"Az a tudat vigasztalt, hogy ha már meg kell halnom, olyasvalaki helyett halok meg, akit szeretek. Nemes célért, éppenséggel. És ez azért számít valamit..."

~Isabella Swan~

Ez egy történet életem egyik legnagyobb szerelméről...

2012. december 25.

Csak egy karácsonyesti mise, csak egy félrepillantás, csak egy hirtelen jött szívdobbanás, csak egy érzés, csak egy örökre megőrzött pillanat...

Mondhatom azt, hogy ezt a fiút, nevezzük mondjuk SZEdwardnak (majd kiderül, hogy miért), már kisgyerekkorom óta ismerem. Igazából akkor nem is érdekelt még, sőt simán elmentem mellette, észre sem vettem. Végül is ez a normális, nem? Egy kislány honnan is tudhatná azt, hogy milyen érzés szerelmesnek lenni. Igazából még most sem tudom, de annak, ami eddig tart, csak van valami jelentősége, amit nem tudok megmagyarázni.

Szóval... Az a bizonyos szenteste. Lehet, hogy most ez egy olyan történetnek fog hangzani, mintha egy 10 éves kislány ecsetelne arról, hogy ő mennyire elvarázsolt lett a szőke hercegtől, de ez igenis igaz, és számomra nagyon sokat jelent.

12 éves voltam... Nálunk itt az a szokás, hogy a első osztálytól a nyolcadikig a gyerekek a templomban egy pásztorjátékot adnak elő. Ahogy lejárt a szerep, kezdődött is az ünnepi mise. Szépen helyet foglaltam az anyukám mellett a padban. Bár katolikus vagyok, gyerekként mégiscsak untam a misét, és alig vártam már, hogy vége legyen. Nem tudom, hogy akkor mi üthetett belém, talán gyerekként szórakozási lehetőséget kerestem, így eldöntöttem magamban, hogy az oltárnál álló egyik ministránsfiút egész mise alatt bámulni fogom. (Ne... Ne is kérdezzétek, hogy miért! Én sem értem.) Na most, egy óvatlan pillanatban a szemeim rápillantottak egy másik ministránsfiúra, aki mellette állt. Ez volt SZEdward. Azért elárulom, valami közrejátszott a dologban...

Még abban az évben láttam először az "Alkonyat" című filmet. Igen... Igen... Tudom. Az "Alkonyat" messze nem az a film, ami a legjobbra sikeredett. A vámpír főszereplő benne, biztos nem az a fiú, akibe a legtöbb normális lány beleesne, mert tipikusan az az srác, aki után a kis tizenévesek csorgatják a nyálukat. Nekem sem a kedvencem. Nem is értem, hogy hogy történt az, ami megtörtént. Ne értsetek félre, tényleg, nem arról van szó, hogy rögtön vihogok, ha meglátok egy ilyen fiút, de... Ott van az a "de".

Karácsony volt. A szeretet legszebb ünnepe. Éppen abban az évben váltam "nővé" (ha értitek, mire célzok). Ott állt velem szemben egy fiú, akinek... Akinek a szemei abban a pillanatban teljesen elvarázsoltak, és csak azt a szót tudtam volna kinyögni, hogy... Edward Cullen. Jó! Tudom! Ez a legbénább és legszerencsétlenebb szerelmi vallomás, de azt fontos rólam tudni, hogy soha nem mentem a tömeg után. Jelenesetben a kis csajok után, akiknek esetleg egy Shawn Mendes vagy Harry Styles láttán benedvesedik a bugyijuk. Sőt, mára már rohadtul nem azért tetszik.

Igen. Akkor a kis 12 éves énem úgy gondolta, hogy a szíve egy vámpírra hasonlító srác rabja lett. Pillanatnyi fellángolás volt, ennyi! Aztán valahogy ez a "fellángolás" nem akart csitulni. Teljesen odáig voltam a srácért, bár erre először nem is jöttem rá. Csak azt tudom, hogy ezután mindenáron látni akartam őt, és teljesen boldog voltam a közelében, akármi is történt. Repesett a szívem az örömtől, és reszketett minden egyes porcikám, ha meghallottam a hangját. Az persze csak mellékes információ volt, hogy tudtam, ő mindig kedves és udvarias velem szemben, meg persze a humora is nagyon jó.

Hadd ne kelljen mondanom, hogy emiatt volt egy úgymond "riválisom" is. Bár okom nem volt rá, tiszta szívemből rühelltem azt az sima barátnőjét, aki egyfolytában körülötte legyeskedett, és egész jól megvoltak. Egyszerű féltékenység vagy irigység a semmire, ami szerintem szintén természetes, ha egy ember szeret valakit. Ez az a féltés, hogy más is megszerezheti előlem. De már most leszögezem, hogy világos legyen, soha semmi nem volt köztük.

Viszont volt SZEdwarddal egy tisztázatlan ügyem. Az akkori legjobb gimis barátnőmnek meséltem csak neki a fiúról. Itt falun, mivel csak kevés diák van, tanévkor kiosztják a tankönyveket, ami az iskoláé. Ezeket évvégén visszaadjuk, és a soron következő osztály fogja megkapni. Fontos tudni, hogy SZEdward három évvel nagyobb nálam. Itt lesz érdekes a történet. Hetedikesek voltunk, és megkaptuk a tankönyveket. Az egyik nap a barátnőmmel arra lettünk figyelmesek, hogy az én matekkönyvem meg román könyvem, és az ő kémiakönyve több oldala is tele volt írva párbeszédekkel. Nem is akármilyenekkel, hiszen SZEdward volt és az egyik barátja. Elég könnyű volt kikövetkeztetni, azt hogy Ő, mivel nem igazán volt más ugyanolyan nevű fiú a mi iskolánkban, aki ismerhetett is volna (ki voltak írva a nevek, SZEdwardé Sz-szel kezdődik). Abban az időben még nem volt olyan telefonom, amivel fényképezni tudtam volna, így lejegyeztem őket a naplómba, amit akkor vezettem SZEdwardról. Hát igen, látszik hogy mennyire is érdekelt, de erről majd később.

Most leírom nektek a párbeszédeket szóról szóra.

~

Sz.: Te kit szeretsz?

Barát: Én Brigittát, te?

Sz.: Nagy Szilvit. SZXSZ. Szerelmes vagyok belé!

~

Sz.: SZXSZ. Tudod, mit jelent?

Barát: Nem!

Sz.: Nagyon szeretem őt! Szilvit!

Barát: Na jó! Pá!

~

Sz.: Sz

E

R

E

T

E

M

Szilvit!

Barát: Kit?

Sz.: Őt!

~

Igen. Ez így hihetetlenül és nagyon bugyután hangzik. Én sem tudom, hogy mennyire hiteles, de így volt. Ezek a párbeszédek ott voltak a három könyvben, akár SZEdwardéktól, akár nem. Hiszen kérdezhetnétek, hogy miért pont akkor tűntek fel, vagy miért van odaírva a nevük, hogy ki mondta. Én sem tudom, de abban a pillanatban azért jól esett a kicsi szívemnek. Mert azért szerintem ahhoz elég furcsák, hogy csak úgy valaki a semmiből kitalálva odaírja, ezzel örömet szerezve nekem, jelenesetben például a barátnőm.

Na de a napló... 13 évesen kezdtem el vezetni egy naplót, amiben lényegében SZEdwardról volt szó. Leírtam benne, azt amiket tudok róla, azt, ha esetleg találkoztunk, hogy mi történt vele, azt, hogyha esetleg hallottam róla valamit.

Most leírok nektek ide belőle párat, hadd nevessetek velem.

2014. február 9. – Reklám

Sz. háttal ült a TV-nek, és pont ment a reklám. A reklámban egy ember meglepődött, hogy a Lidlben milyen alacsonyak az árak. Csend volt, az ember pedig felkiáltott, hogy "Ne már!". Erre Sz. megijedt tőle, és azt mondta, hogy "Hülye reklám!".

2014. április 22. – Ez az első eset*

Sz. lett az első, akinek levelet írtam, mármint családon kívül. Ilyet soha senkivel nem csináltam volna. Csak az a szerencse, hogy nem tudja, hogy én írtam, de lehet, hogy nem is fogja érdekelni. Az is lehet, hogy helyette valaki más bontja fel a levelet. Én nagyon kíváncsi vagyok arra, hogy végül is mi lett a levél sorsa.

*Igen, amúgy erről a "szerelmes levéről" még annyit, hogy nem tudom mi történt vele utólag. Valószínűleg a feledés homályába merült. Vicces volt, mert pont húsvétkor írtam meg nyomtatott betűvel. Még egy annyit a végére írtam volna, hogy "BOLDOG HÚSVÉTOT AZ EGÉSZ CSALÁDNAK!", és majdnem az lett belőle, hogy "BOLDOG HÚSVÉTOT AZ EGÉSZ CSALÁD VAK!".

2014. május 12. – Ez igen!

Tegnap azt hallottam, hogy Sz.-ékhez jöttek valakik, hogy egy esküvőre hozzák a meghívót. Egy nő és egy férfi jött. Sz. a nőnek azt hitte, hogy a menyasszony, és úgy köszönt neki, hogy "Szia!", pedig magáznia kellett volna. Utána azt mondta, hogy Ő honnan tudta volna, hogy ez nem a menyasszony.

Még van egy pár, csak azokat már inkább nem vállalom fel, viszont vannak a kis barátnőjéhez is címzett bejegyzések. Hát mit ne mondjak, elég "kegyetlen" gondolataim voltak abban az időszakban...

2014. március 20. – Irigység

Egy nap láttam Sz.-et a barátnőjével együtt. Azt hittem, hogy mindent, amit ott helyben találok, azt mind széttöröm, annyira elfojtott a féltékenység.

2014. április 10. – Utálom!

Hogy mit gondolok Sz. barátnőjéről? Utálom, utálom, utálom! Azt kívánom, hogy egy éjjel az ördögök le vigyék a pokolba, ott kínozzák, rondán nézzen ki, mindenki röhögje ki, úgy bántanám, ahogy akarom, és a legfontosabb az, hogy TÁVOLODJON EL SZ. KÖZELÉBŐL!

Mielőtt kérdeznétek, igen, megbántam ezeket a sorokat. Tudom, rossz kislány voltam, nem volt helyénvaló (vagy mégis?).

Igazából... Szerintem soha nem leszek elég bátor ahhoz, hogy elmondjam neki, mit érzek iránta. Félek attól, hogyha elszúrom, akkor az nagyon fog fájni nekem. Végül is nem tudom, hogy mi a rosszabb... Az, ha nem árulom el neki, hogy szeretem, és hallgatva továbbra is szenvedek emiatt, vagy az, ha esetleg nem működik, nemet mond, és akkor én érzem egy utolsó szerencsétlennek magam.

Hogy most miért szeretem? Nem tudom. Valahogy az a kis tinikori szerelem még mindig nem múlt el, és ott ég valahol bennem még az a tűz, pedig a "nyálcsorgatást" már rég kinőttem. Itt már nem csak arról van szó, hogy szerintem milyen jóképű, helyes, vicces, udvarias, hanem ennek már eszmei értéke van. Egyszerűen már képtelen vagyok kiverni a fejemből, ott van minden gondolatomban, érzésemben, cselekvésemben. Bizony már olyan is volt, hogy valakire azt hittem, Ő az.

Sokszor próbáltam már felé megnyílni, de láttam, hogy annyira nem veszi a lapot, így nem erőltettem, nem csináltam magamból totál bolondot. Így is elég kínosan viselkedem a közelében, gondolom, mint minden szerelmes lány a kiszemeltjével. Tisztára, mint egy romantikus filmben, bár lehet, hogy ez nem "Happy end!"-ként végződik majd.