Fyodor korai időpontot jelölt meg a találkozóra. Még negyed hét sem volt, amikor Hana és Chuuya a megadott koordináták nyomán egy különben névtelen, két irodaház hátuljában húzódó szűk járatba érkezett. Sem ember, sem autó nem járt arra, mert épp elkerülték a reggeli forgalmat. Az egyetlen élőlény, akivel találkoztak, egy kuka tetején ülő macska volt a sikátor felé menet, de amint a közelébe értek, elrohant és eltűnt a konténerek között.

Hana összehúzta magán a blézert, de a csípős reggeli levegőtől ez sem védte. A térde összekoccant, a rövid szoknya alatt libabőrös volt a lába. Chuuya, amint észrevette a toporgását, levette a kabátját és a vállára terítette. Ez már segített, de Hana hiába nem fázott, a járkálást ne hagyta abba. A cipőjét kopogott a piszkos kövön, ahogy körbenézett, ezalatt is Chuuya kezét fogva.

A maffiózó hasonlóan ideges volt, amin a kialvatlanság is rontott. Máskor könnyen jött a szemére álom, de azon az utolsó éjszakán nehezen aludt el, és Hana is nyugtalanul forgolódott mellette.

A lány tagadhatatlanul sokat változott. Visszavette a vörös kosztümöt és alacsony sarkú cipőt, amiben érkezett, kontyba tűzte a haját, és csak Chuuya utolsó ajándékát, a kiotói hajdíszt szúrta a kész frizurába. Az arca nem árult el érzelmeket, de a testbeszédéből nyilvánvaló volt: csak azért nem fonta össze a kezét védekezően maga előtt, mert Chuuyáét fogta, amióta kiléptek a lakásból. Úgy kapaszkodott belé, mintha eltűnne, ha csupán egy pillanatra is elválnak egymástó, és Chuuya, mintha ugyanezt gondolta volna, szorosabban kulcsolta az ujjaikat, amióta megérkeztek a sikátorba.

Hét-nyolc perccel korábban érkeztek, mint amit Hana megbeszélt Fyodorral. Chuuya erről keveset tudott. Hana csak a lényeges információkat mondta el, miután bevitte a hálószobába, de a puszta tény, hogy együtt kell működnie a férfival, aki korábban annyi gondot okozott mindhárom szervezetnek Yokohamában, nem hagyta nyugodni.

Chuuya vele nem találkozott személyesen, csak a tevékenységét kísérő pusztítást látta. Gyanakvó volt, az érzékei kiélesedtek, amióta elhagyták a lakást és utoljára zárta be az ajtót maguk mögött. Rutincselekedet volt, de Chuuya egy pillanatra megállt, amikor a kulcscsomó a kezében fityegett, és eltűnődött, miért csinálja. Minden holmijuk, az emlékeik, a maffiózónak pedig az utóbbi néhány éve, vele együtt az akkori élete is odabent volt, de többé nem tért vissza, hogy birtokba vegye.

Chuuya mégis eltette a kulcsokat, mint korábban annyiszor, hiába érezte akkor lehetetlenül nagynak a súlyát. Hana a hajdíszt, ő a rajta lévő ruhákon kívül csak a zsebében lévő dolgokat és azt a néhány kulcsot vitte magával emlékül.

Chuuyának elszorult a torka. Nem először távolodott el az általa ismert világ korlátaitól; korábban hónapokat is eltöltött egy képességben, hiába kutatva a megoldást, ami kivezetné belőle. Rengeteg idő volt, amíg keresztülverekedte magát, de a képességen belül ő nem érezte olyan soknak.

Először jutott eszébe, vajon mekkora eltolódás lehet a két sík ideje közt, és ami számukra néhány hét volt, valójában mit fog jelenteni Hanának.

Rásandított, de Hana arcát látva nem szólította meg. Maszkszerű, merev vonásai élettelenné tették, csak a szemében volt egy kis tűz, ahogy maga elé nézett, szájon át, csendesen véve a levegőt.

Chuuya közelebb lépett hozzá, de még ez sem zökkentette ki Hanát. Végig egy pontot figyelt az utca túloldalán, mintha abban hitt volna, hogyha elég erősen akarja, Fyodor meg fog jelenni a szeme előtt. A férfi mégis az ellenkező irányból, egy felszíni parkoló felől lépett a sikátorba, és először nem is őt vették észre. Chuuya és Hana is megmerevedett, a lány még hátrált is, amikor egy ismeretlen, fiatal férfi botladozott be az utcára, végül egyensúlyát vesztve az egyik falnak tántorodott.

Harminc körüli, zömök férfi volt, ritkás szőke hajjal, ami alól már elővillant a koponyája, de a járása és az arca figyelemfelkeltőbb volt a kezdődő kopaszságánál. Nehezen mozgott, fél csípője természetellenesen állt, amikor lépett, és alig nehezedett arra a lábára, pedig sérülés nem látszott rajta. Az arca, amikor kettejüket látva felnézett, rémisztő volt.

Feldagadt ajkú, foltokban piros képű, de különben sápadt férfi volt. Régi zúzódások nyoma látszott az arccsontján és a szeme alatt, egyetlen új seb csak a száján volt, amiből még szivárgott a vér, és önkéntelenül, gyakran végignyalta.

A férfi furcsa ruhákat viselt, ami teljesen csak akkor látszott, miután az egyensúlyát visszanyerve kiegyenesedett és eltávolodott a faltól. Farmer, matt, csatos bőrcipő, széles öv alá betűrt, különben gyűrött, csíkos ing és egy terepzöld pilótadzseki volt rajta. Az ing felső két gombja nem volt összezárva, ez látni engedte vastag nyakát és egy darabot a mellkasából, de a nyakára csatolt, fojtóan szorosnak tűnő fémpánt hamar elvonta a figyelmet mind a sebes arcáról, mind a szokatlan ruhájáról.

Fyodor vagy egy méterrel lemaradva tőle követte, de a férfinak elég volt a csizmasarka halk kopogását meghallania, hogy megiramodjon az utca közepe felé, egyenesen Hanát és Chuuyát célba véve. Hana felhúzta a vállát, a szeme megrebbent, de Chuuya határozottan a háta mögé penderítette és védelmezően közéjük állt, mielőtt a lány a fogát is kivicsorította. Hana felismerte az áldottat, jobbára csak a mozgásáról és a ruhájáról, de a férfi már nem volt olyan fenyegető hármójuk közt állva.

Fyodor lassan, kifejezéstelenül közeledett feléjük. Ha meg is lepte Chuuya ottléte, ez nem látszott rajta. Chuuya végig őt, Hana viszont hol Fyodort, hol a másik áldottat nézte.

A férfi összerezzent, amikor Fyodor a háta mögé ért, és prémgalléros feltöltője halk nesszel a csizmaszárához súrlódott. Olyan távolról sem Hana, sem a maffiózó nem hallotta, de még ez is rémisztően hatott az áldottra. Középtermetű, Fyodornál alacsonyabb férfi volt, de ahogy összegörnyedt, Chuuya még maguknál is kisebbnek találta.

– Anya – szólt Fyodor köszönés helyett, egyből magára vonva Hana figyelmét –, ha mindenáron kíséretet akarsz, jobban örültem volna, hogyha Dazai-kunt hozod magaddal. – Rájuk mosolygott, teljes tudatában annak, hogy Chuuya csupán egy szót értett belőle, kezdődő terrort keltve a maffiózóban.

– Mi a szarról beszél? – fordult Hanához suttogva. Hana nemet intett, de a szeme nem tetszett Chuuyának. Erősebben fogta a kezét, ami hiába volt rossz ötlet a másik kettő előtt, most már nem szívesen eresztette volna el.

– Semmi baj, Chuu, elintézem – suttogott vissza szaporán, majd ő is oroszra váltott, és a lehető legnagyobb magabiztossággal felelt Fyodornak. – Dazai-sannak nincs több szerepe ebben – mondta, ahogy tekintete újra az áldottra siklott. – Nakahara-san a kísérőm, és kérlek, mostantól beszélj úgy, hogy ő is értse, nem akarok vele tiszteletlen lenni.

– Ahogy gondolod – sóhajtott a másik –, de ne pazaroljuk az időt beszédre. Itt van az embered, Anya, és most vezess. Tudom, hogy működik a képessége, de hogy jó helyre vigyen, te is kellesz hozzá. Morozov! – szólt oda az áldottnak keményebben, de még mindig ugyanolyan halk, fáradt hangon. A férfi újra megrezzent és óvatosan felé fordult, de a pillantását nem merte egészen Fyodor arcáig emelni. A mellkasán állapodott meg, az inggombjaira meredt, közben remegett az ajka. – Obermark kisasszony és én kész vagyunk, igyekezz!

– Hana és te? – Chuuya ellenségesen nézett a másik szikrázó lila szemébe. Fyodor mosolygott, ami csak még mérgesebbé tette a maffiózót. – Mit gondolsz, mit csinálsz Hanával?

Chuuya megfeledkezett magáról, mert hiába tudta, miben állapodtak meg, az utolsó percig képtelenségnek tartotta, hogy Hana magával vigye őt az otthonába. A lány másik kezével is a karja után kapott, a mozdulat félig lesodorta a fekete kabátot a válláról.

Visszahúzta, csak ezért eresztette el Chuuyát, de aztán újra nyugtatni próbálta, azonban nem sokra men a simogatással. Még kivárt, mielőtt a képességét használta volna, mert tartott Fyodortól, de Chuuyát tényleg nyugtalannak látta. Közel voltak egymáshoz Fyodorral, és Hana, aki különben érzékeny volt a változásokra, a maffiózóból sugárzó ellenszenvet nemcsak érezte, hanem halványan, lassan terjedő hullámként meg is látta.

– Semmit, amit te nem tettél meg már korábban – mondta Fyodor, mielőtt Hana akár csak egy nyugtató szót is szólhatott volna. – Csak azt mondtam Anyának, hogy neki nem esik bántódása – hagyta függőben a mondatot, alig leplezett fenyegetést lengetve meg Chuuyának.

A maffiózó felmorrant, de Hana már úgy szorította a karját, hogy az ujjait két réteg ruhán át is érezte. Hana, akárcsak korábban ő, kettejük közé állt, nem foglalkozva Morozovval. Megragadta Fyodor ruhaujját is, őszinte meglepetést kiváltva belőle és szisszenve szólalt meg:

– Elég legyen! Mindketten fejezzétek be, világos? Maga pedig, Morozov úr – fordult a harmadikhoz, aki felnyögött a neve hallatán –, volna szíves használni a képességét?

– Kinek képzeled magad, kisanyám? – szólt vissza neki Morozov, aki mintha erőt gyűjtött volna a beállt rövid csendben. Kiköpött, véres nyál landolt a földön Hana cipője előtt. – Hogy beszélsz te velünk? – Idegen íze volt a szavainak, de Hana már a hangsúlyból is pontosan értette. – Dostoyevsky parancsolhat nekem, de te–

– Morozov. – A férfi azonnal elhallgatott, amikor Fyodor megszólalt. Lesütötte a szemét, amit először csak Hanára mert szegezni a jelenlévők közül. Rá is gyűlölködve nézett, de egyszerre meghunyászkodott és megremegett az ajka.

Fyodor és Hana mentették meg egy hatalmas ütéstől, amit Chuuya adott volna neki a sértés miatt. Hana továbbra sem engedte el, és amint Fyodor zsebre tette a kezét, a férfi befogta a száját.

Chuuya füstölgött, és hiába függött Morozovtól a küldetés sikere, legszívesebben falhoz vágta volna. Nem tudta, honnan vette a bátorságot úgy beszélni Hanával. Láthatóan még a lány is megrendült, de hamar összeszedte magát és újra kifejezéstelenné vált az arca. Gyorsan megsimogatta Chuuya kezét, szavak nélkül kérve, hogy csillapodjon.

Nehezére esett engedelmeskedni, mert Chuuya jó természetű volt, és egy nőt ért sértést, ha egy idegen lányról van szó, akkor is megtorolt volna. Mégsem volt rá szükség, mert Fyodor helyette is rendre utasította Morozovot. Úgy nézett a férfira, mint egy darab szemétre, mégsem ez a pillantás, hanem a lazán zsebre tett fél keze gyakorolt olyan nagy hatást a hangja mellett, hogy Morozov azonnal elhallgasson.

– Csináld, amit mondott, vagy különben–

Ismét nem fejezte be a mondatot, de Morozov több fenyegetést érzett benne, mint korábban Chuuya a neki szánt megjegyzésben. A nyakához kapott volna, de menet közben megállt, amikor Fyodor enyhe fejrázását látta.

Motyogott valamit, amit egyikük sem értett. Fyodor kihúzta a kezét a zsebéből és érdeklődve hajolt közelebb a férfihoz.

– Hogy mondtad?

– Fogják meg egymás kezét – morogta lehajtott fejjel. Nehezen szólalt meg, még valószínűbbé téve, hogy nem csak a szája vérzik, a nyelvét is elharapta.

Chuuya összenézett Hanával a furcsa kérés hallatán. Ők el sem engedték egymást, de Chuuyát elborzasztotta, hogy bármelyikük hozzáérjen Fyodorhoz. Nem tudta, pontosan hogy működik a képessége, de hallotta, hogy egyetlen érintéssel meg tud ölni valakit, még a bőrük közvetlen érintkezése sem kell hozzá.

Fyodor jól olvasott Chuuya váltakozó, heves érzéseiből és elmosolyodott, de ez nem tette bizalomgerjesztőbbé a maffiózó számára.

– Ne félj, Nakahara-kun – mondta dallamosan, egyre szélesedő mosollyal –, nem áll érdekemben ártani Anyetchkának. Na? – Hanának nyújtotta a kezét, nem várva Chuuya beleegyezésére.

Hana először mutatott érzelmeket, mióta megérkeztek: elpirult a közvetlen megszólítás miatt, mert a becenév, ha csak véletlenül is, egyike volt azoknak, ahogy a nevelőapja kedveskedve hívta. Elszégyellte magát a heves reakció miatt. Bocsánatkérőn nézett Chuuyára, amikor elfogadta Fyodor felé nyújtott kezét, és ujjait finoman a tenyeréhez érintette.

Chuuya kitörő ó-ját félbevágta egy löket, és amikor kinyitotta a szemét, már hang nélkül volt nyitva a szája. Morozov képessége a kézfogás miatt egyszerre szippantotta őket magába.

Tágas térbe kerültek, ami egyedül a repüléshez szokott Chuuyának és magának Morozovnak nem volt szokatlan. Olajosan csillogó színes felület vette őket körül, aminek se oldala, se teteje, se alja nem volt; látszólag a semmiben lebegtek, vagy a semmi volt a talpuk alatt.

Akármerre néztek ebben a furcsa, gömbölyded térben, különböző ajtókat láttak. Az alakjára csak abból lehetett következtetni, hogy az ajtók, amik körülöttük szintén lebegőnek tűntek, a magasban kupola szerűen összetartottak és egymáshoz közeledtek lent is, mélyen a lábuk alatt.

Morozov figyelmen kívül hagyva a két útitársukat, egyenesen Fyodorhoz ment, tisztes távolságban megállva a férfi előtt.

– Megtettem! – vágta oda magán kívül. – Itt vagyunk, Fyodor Mikhailovich, most már kérlek, vedd le ezt rólam!

Most időben állította meg magát, mielőtt a nyakát szorító fémpánthoz kapott volna. Fyodor korábbi gyenge intése elég volt, hogy Morozovnak a nyakpánt minden tulajdonsága eszébe jusson. Pergett rajta egy visszaszámláló, ami lejártakor a beleágyazott apró, de erős bombákat működésbe hozta. A szerkezet nagyon érzékeny volt: a rángatás vagy feszegetés azonnali felrobbantotta volna. Egy távirányító, ami Fyodornál volt, szintén azonnal működésbe hozta, de Morozov sosem mert volna ellenkezni, vagy megkockáztatni, hogy elvegye Fyodortól. Világosan az értésére adta, hogy a pánt attól nem nyílik ki, és leszedni egyedül ő tudja.

A munka végeztével nyerte volna vissza a szabadságát, és Morozov ennél többet nem tudott tenni Fyodorért. Ezt azonban hiába magyarázta volna: sem a félelme, sem a minduntalan összeakadó nyelve nem engedte.

Morozov gyáva volt, a korábbi fensőbbségessége is csak onnan jött, hogy nővel állt szemben. Kevés tiszteletet mutatott irántuk, és különösen megharagudott Hanára, amiért olyan szemtelenül beszélt a főnökével meg a másik, hozzá tartozóval. Az önérzete azonban összezsugorodott és legszívesebben ő is apróra húzta volna össze magát Fyodor előtt.

Fyodor nem mutatott könyörületet, de ezt Morozov nem látta, méltatlannak érezte magát, hogy egyszer is a szemébe nézzen. Amióta Fyodor elhozatta Moszkvából, drasztikusan megváltozott a kiállása.

A kisstílű maffiózó, aki hajlamos volt az indokolatlan agresszióra, csúszómászóvá változott, ha Fyodorral volt dolga. Féltette az életét, és mindent megtett, hogy Fyodor megelégedésére váljon, mióta az a nyakörvet rákattintotta. A várt jutalmat mégsem kapta meg: Fyodor újra csak a fejét csóválta, sötét haja alig mozdult a sapkája alatt.

– Még nem végeztünk – mondta.

Már eleresztette Hanát, de a lány bőréből elcsent hő érződött a tenyerében. Fyodor a tapasztalattal gazdagabban mutatott körbe, mielőtt ökölbe zárta a kezét, a melegség maradékát még egy percig őrizve.

– Melyik ajtó visz hozzá? – A kérdés értelmetlennek tűnt, csak Hana kapta fel a fejét rá. Morozov egyszerűen figyelmen kívül hagyta a furcsaságát; nem volt olyan helyzetben, hogy visszakérdezzen, mégis hogy gondolta.

– Azt én nem tudom – mondta gyorsan, előbb kétszer meghajtva magát Fyodor előtt, majd Hanához fordult és rá kezdett mutogatni. – Mindegyik ajtó egy másik világ, a miénk az – intett egy jelöletlen, szürke fémajtóra Chuuya háta mögött –, az övét már neki kell megtalálni!

– Biztosan itt van? – kérdezte Fyodor, egy lépést téve a rémült Morozov felé.

– Egészen! Minden itt van! – Újabb ajtók tűntek fel, mintha parancsszó hangzott volna el, már alig látszott az olajosan csillogó tér a szárnyak között.

– Hana..? – Chuuya egyre bizonytalanabb lett, ahogy a sok különböző ajtót nézte. Számára egyik sem bírt jelentéssel, és szédülni kezdett, mikor felemelte a fejét, és az odafent összeborult színes kavalkádot látta. – Ismerős bármi? Kezdjük el nyitogatni őket?

Chuuya maga is sejtette, hogy ez rossz ötlet, de semmi más nem jutott eszébe. Úgy szorította Hana kezét, hogy az ujja már kifehéredett, de a lány gyengéden kibontakozott a markából.

– Hadd gondolkozzam – suttogta, közben lassan körbefordult. Összefogta magán Chuuya kabátját, végül egy gombot össze is gombolt a nyakában, hogy a helyén maradjon. Hana rövid tétovázás után ellökte magát, és előrébb úszott a tágas térben. – Meg kell néznem őket – mondta félig válaszképpen, félig magának. Hana a szájához szorította a kezét, és mint amikor koncentrált, oda sem figyelve harapdálta egyik begörbített ujját. – Ha látok otthonit, biztosan felismerem.

Egy ajtóhoz siklott, de hamar másikhoz fordult, lemondóan a fejét csóválva. Chuuya megrémült, amikor lebegni látta, és utána ment: ő ugyan megszokta már az érzést, a helynek a valósághoz képest más volt a fizikája, és Chuuya kénytelen volt újratanulni, amire egyszer már megtanította a képessége.

Fyodor Morozovval maradt, de a férfi nem érdekelte őt és Hana és Chuuya kettőse is csak kis időre kötötte le. Elfordult az ide-oda szálló vörös és fekete pártól és ő is az ajtókat nézte, egészen más gondolatokkal.

Morozov képessége a lehetőségek tárháza volt. Sajnálta, hogy korábban nem fordított túl nagy figyelmet erre a kis patkányra, de már a kezében tartotta. Több tucat új világot fedezhetett volna fel, de akkor csak az érdekelte, ahol a feleségét életben találta.

A sajátjában, amíg Morozovot kereste, egyúttal utánanézett Nina Obermarknak. München körül valóban talált egy Obermark családot, de csak egy lányuk volt, akit Magdalenának hívtak, és évek óta ő sem tartózkodott az országban. Hamar azt is leellenőrizte, hogy sem az anya, sem a lány nem hasonlítanak a feleségére: mindkettő albínó volt, a családnak pedig nem volt szélesebb, azonos nevű rokonsága.

Az a sötét hajú, ragyogó szemű, sugárzó fiatal nő mintha soha nem létezett volna. Nem született meg, nem nőtt fel, és nem történt meg az a véletlen, ami más körülmények között Fyodor karjai közé sorolta.

Fyodor az elmúlt napokban különösen érezte magát, ami leginkább a szégyenhez hasonlított. Természetével összeegyeztethetetlen volt, hogy az érdeklődése ennyire heves legyen, már-már megszállottságba csapjon, mégis egyre a nő járt a fejében, amióta lehetőséget kapott, hogy a saját szemével lássa. Egyszerre örült és bánta, hogy nem kért róla egy képet Hanától, mert az akkori szégyene úgy csak tovább fokozódott volna.

Fyodor az érdeklődésen túl különös, rég nem támadt vonzalmat tapasztalt, és tovább erősítette, hogy mivel ránézésre történt, ez eleve elrendeltetett, nekik pedig tényleg dolguk van egymással. Végül is a feleségem, gondolta, de a kín is fellángolt a nyomában. Nem lehetett olyan élénk és gyönyörű, ha egy átok vagy áldottság örökké fiatalon nem tartotta, és Fyodor nehezen képzelt el nagyobb csapást magára nézve, mint hogy a bűntelen világra vonatkozó elveit felrúgva ő maga lesz szerelmes egy áldottba.

Abban sem volt biztos, hogy az érzés szerelem-e, mert hasonlót nagyon régen és keservesen tapasztalt. Az embereket sosem szerette különösebben. Mindegyiküket, még Hanát is csak a céljai érdekében használta, de ha egy kis kapcsolat alakult ki köztük, képes volt, hogy ne nézzen rájuk annyira hidegen. Ha a partnere ostoba volt, ezt a kis enyhülést már szimpátiának, néha merészen barátságnak gondolta.

Fyodornak mindegy volt, mert ha szerették őt, egy darabig könnyebb volt a dolga, de amikor az érzés kötelezettségekkel és reményekkel párosult, véget vetett neki, mielőtt teherré vagy veszélyessé vált volna. Ő a kiszámíthatóságot és a racionalitást szerette, ezért dolgozott olyan szívesen korábban Dazaijal. Érzelmekre nem alapozhatott terveket, mégis érzések vezették, amikor eldöntötte, hogy a korábbiakat hátrahagyva ő is elindul Hanával.

Meg akarta nézni magának Dostoyevskayát.

Fyodor korábban nem gondolt házasságra, és a kapcsolatok általában sem voltak az erőssége: kíváncsi volt, a nő tényleg olyan nagy hatást gyakorol-e rá a valóságban. Tűnődött, hogy visszaadja-e a szeme azt a szikrát, ami a képen látszott, ő pedig azt mondja-e majd, tényleg ő az ideálja.

Fogalma sem volt, mi vehette rá, hogy megkérjen egy nőt, ráadásul egy messzi országig menjen az udvarlással.

Fyodor Chuuyával ellentétben nem félt a találkozástól: ő mindenképpen beszélgetni akart magával, hogy a másik magyarázza meg, mi történt az életével, amiért nem érdekli többé a világ jobbítása. A Hana által vázolt felállás először hajmeresztő, majd hosszas gondolkozás után egyre érdekesebb lett Fyodornak. A lány valóságában, ahogy értette, hétköznapi ember volt családdal, otthonnal, és örömet okozó elfoglaltságokkal.

Fyodor ritkán volt őszintén boldog, két világ peremén, amikor az eljövendőkre gondolt, mégis kellemes izgalom támadt a mellében. Ő is pontosan átgondolt mindent, a legképtelenebb tervtől a legbiztosabbig, és várta, végül melyiket válthatja valóra.

Mindent az asszonytól tett függővé, de ő olyan változó volt, amivel még tudott számolni: egy embernek, bármit gondolt is magáról, nem volt végtelen sok különböző választása.

Fyodor tehát csendben, türelmesen várta, hogy Hana és Chuuya jusson valamire a kutatással. Ő nem segíthetett, és Chuuya is inkább csak érzelmi támasza volt akkor a lánynak: egyikük sem tudta, pontosan mit keresnek, csak reménykedhettek Hana mihamarabbi, lelkes felkiáltásában.

Morozov háttérbe húzódott, seszínű, halvány szeme inkább az ajtókat, mint az embereket pásztázta. Próbált megnyugodni, de egyre jobban izzadt az idegességtől, amióta Fyodor további várakozásra ítélte. Nem tudta, mennyi ideje van még a robbanásig, és félt megnézni a számláló tükörképét a zsebébe dugott mobil kijelzőjén.

Fohászkodott, hogy Hana minél hamarabb ráleljen a hazavezető útra, és ő az egész balhés társaságtól megszabaduljon. Fyodor egy olyan bűnért vette elő, amit nem ő követett el, emiatt még inkább haragudott, elég jogtalanul Hanára. Szentül hitte, hogyha nem kerül az útjába, nem kell félresöpörni, de hamar megértette, hogy sem rimánkodással, sem vádaskodással nem megy sokra Fyodornál, mert egyik sem keltett szánalmat iránta.

Amikor élénk hangot hallott távolabbról, felnézett. Hana hevesen integetett feléjük. Chuuya kabátja szétterült körülötte, az ujja lecsúszott a karjáról.

Morozov a felettesére sandított: Fyodor hamar összeszedte magát és intett neki, hogy induljon, közben maga is a páros felé igyekezett.

Hanát egy vaskapu előtt találták, a karját még akkor is a magasban tartotta. Az arca piros volt, hasonló színű a ruhájához, Chuuya a háta mögött ezzel szemben beteges színt öltött.

– Ez a birtok kerítése! – ismételte meg Hana a felkiáltást az érkezőknek. A keze csak centikre volt a vasrácstól, de nem ért hozzá, babonás izgalom tartotta vissza. Mintha csak kettesben lettek volna Chuuyával, újra megfogta a kezét, kirántva a maffiózót a lassan rátelepedő pánikból. – Biztos vagyok benne – erősítette meg magát –, itt fogunk hazajutni.

– Fyodor Mikhailovich..? – próbálkozott Morozov, de Fyodor oda sem figyelt rá. Előbb Hanára, majd a kapura vetett egy pillantást.

– Mi történt, Anyetchka – szólt megtévesztően lágyan –, csak nem félsz bemenni?

– Én... Nem... Nem tudom! – motyogta Hana. Olyan erősen rázta meg a fejét, hogy egy hajtű kihullott a szorosan tűzött kontyából.

Mielőtt bárki megállíthatta volna, vagy ő meggondolta volna magát, egy kézzel megmarkolta és belökte a kapu fél szárnyát, és Chuuyát kézen fogva átment rajta. Nem nézett hátra, hogy követik-e, és Chuuyára sem, mintha attól, hogy megpillantja a férfit, szertefoszlott volna az elhatározása.

Puhán értek földet egy apró kaviccsal felszórt úton, egy kis épület mellett. A kapu a hátuk mögött zárva volt, és mielőtt Chuuya felocsúdhatott volna az arcát melegítő napfénytől, Hana a nyakába borult, gyenge, sírós hangon suttogta:

– Végre otthon vagyok!

Fyodor és Morozov egy pillanattal később érkeztek, nem sokkal azelőtt, hogy a közeli épületben lévő két kutya felfigyelt a zajra, és az egyik felvonyított, a másik az ajtót kezdte kaparni. Pushkin, aki tévét nézett odabent, felállt a kutyák nyugtalanságára és kinézett a házból. Az érkezők közt különösnek csak Morozovot és Hanát találta: az előbbit nem ismerte, az utóbbi feltűnésére pedig még két hétig nem számított.

Amikor kinyílt az ajtó és Pushkin kidugta a fejét, Hana felnézett, és könnyes arcát elöntötte a megkönnyebbülés.

– Alexandr! – sikoltott fel és Chuuyát eleresztve odarohant a döbbent őrhöz. Még ki sem lépett az udvarra, magához ölelte. – Jaj, de jó, hogy látlak! – Csókot nyomott a férfi arcára, amibe az belepirult, és az illendőség kedvéért megpróbálta lefejteni magáról.

– Kisasszony, légy szíves – szabadkozott, igyekezve kibújni az ölelésből. – Na... kérlek... Hogy kerülsz ide? – Pushkin végre kiszabadult és az első zavart leküzdve alaposan megnézte magának. – Azt mondták, a hónapban nem fogsz hazajönni.

– Majd elmondom – nevetett Hana, de közben egyre folyt a könnye. Pushkin megijedt, hogy így látja, egészen meg is feledkezett a vele érkező társaságról.

Hana elfogadta a zsebkendőt, amit a férfi sietve nyújtott neki, de túl izgatott volt, hogy megtörölje az arcát. Körbefordult, mintha nem hinne a szemének, kitárta a két kezét, aztán újra megszorította Pushkin karját.

– Hol van anya? Apa? Kolya? Fedya? – Az egész háztartást már nem tudta felsorolni, mert Pushkin besokallt a heves faggatástól.

Az utolsó szóra kilesett Hana válla fölött, és próbálta összeegyeztetni a kérdést a látvánnyal: Fyodor még mindig a kapu közelében volt. Érdeklődő kifejezéssel nézegette az udvart, végül egy lépést tett feléjük, amire Chuuya is azonnal mozdult. A kalapos zaklatott volt, Fyodor Házához hasonlóan elragadtatott, csak Morozov maradt a helyén, mintha gyökeret eresztett volna.

Pushkin egyre nagyobb értetlenséggel fordult vissza Hanához.

– De ő itt van... – kezdte, ám kénytelen volt mondat közepén abbahagyni a sietős cipőkopogást hallva.

– Hana? Chuuya? Mi történt itt, szívem?

Hana újra felsikoltott és Pushkin helyett a másik nőre vetette magát. Az kitárta felé a karját és magához ölelte, Chuuya kabátja egy pillanatra őt is egészen betakarta. Megsimogatta Hana hátát, megcsókolta a feje tetejét, aztán eltolta, hogy az arcát is megnézhesse. Összepréselte az ajkát az örömkönnyeit látva, de hamar felmérte, hogy Hanának nincs baja, így visszafordult a férfiakhoz.

– Fedya – szólította meg Fyodort bizalmasan, egészen természetes hangon –, mit csinálsz itt velük? Sikerült végre Hanát elérni?

A kérdés felesleges volt, hiszen a lány ott volt a karjában, de Nina Dostoyevskaya szerette, ha minden szokatlan helyzetre kapott magyarázatot. Ezt akkor a férjétől várta, de egy hosszabb pillantás elég volt, hogy észrevegye a tévedését. Hanát a háta mögé állította, tett egy lépést előre, és megállt az út közepén, háromszöget alkotva a három férfi, Pushkin és maguk között.

– Alexandr – szólt az őrhöz –, kik ezek és honnan jöttek a birtokra?

– Nem tudom – mondta szaporán, az előbbinél is vörösebb arccal Pushkin –, együtt érkeztek Hanával. De Fyodor... Ő nem..? – Az asszony a fejét rázta.

– Anya, várj, figyelj – fogta meg a kezét Hana, amint magához tért és próbálta visszahúzni az anyját. – Ők mind egy másik világból jöttek – hadarta, amikor Dostoyevskaya ránézett.

Zöld szemében szinte rögtön megértés villant, de nem változott a tekintélyt parancsoló tartása. Minden idegen lehetséges veszélyt jelentett a palotára, és a nő hiába volt egyedül, gondolkodás nélkül hajlandó volt a gyerekeit és az otthonát védelmezni.

Néhány pillanatra mégis hátat fordított nekik, amíg odafigyelt Hanára. Nem tartott támadástól, amint az övéit meglátta, mert sem Fyodor sem Chuuya nem volt az ellensége, de előbb Hanától, majd tőlük is minél több mindent kellett megtudnia, mielőtt bárki megnyugodhatott volna.

Hana látta, hogy rövid időre minden figyelmét megnyerte, így szaporán folytatta:

– Chuuya velem jött, hozzátok – mondta, egyszer félrekapva a tekintetét, de ez nem tűnt fel akkor az anyjának –, Fyodor beszélni akart veled, ő pedig az áldott, aki segített idejönni – zárta, Morozov felé intve. – Mi most–

– Várj – szólt Dostoyevskaya, egyik gazdagon ékszerezett kezét felemelve, hogy türelmet kérjen. – Hol voltál, Hana?

Hanának a kérdéstől egészen elhalványult az arca. Hallhatóan nyelt, ami rosszat sejtetett.

Az asszony újra, alaposabban is megnézte magának, aztán a társasághoz fordult. Vegyes arcok fogadták. Chuuya még mindig össze volt zavarodva; mondani akart valamit, talán, hogy Hanát kisegítse, de az összehúzott zöld szempár elhallgattatta.

Fyodor mereven nézte a nőt, és akárcsak Chuuyának, nyitva volt a szája. Még a korábbi gyengéd hang hatása alatt volt, de összeszedte magát, amint Dostoyevskaya elfordult, és többé nem rá, hanem Morozovra esett a pillantása.

– Mindenki kövessen – mondta aztán, leengedve a kezét. – Alexandr, szólj Osamunak és Fyodornak – kérte az őrt, aki már szaladt is a házba a telefonhoz. – A vendégházban leszünk – tette hozzá Dostoyevskaya menet közben, ahogy karon fogta a lányát és elindult felfelé a kavicsos ösvényen.