Arra a bizonyos beszélgetésre Hana és Dostoyevskaya között már csak este került sor, miután végeztek a vacsorával. Először történt, hogy a család Ichirut leszámítva együtt ült le az asztalhoz.

Chuuya a kis maffiózó székén ült Hana mellett, és furcsán érezte magát a számára olyan ismeretlen családi idillben. Olga és a vele szemközt ülú Dazai is meg-megszólította, és ő lassan csatlakozott a társalgáshoz, de a hangulat annyira eltért az elmúlt napok, de akár csupán a délután minden izgalmától, hogy Chuuya eleinte nehezen hangolta magát az étkező melegségére.

Csak az úrnő volt hallgatag, és az illendőnél többet senkihez sem szólt az asztalnál. A vele szemben lévő Hana mintha az érzelmei pontos mása lett volna. A képessége ugyan segített, hogy ellazuljon, de a keze merev volt, amikor a vacsora végeztével felálltak az asztaltól. Hátra maradt, nem indult azonnal a szomszéd szobába teára, és Dostoyevskaya is lassított, elég volt egy pillantást elkapnia a lányától.

– Anya, beszélni szeretnék veled – mondta Hana csendesen, pedig Olga és a fiúk már kimentek az étkezőből.

Dostoyevskaya bólintott. A karját nyújtotta Hanának és két teremmel arrébb, a saját kuckójába vezette. Olvasósarok volt, ahol, mire beesteledett, meggyújtották a lámpát.

Dostoyevskaya egy asztalt megkerülve az egyik karosszékhez vezette a lányát, ő a vele szembenibe telepedett és várt.

Hana megköszörülte a torkát, az ujjait összefonta az ölében, mert nem tudott sokáig az anyja mindentudó zöld szemébe nézni. Kérdésekre számított, de Dostoyevskaya kivárt, ami még súlyosabb teher volt Hanának. Hallhatóan sóhajtott és belekezdett, de végig zsibbadt a keze és remegett a szája.

– Anya, én szerelmes vagyok. – Dostoyevskaya csilingelő nevetése borzongást keltett Hanában. Nem tudta megállni, felnézett: melegséget fedezett fel az anyja arcán.

– Kicsim, ezt a vak is látja. Figyeltelek titeket Chuuyával. Rendes veled? – kérdezte. Előrébb dőlt, bokánál keresztezte a lábát. Hana hallotta, hogy koccannak össze Dostoyevskaya vékony bokaperecei, mielőtt lesiklottak egymásról.

Hana bólintott, de kénytelen volt tovább beszélni, mert nem bírta sokáig az anyja hallgatását.

– Vele szeretnék lenni, anya – mondta hevesen, hiába küzdött annyit, hogy nyugodt maradjon. – Tudom, hogy nem kell engedélyt kérnem, és szeretem őt, és... De mégis... Anya, muszáj! – Hana levegő után kapott. – Nem maradhatunk itt, de én akkor is vele szeretnék lenni!

– Csitt, kicsim – szólt rá Dostoyevskaya. A karosszék szélére csúszott, hogy elérje őt és megszorította a kezét. – Lélegezz. – Simogatta Hana ujjait és lassan számolt, amíg Hana megnyugodott, de még utána sem eresztette el. – Pontosan mit vársz tőlem, Hana? Vagy mitől félsz? Senki sem akart téged elszakítani Chuuyától.

– Akkor sem, ha többé... nem jöhetünk vissza..?

– Ezt mégis miből gondoltad? – Dostoyevskaya a fejét ingatta. Hana kisebb volt, mint ahogy emlékezett rá: a félelem újra gyerekké tette, és Dostoyevskaya nem akarta őt így, ennyire kétségbeesve látni.

Felállt, Hana mellé guggolt és megszorította a karját. Hana bőre hideg, az anyjáé meleg volt, Dostoyevskaya addig dörzsölte a karját, amíg nem csempészett egy kis hőt Hanába.

– Az épséged és a boldogságod a legfontosabb nekünk apáddal. Ha tudom, hogy jó kezekben vagy és örömet okoz, ami történik veled, hogy tilthatnálak el tőle vagy kérhetnélek maradásra? Különben is, én lennék az utolsó, aki megró, mert távol kerülsz a családodtól. – Dostoyevskaya halványan, boldogtalan mosollyal nézett Hana kezére, mielőtt a tekintetét kereste volna. – Német vagyok, kicsim, és majdnem húsz éve nem voltam Németországban. Alig tudok valamit a családomról, amióta ti vagytok nekem, mert mi nem kötődtünk olyan szorosan egymáshoz. Soha nem tiltanálak el Chuuyától, miután én is külföldön mentem férjhez, és mert ismerlek, Hana. Tudom, hogyha baj lenne, akkor akárcsak most, utat találnál hozzánk, és apád sem engedné, hogy örökre elszakadjunk egymástól. Csak búcsúzni jöttél?

Hana furcsa mozdulatot tett, amit Dostoyevskaya előbb elutasításnak, majd bólintásnak értett. Felegyenesedett, hogy át tudja ölelni a lányát, napok óta először igazán közel kerülve hozzá. A mellkasához húzta a fejét, és mint amikor még gyerek volt, sűrű, kibontott haját simogatta.

– Ne félj, kicsim – suttogta –, szeretlek. És te nem örökre mész el. Ha valaha úgy érzed, jönni akarsz, mi mindig várunk vissza.

Dostoyevskaya ritkán hatódott meg könnyekig, de akkor nem eresztette el Hanát, amíg nedves volt a szeme, mert nem akarta, hogy a lánya sírni lássa. Igazat mondott; már a moszkvai útja előtt felkészültek, hogy egyszer le kell mondania Hanáról.

Először meglepte, de meg nem rendítette Hana választása, mert számára mindegy volt, hol vannak a gyerekei, amint kiléptek a palotából. Yokohamában, egy másik városban, egy másik országban is lehettek, amíg nem esett bántódásuk, és Hana hiába készült beláthatatlan távolságba, Dostoyevskaya érte kevésbé aggódott, mint a fiáért, aki hamar igen befolyásos tagja lett a yokohamai áldottmaffiának.

Nem érkezett azonnal haza Hana után, mert csak később kapott hírt a nővéréről, de Ichiru végül megjelent a birtokon másnap délután, valamivel hamarabb, mint ahogy a családja várta. Chuuya ugyan látta, hogy örül a birtok minden lakójának, Hana mégis meglepte, amikor felpattant mellőle a kanapéról az egyik lenti szobában, elejtette a telefonját, és a belépőhöz szaladt, két lépésről lelkesen vetve magát a fiatal férfi nyakába.

Ichiru felnyögött, de sem szóra, sem tiltakozásra nem jutott ideje: a nővére már két csókot nyomott az arcára és megragadta a vállát, miután talpra huppant a tőle másfél fejjel magasabb fiú előtt. Hana alaposan megnézte az akkor még kicsípett Ichirut: mióta nem látta, pár centit nőtt, a haja is kócos, hosszú tincsekben omlott a vállára, és amióta megnőtt, a korábbinál is jobban begöndörödött.

Chuuya szokásos öltözékéhez hasonló ruhát viselt, de a zakót akkor már levette és a meleg miatt kabát sem volt a vállán. Egyenesen a maffiából jött, Hana tinta és lőpor szagát érezte rajta, ami egyszerre két szerettét is felidézte, és nem bírta az örömét visszafogni.

Aznap este különben is sokat foglalkoztak Ichiruval, de Hana őt is kézen fogta a másik két testvérével együtt, és félrevonta, amint a kis maffiózó kigyönyörködte magát a fiatal Chuuyában.

Chuuya fellélegzett, mert Ichiru rengeteg energiáját felemésztette. Lehunyta a szemét, hátradőlt a kanapén, és csak akkor eszmélt fel, amikor az ülés benyomódott mellette. Ahogy oldalra nézett, nem Hanát, hanem Dostoyevskayát vette észre, ami zavarba hozta.

– Jól érzed magad nálunk? – kérdezte egészen barátságosan, egyre fokozva Chuuya zavarát. Dostoyevskaya fiatal arca mindig kínosan érintette: a nő legalább kétszer annyi idős volt, mint ő, mégis alig nézett ki többnek a lányainál.

Chuuya, mivel nem tudott értelmesen felelni, csak bólintott. A korábbi udvarias magabiztossága elpárolgott, miután Hana mesélt neki egy keveset Dostoyevskayáról. Az asszony kivárt, de néhány másodperc után folytatta, társasági hangra váltva:

– Ne haragudj Hanára, amiért ennyiszer magadra hagy, de a testvéreit már régóta nem látta. Most hadd legyen velük – szólt kedvesen –, téged ezután amúgy sem akar elhagyni.

Dostoyevskaya látta, milyen vörös lett Chuuya arca, így nem gyötörte tovább azzal, hogy a válaszát várja. Rámosolygott és otthagyta a férfit a szófán, csengő ékszerekkel és halk kopogással ment vissza a két férjéhez a terem másik oldalára.

Fél óra sem telt el, és Hana visszatért a testvéreivel, elfoglalva a helyét Chuuya egyik oldalán. Megszorította a férfi kezét kettejük takarásban, de akkor már nem volt ki előtt titkolózniuk. Mindannyian tudták, hogy elmegy Chuuyával, és Hana igyekezett minden kérdésére válaszolni, hogy Chuuyát aznap este már senki ne terhelje faggatózással.

Másnap szombat volt, és mert az öccse is kimenőt kapott a maffiából, Hana az egész napját a családjával tölthette. Még Dostoyevskaya vagy a nevelőapja sem ment le a vendégházba, de Hana, miután mindent végigjárt, elhatározta, hogy bemegy a másik Fyodorhoz.

– Egy perc lesz – mondta az őt karonfogva vezető Chuuyának, amikor látta a nemtetszését. – Meg akarom kérdezni, eljön-e – mondta, már az ajtó felé menet.

Chuuya ideges volt, hogy Hanát kettesben kell hagynia Fyodorral, de a lány maradásra kérte, és minden hozzátartozója messze volt ahhoz, hogy értesítse a szándékáról. A gyerekeknek nem volt állandó kísérete odakint, így Chuuya csak abban bízott, hogy Hana képes vigyázni magára. Tíz percet adott neki, ellenőrizve az időt a telefonján.

Hana közben eltűnt a házban, és hamar rátalált az egyetlen használatban lévő hálószobára. Bekopogott és nem kellett sokáig várnia a válaszra:

– Gyere be, Ninotchka – szólt ki Fyodor, de amint megpillantotta Hanát, egészen furcsa lett az arca.

– Anya most nem ér rá – szólt Hana, felmérve a félhomályban ülő, különös öltözékű, sovány férfit, akinek láthatóan megroskadt a válla. – Elmegyünk, Fyodor – mondta, röviden eldöntve, hogy nem kertel, mert Chuuya odalent várta. – Még ma este, haza, a másik Yokohamába.

Fyodor nem felelt, de amint hosszúra nyúlt a csend, felemelte a fejét felhúzott térdéről, és kevés érdeklődéssel nézett Hanára.

– Na és? – Hana meghökkent.

– Most már láttad anyát... Nem akarsz visszajönni?

– Ő kérte, hogy ezt mondd? – Fyodornak az előbbinél is különösebb volt az arca. – Nina Steynbekovna azt mondta, nem látogat meg többet, de nem gondolhatta komolyan.

A férfi a fejét rázta, szánalmat keltve Hanában. Ő sejtette, hogy ez lesz, de Fyodor reakciójára nem számított. Szomorú és hitetlenkedő volt, messze a beletörődéstől vagy a tombolástól, egy olyan ponton, ahol bármilyen kis benyomás végletekbe taszíthatta.

– Nem kért, de ha egyszer ezt mondta, hihetsz a szavának. Nem tudom... Fogalmam sincs, mit mondott még neked, Fyodor, de szerintem többé nem kéne itt lenned. Este visszajövök – mondta –, megígérem. Kérlek szépen, hagyd anyát, és gyere velem vissza.

Hanának nehezére esett hátat fordítani a sötétben ülő, rezzenéstelen Fyodornak. A lila szempár csillogott a kevéske fényben, és kísérte Hana útját, amíg lassan távozott a szobából. Meleg volt a házban, de Hanának libabőrös lett a karja, mire kiért a napsütésbe. Chuuya épp akkor nézett újra a telefonjára, amikor előkerült, ez végre megnyugtatta.

– Mi történt? Bántott? – kérdezte Hana sápadtságát látva. A korábbi nyugalma elpárolgott, amint közelebb ért, de Hana nemet intett az aggodalmára.

– Megpróbáltam megmenteni – suttogta –, de nem megy, ha ő nem akarja

Chuuya nem firtatta a lány különös kijelentését: Hanát megviselte a találkozás, neki pedig mindegy volt, mi történik Fyodorral. Bármit jelentett is Hanának, ő azt az embert nem tudta megszeretni, és szánalmat vagy részvétet is csak elvétve érzett iránta. Hagyta, hogy Hana az eredeti úticéljuk felé, Pushkin házához vezesse, hogy a lány beszélhessen vele. Az őrt is a palotába hívta, ahol mind találkoztak uzsonna után, hogy teljesítsék Hana kívánságát: akart pár képet, amin mind együtt vannak, hogy magával vihesse a családjáról.

Chuuyának furcsa volt, amikor Hana magához hívta, hogy együtt legyenek az utolsó képen. Olga és Ichiru helyet adott neki a barátnője mellett, de Chuuya képtelen volt mosolyogni, amíg a lány össze nem fonta az ujjaikat és a képessége nyugtató hullámát nem bocsátotta magukra.

– Köszönöm – súgta, ahogy a vállához simult. – Nem is tudod, ez mennyit jelent nekem.

Hana az ígéretéhez híven még beszaladt a vendégházba, de Fyodort már nem találta odabent. Amikor sápadtan visszasietett a palotába, hogy jelezze az eltűnését, elsőként Dazaiba botlott, aki megállította, és hamar képes volt megnyugtatni.

– Anyáddal van – mondta –, ragaszkodott hozzá, hogy elbúcsúzzon tőle.

Dazai nehezen leplezte a nemtetszését, de Hana megkönnyebbült a feleletet hallva. Ha Fyodor rászánta magát, hogy elmenjen, minden rendben. Nem kellett féltenie a családját többé a másik Yokohamából.

Hana, amíg az anyját várta, még utoljára, néhány szóban és szoros ölelésekkel köszönt el a családjától. A szabaddá tett Morozov és Chuuya ezt a háttérbe húzódva nézte végig, de amikor a maffiózó magán érezte a gyerekek kíváncsi, várakozó pillantását, előrébb lépett, és zavartan, de szeretettel ő is búcsút vett tőlük. Hana családja részben az övé volt, legalábbis addigra elkezdtek vele úgy bánni. Chuuya érezni kezdte azt a fájdalmat, ami Hanát is átjárta, mikor Fyodor és Dostoyevskaya kijöttek a szomszédos szobából.

– Vigyázz magadra, kincsem – csókolta homlokon Hanát az asszony, majd röviden Chuuya kezét is megszorította. – Ne essen bajotok – mondta neki, majd hátrébb lépett, az otthon maradtakkal még egy pillantást vetve az előcsarnok másik oldalán álló társaságra.

Fyodor semmit sem tett, de Morozov az utasítása nélkül is engedelmeskedett a ház urának. Egyszerre érintette meg az egymás kezét fogó végrehajtót és sápadt lányt Fyodorral, és eltűntek, mielőtt egy utolsó szó hangzott volna Hanától.

Akkor nem töltöttek időt Morozov képességében, mert egyértelmű volt az úticélja. Yokohama egyik külső részén, Suribachival átellenben kerültek elő, de amikor Hana újra földet érzett a talpa alatt és körülnézett, sem az áldottat, sem Fyodort nem találta.

Morozov az utolsó pillanatban szakította szét magukat, három különböző helyre érkezve a városban. A palotában ugyan garantálták a biztonságát, de, miután úgy érezte, kudarcot vallott, nem bízott az evilági Fyodorban.

A férfi az utóbbi időben jobb színben volt, de az utolsó találkozásukkor beesett és halovány volt az arca. Öröm helyett csak űr látszott a szemében, ahogy elvált Dostoyevskayától, és senki másra nem nézett a teremben, de a tekintete homályos volt, mintha igazán még őt sem látta volna. Kevésbé lepődött meg, hogy egyedül maradt, mint Hana, mert számított rá, hogy Morozov megpróbál előle megszökni. Fontos volt számára, de egyelőre futni hagyta; később is ráért előkeríteni, akkor csak az érdekelte, hogy minél hamarabb hazajusson Yokohama déli sarkából.

Chuuya és Hana is hazafelé igyekezett, amint a férfi megbizonyosodott, hogy jó helyen jártak. Egy doboz tabletta ott volt ugyan a mellényzsebében, ami, ha onnan nem is, a palotából mindenképp hazavezette volna, de a készletük korlátozott volt, és Fyodor megígértette velük, amikor átadta, hogy csak szükséghelyzetben használják majd.

Chuuya különösen érezte magát. A Yokohamán kívül töltött idő álomnak tetszett, és még inkább összezavarta, amikor egy köztéri kijelző sarkán nemcsak a pontos időt, hanem a dátumot is meglátta. A világok közti eltolódás nyilvánvaló volt, mert amíg közel egy hetet töltöttek Hana otthonában, csupán egy hétvége múlt el náluk.

Chuuya alig három napig nem volt elérhető, de amint a telefonja térerőt kapott, perceken át tartó, őrült rezgésbe kezdett, egymás után felvillanó üzenetekkel tudatva, hány nem fogadott hívása volt a maffiából. Azonban nemcsak az ottaniak, hanem Osamu is kereste, Chuuya ezt már csak később látta.

Mindig felelősségteljes volt, de akkor úgy érezte, Mori még várhat egy kicsit: miután a lakásába értek, egy órán át semmit sem csinált, csak csendben, hitetlenkedve kuporgott az ágyán Hanával. Alig beszéltek ezalatt, de szavak nélkül, pusztán érintésekből is megértették egymást. Hana most már hozzá tartozott, mindketten barátkoztak a döntés súlyával.

A lány a mellkasára hajtotta a fejét. Nem szívesen engedte el Chuuyát, amikor a maffiózó felült és kimászott az ágyból, de kiengesztelődött, mikor arcon csókolta, mielőtt kiment a szobából.

Mivel a visszatérést választották, az élet ment tovább, és Chuuyának vissza kellett rázódnia. Hana, mint egy végrehajtó társa, beletörődött, hogy megint sokáig lesz távol, mert tudta, hogyha végez, haza fog jönni, és soha nem hagyja őt magára.

Chuuyának hosszú kimagyarázkodásba került, mire tisztázta az eltűnését. Mori és Kouyou külön-külön is megrótták miatta, de, mert a hiánya nem okozott nagy bajt, könnyedén megúszta ezt a fegyelemsértést. Hana is enyhítő körülménynek számított, legalábbis ezt látta Kouyou arcán, amikor a nő már alább adott a szigorából. Chuuya nagyjából őszintén mondta el a történteket: még korábban találkozott egy lánnyal, akibe beleszeretett, és vele töltötte a hétvégét, távol Yokohamától.

Az áldottat, Hana kilétét és a palotát titokban tartotta, mert mindez nem számított, de nem felejtette el, amire Hana mindkét apja figyelmeztette indulás előtt: vigyázzon Fyodorral. A férfi nem tűnt fel újra Yokohamában, legalábbis Chuuya többé nem látta, de már a visszatérésük utáni második nap beszélt Dazaijal, elejtve egy morzsát Fyodor feltételezett szándékáról.

– Honnan tudod mindezt? – Osamu belekortyolt a kávéjába. Valami habos-tejes különlegességet ivott csak azért, hogy láthassa, hogy készíti el a csinos kis felszolgáló, mielőtt kivitte az asztalukhoz, de nem figyelt már sem az ízére, sem a pompás dekorációra.

Lenyalta a habot a szájáról, mire Chuuya félrenézett. Alig hitte el, hogy ilyesmire pazarolta ritkán megadatott, békés ebédszünetét, mégis egy kávézó teraszán csevegett Dazaijal.

– Láttam. Jártam Hanánál. – Többet nem mondott erről, de megértés gyúlt ki a nyomozó arcán. – Ha valami gondot okoz, vagy esetleg újra kérné a segítséged – mondta Chuuya különös hangsúllyal, egyenesen Dazai szemébe nézve –, tudd, hogy miért teszi.

– Elszánt – mormolt Dazai –, de nem mindenki olyan, mint te, Chuuya, hogy dimenziókat kutasson át egy barátnőért.

– Vedd komolyan, amit mondtam! – sziszegett a maffiózó. A kalapjáért nyúlt és készült otthagyni Dazait, de a volt partnere megállította.

– Észben tartom, jó?

– Ajánlom is! A másik Dazai okosabb volt, mint te – mondta Chuuya, már tényleg távozóban –, ő ragaszkodott hozzá, hogy szóljak neked.

– Újra van egy titkunk. – Dazai különös pillantásától Chuuyát kirázta a hideg. Dazai töprengő, komoly arca viszont ellazult, amikor a maffiózó elment a széke mellett. Felé fordult és a háttámlára könyökölve hangosan, vidáman utána szólt, ami felkeltette a szomszédos asztaloknál ülök figyelmét: – Na, Chuuya, a lényeget elfelejtetted! – A maffiózó megtorpant. – Gratulálhatok már Hana-chanhoz?

– Idióta!

Chuuya válasz nélkül hagyta ott Dazait. Mélyen a szemébe húzta a kalapját, mert elpirult, és nem akarta, hogy bárki, különösen a bosszantó volt partnere úgy lássa.

A beszélgetés alatt végig kerülte Hana említését, és megpróbált csupán Fyodorra és a Dostoyevskayával szembeni megszállottságára szorítkozni. Egyikük sem tudta, hogy a nő nem létezett, így Dazai megígérte, hogy utánanéz, hol van, hogy még Fyodor előtt megtalálják, és ne essen bántódása.

Dazai viszont, ahogy egyedül maradt, elgondolkodott. Nyugodtan itta tovább a kávéját, és nem sietett annyira a rábízott nyomozással. Végül is... Fyodor és a felesége akár boldogok is lehettek volna. Mit számított, ha elmegy Yokohamából, és nekik nem okoz gondot többé?

Mégis maradt egy kis nyugtalanság Dazaiban, amiről az édes, karamellás kávéja is megkeseredett. A fenyegetés adott volt, csak nem pont úgy, ahogy Chuuya képzelte. Dazai várakozott és figyelt, minden gyanús vagy szokatlan dolgot számbavéve Yokohamában. Az érdeklődését a volt partnere sem kerülte el, és nem bírta megállni, hogy ne gyötörje egy kicsit Hanával.

Dazai arra számított, hogy többé egyiküket sem látja, ezért meglepte, egyúttal boldoggá is tette Chuuya feltűnése. Hiába beszélt keveset, Dazai leszűrte, hogy Hanát is elhozta magával, és a Dokkmaffia kiszivárgó pletykái is megerősítették, hogy a végrehajtónak lett egy barátnője.

Életmódjukból kifolyólag ritka volt, hogy valaki párt talált a maffiában, és Chuuya eleinte nagyon vigyázott, hogy Hana kiléte titokban maradjon. Egyedül Akutagawa látta, és ő is csak rövid ideig, amikor az estély után a felettesét hazakísérte, de Hana rövidesen nyílt titokból ténnyé vált, és már senki sem lepődött meg, amikor egy rendezvényen együtt jelent meg Chuuyával.

A maffiózó azt hitte, már korábban kénytelen lesz megismertetni őt Morival, hogy a segítségét kérje: úgy tudta, Hanának semmije sincs, és nemlétező személy volt abban a világban. Nem is lepődhetett volna meg jobban, amikor Hana egy borítékot vett elő a táskájából, és a tartalmát Chuuya elé szórta a bevetett ágyra. Az összes irata, azonosítója, még az útlevele is ott volt, és később kiderült, hogy mindegyik regisztrált volt, még a bankkártyája is működött.

Hana meglepődött, amikor Chuuya azt a hírt hozta, hogy mindene érvényes. Nagy nehezen ellenőrizte le őket, mert úgy, hogy voltak iratai, már nem fordult Morihoz azonnal; fogalma sem volt viszont, hogyan, amikor nem az ő Japánában lettek kiállítva.

– Nem Fedya műve – rázta a fejét Hana, ugyanolyan értetlenül nézve a személyi igazolványát. – Képtelen lett volna. Hacsak...

A gondolatot nem fejezte be. A kártya végül az ágyon landolt, a többi igazolványa és az iskolai bizonyítványai között.

Chuuyának nem tetszett ez a csend, de a téma kényes volt, ezért nem firtatta. Hana újra megnézte a borítékot, ellenőrizve a ragasztást, amit hanyagul, több darabban tépett fel a körmével. Chuuya nem látta, amit ő, de kitalálta az arcából: a boríték bontott volt, azelőtt lett másodszor visszaragasztva, hogy Hana megkapta az anyjától.

Hana sosem talált bizonyítékot rá, hogy Fyodor hozzányúlt volna a dokumentumaihoz, mégis szerepelt mindenhol, ahol kellett, és hivatalos múltja volt Yokohamában. A személye bebiztosítása olyan téma volt, amit sosem feszegettek Chuuyával.

Megtehette volna, hogy mint a barátja, törvényen kívüli lesz, és amíg nem kever bajt, kimarad a japán áldottak nyilvántartásából, de Hana nem bírta ki, hogy semmit se csináljon, csak a lakásban üljön, ezért kiiratkozott a moszkvai egyetemről, és a megszerzett tudásával próbált elhelyezkedni.

A régi álmáról, hogy az oroszországi japán nagykövetségen helyezkedik el, egyelőre lemondott, és más irányba fordult. Miután egy darabig dolgozott egy fordítóirodában, a kormány iránt kezdett érdeklődni, és az ottani lehetőségeit vette sorra.

Először félve, majd mind nagyobb elragadtatással és vággyal beszélt Chuuyának arról, hogy felvételt akar nyerni a kormány áldottakkal foglalkozó szervezetéhez. Chuuya megijedt, és elképzelni sem tudta, hogy vehetett ilyet a fejébe: alaposan utánanéztek volna Hanának, és a kapcsolatuk révén hamar kisül, hogy kötődése van a maffiához, de Hanát nehezen lehetett eltántorítani.

Már végiggondolta a lehetőségeket, és akármilyen kockázatos volt, ő ezt épp magukért és a kettejük biztonsága érdekében akarta. Ha sikerült volna beépülnie a szervezetbe, mindenről azonnal értesülést szerez, ami veszélyt jelenthetett rájuk, de Hana nem csupán számításból, hanem emberszeretetből is vágyott rá: a képessége alkalmassá tette, hogy az összecsapásokat és a konfliktusok egyébként elkerülhetetlen áldozatait minimalizálja.

Chuuyát nem tette boldoggá a döntés, de belátta, hogy nem állhat a barátnője útjába. Az sem jelentett volna kisebb kockázatot, ha a Nyomozóirodát választja, vagy úgy dönt, be akar lépni a maffiához: Chuuya hamar rájött, hogy az utóbbit mindenképpen elutasította volna.

Hosszú idő volt, amíg Hana kérelmének elbírálására vártak. Már ősz közepe volt, a szél magával hozta az első hó illatát, ami bármelyik pillanatban leszakadhatott a város felett gyülekező, szürke felhőkből. Hana egy ilyen délután hazavárta Chuuyát, miután ő is végzett a munkával.

Felhúzott lábbal ült a kanapén és olvasott. Néha megsimogatta a könyv lapjait, hosszabban elidőzve egy-egy mondatnál, ami megragadta. Untig ismerte a történetet, mert nem először fogta kézbe, de szerette, és kellemes emlékek jutottak eszébe róla. Kolya egyik kedvenc regénye volt, Hana ölében egy egészen friss, töretlen gerincű kiadásban. Amikor meglátta a ritka kiadást egy könyvesboltban, ahová betért munka után, azonnal megvette, mert emlékeztette az otthonára. Kolya az iskolai könyveket félretéve abból tanult meg folyékonyan olvasni, pedig nehéz irodalom volt, és sokáig még Hana is bajban volt benne a szavakkal.

A második fejezet vége felé járt és mosolygott az ismerős részeken. Chuuya így találta meg a barátnőjét, könyvbe feledkezve, a lámpa sárga fényében, a széthúzott függönyű ablak előtt. Odakint szállingózni kezdett a hó, ami hamar záporrá erősödött. Chuuya még épp ezelőtt érkezett, és egészen a nappali széléig osont anélkül, hogy Hana észrevette volna.

Megállt a konyhapult mellett és csak nézte a lányt, aki magában, csendesen nevetett és a szája elé szorította az öklét. Chuuya észre sem vette, hogy elmosolyodott. A szépsége és a szeretet, ami fellángolt benne, mindig így hatott rá, akkor mégis különlegesebb volt: az érzés elnehezítette a tagjait és a karját is elzsibbasztotta.

Chuuya magabiztos volt, amikor a lakásba lépett, de kezdte elhagyni a bátorsága. Semmi sem olyan volt, mint szerette volna, és a háta mögött tartott virág csomagolása is összegyűrődött a kezében. Elfelejtette időben levenni, de már késő volt, hogy kimenjen és megcsinálja. Hana kizökkent, meghallotta a zajt és a maffiózó felé fordult. Letette a könyvet és odament hozzá, mosolygósan, de Chuuya sápadtságát észrevéve egyre furcsállóbb pillantással.

– Baj van, drágám? – Hana megérintette az arcát, ami hideg volt a kinti széltől. Chuuya még kabátban volt, a kalapját sem tudta levenni. Hana az utóbbit lekapta a fejéről és a pultra tette, kisimította az összeborzolódott hajtincseket Chuuya homlokából.

– Semmi – fogta meg a férfi Hana felemelt kezét és a szájához húzva könnyű csókot nyomott az ujjaira. – Örülök, hogy látlak, Hana – mondta egészen őszintén, amitől a szín is kezdett visszatérni az orcájára.

Lassan előhúzta a kezében tartott virágot a háta mögül, és odaadta Hanának. A lány megzavarodott, elpirult, és a lélegzete is elakadt. Először szólni sem tudott, csak pislogott hol Chuuyára, hol a selyempapírba csomagolt csokorra, és egészen elvörösödött.

– Én... Köszönöm! De miért? – Hana csak hebegett, halvány mosolyt csalva Chuuya ajkára.

– Nincs különösebb alkalom – hazudta –, de mindig megérdemled, hogy odafigyeljek rád.

– Köszönöm! – vágta rá újra a lány, már sokkal nagyobb hévvel, és a csokorral együtt átölelte Chuuyát. – Csodálatos vagy!

– Te vagy az – suttogta Chuuya. Megsimogatta a lány derekát, és finoman megcsókolta, amikor felé fordult.

Csak addig engedte el, amíg a lány vázát keresett a virágnak és kibontva a pultra állította. Kellemes illat áradt szét a konyhában, a csokor élénk színekkel festette meg a lakást, de Chuuya ezt a szépséget akkor össze sem tudta volna hasonlítani Hanáéval.

– Szeretnél egy teát? – kérdezte Hana, aki örömében szinte lebegett. Kézen fogta Chuuyát, de a férfi nem követte a konyhába, sőt, őt is visszahúzta. Átölelte Hanát, csókot nyomott a nyakára, és csak még erősebben szorította magához, amikor meglepett kis nyögését hallotta. – Chuuya, minden rendben?

Hana tétován megérintette a hátát, de alig érezte Chuuyát a kabát alatt. A férfi viszont minden apró rezdülését érezte az ölelésben, amitől hevesebben dobogott a szíve. Hana hajába temette az arcát, belélegezte a bőre illatát, de ahelyett, hogy ez segített volna folytatni, a torkát gombóc szorította, és meg kellett támogatnia magát a képességével, mert érezte, hogy megremeg a lába.

– Kérdezni akarok valamit – suttogta rekedten, próbálva visszanyerni az uralmat a hangja fölött. Hana kérdő arcát ugyan nem látta, de a kis hümmögése folytatást sürgetett. Chuuya nagy levegőt vett, és kimondta, de véletlenül sem azt, amit annyit ismételgetett magában hazafelé menet: – Komolyan gondoltad, hogy most már mindig velem akarsz élni?

– Igen, de milyen kérdés ez? – Hana megpróbált eltávolodni, hogy ránézhessen, és mert Chuuya keze már a derekára csúszott, ezt meg is tudta tenni. A férfi addig lehajtott fejjel, a vállához simulva állt vele szemben, de erre felnézett. Sápadt, de foltokban piros volt az arca, a keze remegett, kék szeme Hana pillantását kereste.

– Tudom, hogy nem most és nem így kéne... de Hana... valaha... lennél a feleségem?

Chuuya, mire a szakadozott kérdés végére ért, eleresztette Hana derekát, helyette a két kezét fogta meg maguk között. Eleinte a szemébe nézett, végül már csak a kezüket figyelte, ahogy az ujjaik egymásba fonódtak, mert félt az elutasítástól.

Maga is tudta, hogy túl hirtelen történt, mert alig fél éve éltek együtt, de Hana a fél életét várakozással töltötte, és Chuuya, amint biztos lett a maga szándékában, ezt az időt nem akarta tovább növelni.

A zsebében lapuló gyűrűt esélye sem volt elővenni. Minden számítása csődöt mondott: egyáltalán nem így akarta Hanát megkérni, de amint a lakásba lépett, leblokkolt, az eseményekre később is csak töredékesen emlékezett.

– Igen! – ismételgette a lány előbb halkan, hitetlenkedve, majd egyre boldogabban, de már sírt, amikor Chuuyát átölelte.

A maffiózó a haját és a hátát simogatta, nyugtatva Hana görcsös zokogását. Megijedt, amiért sírni látja, de csak a túláradó érzelmek hozták ezt ki Hanából. Amint megnyugodott, két kezébe fogta Chuuya arcát és hosszan megcsókolta.

– Köszönöm – suttogta még mindig nedves szemmel, ajkán egy letörölhetetlen mosollyal. – A legboldogabb nővé tettél a világon!