabbik vadász távozása után Hayley is visszavonult. Elijah még egy ideig beszélgetett az angyallal, de látta ahogy a testvére egyre több alkoholt tölt le a torkán, felszívódott Castiellel együtt.

Marcel és Rebekah sem bírta már tovább sokkal. Az előbbi miután rá sem ismert már többé az egykori pártfogójára, eltönt a sötét éjszakában. Az útóbbi csak az emeletre araszolt fel, de két részeg hangja odáig is elért, és hiába zárt be a szobájába mindent, nem volt nyugta a folyamatos üvöltéstől.

- És ekkor Sammy azt mondja, hogy tegnap este meglátogatta a fogtündér! - fejezte be Dean az aktuális anakdótát. Ő és a vámpír egyszerre kezdték el törölgetni a könnyeiket a nevetéstől. Úgy bizony. A nagy, gonosz hibrid éppen a térdére támaszkodva igyekezett levegőhöz jutni annyira fuldoklott már. Tökéletesen el tudta képzelni, ahogy a kisebbik vadász a fogtündért látja a bátyja előző esti rúdtáncos barátnőjébe, aki az ablakán át távozott.

- És lesz ez még jobb is! - csapott az asztalra a Winchester. Már éppen készült belemezdeni egy újabb történetbe a részeg Castielről, vagy valami más érdekes dologról, amikor az egyik emeleti ablak kivágódott és a Rebekah Mikaelson nézett ki rajta.

- Nem, nem lesz! - villantak fel dühösen a szemei. Az egész ház most az ő hangjától visszhangzott. - És nem lesz több a amatőr énekverseny, se korhatáros történet! - rázta feléjük az öklét.

- Ez mindig ilyen hisztis volt? - súgta oda a vadász a mellette álló vámpírnak, de pechjére a szőke vámpír is meghallotta és még indulatosabban kezdte el szídni őket.

- Amióta megszületett. - válaszólt Klaus nem törődve a húgával.

- Nik! - vicsorgott rá az említett egy emelettel feljebbről. - Utoljára mondom, folytassátok máshol az ivást mert lemegyek...

- És? - folytotta most a vadász belé a szót? - Nem tud elintézni engem egy kislány.

                               ***

Kár volt ez mondanom. - nyomta Dean a fagyott zöldborsós zacskót a sajgó halántékára, miközben elterült a hotel kényelmetlen szófáján. Mellette az asztalon felborogatott fájdalomcsillapítós üvegcsék és kötszerek hevertek.

- Igen kár volt! - rajott le a bátyja orra elé egy friss pohár kávét Sam. - És még mielőtt megkérdeznéd, nem tudok a gondolataidban olvasni, hanem hangosan is kimondtad. - Edward Cullen csak a mesében létezik.

- Mennyire képben vagy az Alkonyatról. - dörmögte az idősebbik fívér.

Sam beletúrt a hajába és csípőre tette a kezét. - Ahogy azzal is tisztában vagyok, hogy ügyesen elszúrtál mindent. Ha Elijah Mikaelson nem hív fel, hogy hajnali háromkor péppéverve fekszel a házuk bejárata előtt a félig vámpír, félig vérfarkas testvére pedig rogyadozik a nevetéstől feletted, nem hittem a fülemnek. Nem volt elég megsértened Rebekáht, nem még le hisztis libáztad és ezek után azt mondtad neki, hogy ő olyan mint a vámpír Barbie, te pedig lehetnél Ken, majd megpróbáltad megcsókolni.

Dean kétkedően felvonta a szemöldökét. - Nagyon ismerős nekem ez a helyzet. De ha már itt tartunk... te merre jártál Sammy?

A kérdésre a másik Winchester büszkén kihúzta magát. - Eltaxiztam a temetőbe és beszéltem Davina Clairerel. - a bátyja értetlen tekintetét látva folytatta. - A boszorkánnyal, aki ott volt a vacsorán is. Elmesélte, hogy mi a fene folyik a városban és, hogy mi köze ennek az ősi vámpíroknak.

- Király.

- Nem is érdekel, hogy mit mondott?

- Eltaláltad. - nyomta Dean még jobban a zöldborsót a fejére. Gyanította, hogy egy szép nagy lila folt helyezkedik el alatta. - Amit tudni akartam a városról azt már tudom, de ha dícséretet vársz, akkor megkapod. Ügyes vagy. - veregett meg az öccse vállát a vadász. - Most pedig azt hiszem jobb lesz, ha ledőlök egy kicsit, mert nem nagyon tetszik, hogy jelenleg kettőt is látok az öcsémből, akiből az egy is sok.

A fiatalabb Winchester megcsóválta a fejét, majd felkapta a plédet az ágyról és az addigra már szuszogó bátyjára terítette. Tanácstalanul nézett körbe a szobában, de semmi ötlete sem volt, hogy mit csináljon. Az angyal még korábban kijelentette, hogy megkívánja nézni a várost, és el is húzott. Roppant furcsa volt, de hát mégis csak Castielről beszélünk. A lételeme volt a furcsa viselkedés.

Végül felnyitotta a laptopja tetejét és unalmában megnézte, hogy kapott e levelet valakitől. Kivételesen üres volt a postaládája, de nem kellett sokáig unatkoznia, mert felpittyegett a telefonja, SMS-t kapott.

Rápillantott a kijelzőre és muszáj volt elmosolyodnia. Rövid és lényegretörő volt.

"Kávé és városnézés? ~ Bekah" - még szép, hogy a szöszi vámpírtól kapta. Azonnal visszaírta, hogy persze, majd felkapta a kabátját és kilépett a levegőtlen szobából.

                                 ***

Két és fél órával később Sam és Rebekah holtfáradtan esett be egy kis gyorsbüfébe, illetve az utóbbi csak holt volt, fáradt nem annyira, ugyanis még indulás előtt meglátogatta a vérrel teli zacskókkal telepakolt hűtőt.

Abban a két órában amit együtt töltöttek, azonban nem volt pihenés. Amint Sam leparkolt az Impalával a Mikaelson háztól pár utcányira és a szöszi vámpír bepattant a kocsiba, egyetlen percre sem telepedett csend közéjük.

Rebekah javaslatára nekikezdtek a gyors városnéző túrának, Sam legnagyobb örömére. Megnézték a St. Louis Chatedralt, a Jackson Squaret, a Frenchman street apró kis üzleteit, a Hadtörténeti múzeumot, ugyan azt csak kívülről és még a város Történelmi Gyűjteményét is*. Röviden szólva kimerítő egy délutánuk volt, de örültek egymás társaságának, még ha nem is beszéltek semmi komoly vagy személyes témáról, csak a város látnivalójiről és történelmi eseményeiről. És mint az már az elején kiderült Rebekah Mikaelson páratlan idegenvezető volt. A több évtized, amit itt élt le hasznosnak bizonyúlt a városnézés során, meg még persze az is, hogy a családja besegített a város megalapításánál és minden apró kavicsról órákig tudott magyarázni. Sam azonban a legtöbbszőr továbbhaladásra ösztökélte, mert hiába nézett ki a vámpír ártatlanul, nem egyszer előfordult, hogy el akart gázolni valakit az úttesten vagy móresre tanítani egy csapat részeg férfit, akik tovább bámulták őket, mint azt illett volna és a tetejébe még gorombaságokat is kurjantgattak utánuk.

- Mit hozhatok? - termett szinte azonnal a pincérnő az asztaluk előtt egy jegyzettömbbel a kezében. Mindketten gyorsan átfutották az étlapot és szinte egyszerre mondták ki a saláta szót. Rebekah elvigyorodott, a vadász azonban nagyokat pislogva meredt maga elé. Csak az járt a fejében, hogy hogyan lehet valaki ennyire tökéletes. Mert Rebekah Mikaelson nagyon úgy tünt, hogy az. Okos, határozott, vicces és gyönyörű volt, ráadásul még jó ízlése is volt a zene, a könyvek meg a filmek terén, amit Sam szintén nagyon értékelt, annak ellenére, hogy egyetlen ici-pici probléma még volt vele. Ő egy vámpír volt. És ezt nem lehetett figyelmen kívül hagyni.

Így hát amint visszaadta a pincérlánynak az étlapot, hátrébb csúszott és megszakította a szemkontaktust a lánnyal. Ez Rebekáhnak is feltünt, de nem tett megjegyzést, csak lesütötte a szemét. Hiszen megszokta már, mindig ugyanez volt. Aki tudta róla, hogy mi is igazából viszolygott tőle és igyekezett elkerülni, ha pedig nem így volt akkor akart tőle valamit. Sam Winchester azonban nem tartozott egyik csoportba sem, ezért pedig hálás volt neki, nem akart ma a családjával foglalkozni. Csupán romantikusan végigandalogni a városon, hogy aztán elfogyasszon egy tányér salátát és egy forró kávét egy kellemes ember társaságában.

- Nos, mit terveztél még mára? - nézett körbe Sam a gyorsbüfében, ami pontos mása volt azoknak, ahová egész életében járt Deannel és az apjukkal a vadászatok során. Tökéletesen otthon érezte magát. Még a fülledt olajszag, ami a konyha irányából jött, régi emlékeket ébresztett benne. Szinte várta, hogy megpillantsa a bátyját, ahogy az egyik bárszéken flörtöl a pincérlánnyal, mint mindig.

- Mit akarsz még látni?

Nem sokkal később kihozták a salátáikat, amit fesztelenül csevegve fogyasztottak el, de mindketten feszültek voltak, hiába próbálták is leplezni.

Fizettek, és elhagyták a büfét. Az ajtóban állva Rebekah a füle mögé tűrt egy szőke tincset és az egyik lábáról a másikra támaszkodva figyelte az utcán mellettük elsiető embereket zavartan. Lassan kezdett lemenni a Nap, ezért még odabent úgy döntöttek, hogy az lesz a legjobb ha mára befejezik a túrázást. Még ha egyikük sem ezt akarta igazából, nem panaszkodtak. Rebekah nem akart túl buzgónak, Sam pedig udvariatlannak tünni. Ezért mindketten visszaszálltak az Impalába és a férfi a visszapillantóba nézve beindította a járművet.

A Mikaleson házzal szemben parkoltak le, ahol Sam azonnal kiugrott az autóból és kinyitotta a vámpír előtt is, aki meghatódott ettől a gesztustól. Hosszú percekig nyújtották a sétát, ameddig a vaskapuig értek, ahol aztán megálltak.

- Akkor hát... köszönöm az idgenvezetést. - tette zsebre a kezét Sam.

Rebekah aprót bólintott. - Bármikor. Jól éreztem magam.

- Én is.

A Winchetser mintha még mondani akart volna valamit, de végül becsukta a száját és elköszönt. Rebekah sem mondott semmit, ezért elindult vissza a kocsijához, de az út közepén megtorpant. Megint úgy érezte magát, mintha egy szerencsétlen főiskolás lenne. Ha Dean látta volna, biztosan fulladozott volna a nevetéstől. Nagy levegőt véve fordúlt meg és határozott léptekkel sietett vissza a szőke Ősi vámpírhoz, aki még mindig a kapuban állt és kíváncsian várta a folytatást.

Sam közvetlenül a nő előtt fékezett le és bele se gondolva, hogy éppen mit csinál, húzta magához Rebekáht gyengéden a derekánál fogva és lágy csókot nyomott az ajkára. A szíve pedig hevesebben kezdett verni, amikor a nő viszonozta a gesztust.

És ott álltak még percekig a Mikaleson rezidencia bejárata előtt egymás karjaiban, a vadász és a föld egyik legöregebb vámpírja. Aztán Sam még mindig teljes sokkban elengedte a másikat és vissza se nézve sietett a kocsihoz, és száguldott el jóval átlépve a sebbességhatárt. El se hitte, hogy mit csinált.

*: The Historic New Orleans Collection