"A túlzott elvárások, az ehhez kapcsolódó megfelelési kényszer és az önbecsülés hiánya veszedelmes koktél. Olyan, amelynek folyamatos kortyolgatása különféle lelki betegségek kialakulásához vezethet, amelyek nagyon gyorsan beszűkíthetik az ember életét."

Az egyik részben írtam az introvertáltságról. Ugye én egy nagyon zárkozott, nehezen ismerkedő típus vagyok, ezért ebbe a fogalomba kapaszkodtam okként, hogy nem beszélek olyan sokat. Azóta azt gondolom, hogy az introvertáltság, vagy akár az extrovertáltság csak azt határozza meg, hogy az ember mennyire zárkozott vagy nyitott személyiség.

Nagyon nehéz számomra az elmúlt időszak, ugyanis egy elég komoly személyiségfejlődésen megyek keresztül. Igyekszem kizárni a különböző ingereket, keresem önmagamat. Nem nagyon szeretném ezt most fejtegetni, viszont egy valamiről  muszáj beszélnem. Amit eddig az introvertáltságról írtam, azt még mindig úgy gondolom, de ez nem teljesen befolyásolja egy ember viselkedését. Ez egy személyiségtípus, ami normális. Vagy ezzel rendelkezel, vagy nyitottabb vagy az emberek felé.

Az én esetemben egy sokkal komolyabb dolog áll a háttérben, amiről eddig én sem tudtam. Az pedig nem más, mint a szociális fóbia. Hogy hogyan jutottam el idáig?

Nagyon sokáig nem értettem, hogy mások szerint miért volt problémás a viselkedésem. Nekem szinte teljesen természetes volt, hogy nem kellett emberekkel beszélgetnem, ismerkednem. Ennek sajnos az a hátránya, hogy idővel kiközösítenek a többiek, akár poénból meg is aláznak. Na de először lássuk, hogy mivel is állunk szemben.

Szociális fóbia

A szociális fóbia egy olyan pszichiátriai betegség, amely során a páciens tartós és irracionális félelmet, szorongást érez társas helyzetekben vagy nyilvános szereplés alatt. Valamilyen pszichés fejlődési zavar áll mögötte, ami miatt az önkép, az önértékelés sérült, kiválthatja valamilyen trauma, sorozatos negatív élmények, öröklődhet, idővel akár depresszióhoz és pánikbetegséghez is vezethet.

Én sokáig kerestem arra a kérdésre a választ, hogy miért bántanak engem az emberek, mi rosszat tettem, amiért bűnhődnöm kellene. Igazából... Semmiért. Nem az embereknek van baja velem, hanem nekem van bajom az emberekkel. Ezt most ne úgy képzeljétek el, hogy mindenkit utálok, hanem egyszerűen csak félek az ismerkedéstől. Ez a fajta félelem belém van kódolva, és azt akarja elhitetni velem, hogy az emberek bántani akarnak, nem vagyok biztonságban mellettük, nem bízhatok senkiben, nem szeretnek, hülyének néznek. Ez az érzés pedig borzalmas. Higgyétek el, nem én akarom így. Ha nem hagyják, hogy magamtól bontakozzak ki, rám erőltetik a beszélgetést, kérdezgetnek, nagyon kellemetlenül érzem magam, kínos helyzetbe kerülök, eluralkodik rajtam a szégyenérzet. Egyszerűen nem tudok mit hozzáfűzni a dolgokhoz, nehezen megy a kommunikáció. Sajnos hozzám barátkozás terén sok türelemre és kedvességre van szükség. Emiatt nagyon nehezen alakítok ki kapcsolatokat, de ha sikerül, azok biztosan szorosak lesznek. Idáig ezt én sem tudtam. Nem értettem, hogy nekem miért nem megy olyan könnyen az ismerkedés, de igazából nem is nagyon volt rá szükségem. Csak a társadalmi nyomás éreztette velem azt, hogy ez így nem jó.

Saját történetem

Én egész kicsi koromtól fogva a személyiségemmel kilógtam a sorból. Nem mondanám magam egy magányos embertípusnak, sőt kedves emberek között nagyon is jól érzem magam, de például egy hétköznapi társaságban nem tudok mit kezdeni, csak úgy elvagyok, amíg valaki szóba nem elegyedik velem. A másik dolog meg az, hogy rengetegszer aggódom. Az aggódás egy állandó érzés lesz számomra, ha olyat kell tennem, ami másnak mondjuk egy természetes, mindennapi dolog, például egy hétköznapi embertől megkérdezni valamit. Olyankor az van a fejemben, hogy mi van, ha rosszul reagál, én meg béna helyzetbe kerülök. Volt, hogy nem egyszer maradtam már válasz nélkül, és ez csak rontott a helyzeten. 

Tünetek

Ha emberekkel kell beszélnem, úgy érzem, mindenki engem figyel, kontroll alatt vagyok, rólam beszélnek, a szívverésem felgyorsul, remegek, az izmaim megfeszülnek, képtelen vagyok tartani a szemkontaktust, kiver a víz, gyomoridegem van. Ha előre érzem, hogy valaki hozzám szeretne szólni, vagy ha én akarok mondni valamit, a mondandómat többször is lejátszom a fejemben, hogy ne ütközzek beszédnehézségbe. Eleve nehéz számomra kontrollálni ezeket a testi reakciókat, és az adott emberre is figyelni. Rosszul bírom az igazságtalanságot, a mások feletti ítélkezést, a negatív hozzáállást, az elutasítást, a hazugságot. Ha nem úgy történnek a dolgok, ahogy elterveztem, eléggé indulatos tudok lenni, és hamar megbántok másokat. Régen a szüleim és a nagyszüleim ráhagyták, hogy biztos csak ilyen csendes, visszahúzódó gyerek vagyok, utána meg azt mondták, csak kamaszodom. Én is ezzel nyugtattam magam, de amikor már konkrétan barátokat vesztettem el azért, mert nem tudtam hogyan kezelni a helyzetet, nem volt annyira vicces. Sajnos gyerekoromban részese voltam egy mai napig feldolgozatlan traumának is. Nem tudom, hogy ez mennyiben befolyásolhatja a dolgot, de biztos, köze van hozzá, viszont erről nem szeretnék beszélni.

Egyébként nem tartom magam egy hasznavehetetlen embernek, abból a szempontból van elég önbizalmam, hogy tudjam magamról, egy intelligens, szép és ügyes lány vagyok. Kifejezetten jól teljesítek, ha semmi nem szorít korlátok közé, senki nem frusztrál, viszont ha elvárások vannak, ha siettetnek, ha nem működnek együtt velem, nem tudok koncentrálni. Sokszor a legalapvetőbb, leghétköznapibb szituációk elől is legszívesebben elmenekülnék. Elzárkóznék minden elől, csak ne kelljen senkivel konfliktusba keverednem, vagy fájdalmas terhet cipelnem magamon, mivel a környezetem egyáltalán nem könnyíti meg a helyzetem. Akik nem tudják megérteni a viselkedésemet, azok általában kigúnyolnak, udvariatlannak tartanak, és fel sem fogják, hogy ezzel csak olajat öntenek a tűzre. Ha valaki olyannal nem értek egyet, akitől tartok, vagy nem tetszik, amit mond, általában hallgatok, mert így egyszerűbb. Az évek során felépítettem magamnak egy kis világot, és ott naphosszat a kedvenc zenéim szólnak, nincs más, csak béke és nyugalom.

Úgy érzem, eléggé nehéz helyzetben vagyok most, ugyanis amíg egy épeszű ember, aki retteg a kutyáktól, nem megy vérengző pitbullok közelébe, addig nekem igenis az emberek között kell élnem. A kedves, aranyos, laza személyekkel nincs is problémám, de mit kezdjek például egy pénztárossal, aki kicsit modortalanabbúl szól oda a kelleténél? Vagy mit csináljak egy agresszív férfival szemben, aki bántani akar? Amíg valaki ezeknek simán visszaszólna, addig nekem ezek egy megoldhatatlan feladatnak tűnnek. Sajnos emiatt évekig úgy éltem, hogy a kényszereimet is természetes dolgoknak gondoltam.

Kényszerbetegség

A kényszerbetegség, vagyis az obszesszív-kompulzív zavar, röviden OCD olyan elmeállapot, amelyben újra és újra jelentkező kellemetlen kényszergondolatok (obszessziók) mellett állandóan újra jelentkező kényszercselekedetek (kompulziók) vannak jelen. Meghatározó jelentőségű, hogy ezek a megszakíthatatlan gondolatok a beteg számára is idegenek, riasztóak, például egy abszurd tragédia, erkölcstelenség, a cselekedetek pedig értelmetlenek, de a szorongás csökkentése érdekében muszáj folytatnia azokat, például a dolgok többszöri leellenőrzése, számolgatás.

Ezek mellé társult a megfelelési kényszerem is, amely nagyon megterhelő volt számomra, ugyanis én mindig igyekeztem mindenkinek jót tenni, segíteni, de voltak olyanok is, akiknek ez sem volt elég. Tulajdonképpen úgy adtam magamból másoknak, mintha a saját testrészeimet téptem volna ki a helyéről, és utána csodálkoztam, hogy az miért fáj. 20 éves koromra jutottam el arra pontra, hogy azt mondtam "Elég!". Mindenbe belefáradtam. Ekkor kezdtem el a személyiségfejlesztést, és emiatt is tartok most itt. Ezt már nevezhetem eredménynek. Most már tudatosan kezelhetem ezt a helyzetet, de sajnos ettől még a szorongó érzés nem fog elmúlni, csak csökkenni. Ezért is kezdtem el írni, hogy kiadjam magamból a gondolataimat.

Most például dühöt érzek, teljesen értelmetlenül. Csak úgy. Az egész világ felé. Azért, mert nem jött senki szembe velem, hogy megmondja, hogy ez igenis probléma, és foglalkozni kéne vele. Végig szenvedtem két évtizedet úgy, hogy bolondnak éreztem magam azért, amiért képtelen voltam egy értelmes mondatot kinyögni bárki felé. Pedig erről én nem is tehetek. Úgy érzem magam, mint egy beteg, akit hasba rúgtak. Akire olyan dolgot kényszerítettek rá, amire nyilvánvalóan nem volt kapacitása. És nem... Részemről ez most nem mentség. Én lennék a legboldogabb, ha az emberek képébe merném üvölteni, hogy mennyire jól érzem magam. Vagy egyszerűen csak ne gyomorideggel keljen elmennem bevásárolni. Ne verjen kétszázat a szívem, ha beszélnem kell valakivel. "Sz*rd le az emberek véleményét!" Aha... Mégis hogyan? Ha az egész életem arról szól, hogy azt érzem, mindenki engem figyel, rólam beszél, rajtam nevet. Dühös vagyok... Mert olyanért kell rettegnem, ami nem is valós, csak a fejemben létezik. Lehet, hogy valaki ezt most nem érti meg, de akik eddig igazából ismertek, azok elmondhatják, hogy mennyire egy nagyon kívülálló személy voltam egészen idáig. Mert most már teszek ellene.

Tanulság

Ha a környezetetekben tudtok valaki olyanról, akiről látjátok, hogy bizonyos helyzetekben feszeng, kellemetlenül érzi magát, alapvetően egy visszahúzódó, félénk személyiség, beszélgessetek vele. Türelemmel és megértéssel. Hogyan érzi magát lelkileg? Nem-e megterhelőek a napjai? Van-e olyan személy, aki mellett nem érzi magát biztonságban? Nem mer mellette felszabadult lenni? Lehet, hogy elsőre nem nyílik meg azonnal, de a folyamatos törődést érezni fogja. Ha egyszer elkezdtetek foglalkozni vele, már ne hagyjátok abba. Még véletlenül se legyetek harsányak a közelében, ne erőltessétek rá a beszélgetést. Ugyanis az a baj, hogy ezeket a fajta szorongásokat sokan nem értik meg. Nem is tudnak róla, nem gondolják, hogy ez baj. Elképzelhetetlen számukra, hogy valaki egyszerűen csak nem mer megvenni egy kenyeret, azt hiszik, ez csak hiszti, kifogás. Pedig sajnos van, hogy valakinek a félelmei annyira erősek, hogy az már betegségnek számít. Ilyenkor nincs is jobb egy megértő, egy támogató barátnál.

Az elfojtott szorongásokból az évek alatt kialakulhat egy nagyon súlyos depresszió, vagy akár pánikbetegség is. Én ettől ijedtem meg, ugyanis lassan már kezdtem depresszív tüneteket produkálni. Elviselhetetlen lett a személyiségem, embereket bántottam meg, értelmetlenül hisztiztem, magamba fordultam, ittam, többet sírtam, mint ezelőtt egész életemben. Ugyanakkor nagyon durvák voltak a hangulatingadozásaim. Aztán a napokban embereket kezdtem el meghallgatni a pánikrohamaikról, és higgyétek el, ezeket a dolgokat az ellenségeiteknek sem kívánnátok, nemhogy divatként magatokra vegyétek. Halálfélelem és fulladásos rohamok... A magatehetetlenség és a kiszolgáltatottság borzalmas érzése. Ezért fontos a dolgoknak az elejét venni. Sajnos akinek a szülei sem jártasak ebben a témában, ők sem tudnak sokat segíteni, így egy gyerek sokkal rosszabb helyzetbe is kerülhet, aminek aztán felnőttként issza meg a levét.

Egyébként érdekességnek számít, hogy a szociális fóbiával küzdő emberek általában az alkoholba menekülnek szívesen, mivel az bátrabbá teszi őket, feloldja a gátlásaikat, csökkenti a szorongásukat, ezáltal ők is könnyebben csatlakoznak a beszélgetéshez.

"Nincs megsemmisülés érzésed. Boldogan, szeretettel és őszintén fordulsz az emberek felé. Felszabadultan és vidáman kommunikálsz, és mások is megérzik, hogy milyen jó veled együtt lenni. Mert ilyen a felszabadult, kiegyensúlyozott, boldog ember."