Úgy telt el két nap, hogy Hana megfogadta, önszántából sosem gondol rá vissza. Nemcsak Chuuyával és Osamuval, hanem magával is kénytelen volt összeveszni, mire keresztülvitte az akaratát. Egyedül volt, ahogy megállapodott Fyodorral, de ez elégedettség helyett csak szorongást keltett benne. Bárhogy fogadkozott, Chuuya nem akarta elengedni, és a könnyek sem hatották meg. Mire véget ért a szóváltásuk, lement a nap, és Hana először érzete, hogy hiába fekszik az ölelésében az ágyban, Chuuya és ő valójában milyen távol vannak egymástól.

A maffiózó végül beletörődött a választásába. Nem békélt meg azzal, hogy egyedül kell elengednie Hanát, de a saját feladatai miatt különben sem kísérhette el. Viszont jobb lett volna, ha vele tart, mert amíg nem látta, ideges volt és képtelen valóban odafigyelni. Megígértette Hanával, hogyha végez, felhívja őt, egyébként a találkozó után egy órával ő is keresni fogja. Kevés volt, de ennél egyikük sem tehetett többet: értelmetlen lett volna nyomkövetőt rakni Hanára vagy megfigyelni a telefonját, erről már Dazai is felvilágosította.

A nyomozó nem tiltakozott olyan hevesen, csak megkérdezte Hanát, egészen biztos-e a döntésében a feltételek mellett is, amiket Fyodor állított. Hana gyorsan mondott igent, hamarabb, mint ahogy meggondolhatta volna, mert nem félt, bármit hallott korábban tőle vagy Chuuyától. Mégsem volt nyugodt, amikor az egyik kikötőközeli utca végén a kávézó teraszára lépett. Sok vendég volt, Hana mégis szinte azonnal kiszúrta a férfit az egyik asztalnál, ahogy magányosan ült egy csésze teával.

Hana már majdnem előtte állt, de még mindig nem tudta, hogy szólítsa meg őt. Fyodor nem nézett rá, mégis oldalra döntötte a fejét, amikor Hana megérintette a vele szemközti széket. Világos szeme a lányra siklott, és ahogy összeakadt a pillantásuk, mozdulatlanságra késztette őt.

– Üljön le, kisasszony – mondta halkan, az ismerős hanggal megremegtetve valamit Hanában. Fyodor még mindig figyelte, a pillantása nem eresztette őt, de amikor a szeme helyett előbb az arcára, majd egész alakjára vándorolt, Hana összeszedte magát, és eleget tett a felszólításnak. – Dazai-kun érdekes dolgokat mesélt, de szívesebben hallanám magától. Teát?

Úgy szakította meg a gondolatot, mintha csak felszínesen csevegtek volna, amikor a pincér feltűnt Fyodor háta mögött. Hana, aki túlságosan zavart volt, hogy beszéljen, csak egy intéssel utasította el a felszolgálást, a pincér távozásával újra bizalmas légkört teremtve maguk között.

Hana nehezen figyelt a külvilágra, amíg nem telt meg egészen a Fyodor miatt támadt benyomásokkal. Magába itta a férfi látványát, ami egyszerre volt ismerős és idegen számára. Fyodor arca, mióta ismerte, változatlan volt, ezeket a vonásokat a vele szemben ülőn is felfedezte, de ibolyaszín szeme tompa fényű és élettelen volt, a szeme alatti karikák és a sápadt arca pedig nemcsak kimerültségről, hanem kezeletlen vérszegénységről árulkodtak.

Ha nem ismeri, Hana észre sem vette volna, de Fyodor rossz bőrben volt. Hiába nedvesítette meg teával a száját, az ajka cserepes volt, és Hana, aki a csésze mozgását követte, vékony ujjait és tövig rágott körmeit is látta. Csak a legalapvetőbb jegyekben hasonlított a nevelőapjára. Mint mindig, fehéret viselt, de csak egyszerű, évszakhoz túlságosan is meleg inget és nadrágot. Sötét haj keretezte az arcát, de amikor Fyodor újra megmozdította a fejét, és a füle előtti néhány tincs arrébb sodródott, Hana látta, hogy a többit a tarkóját rövidke, laza copfba fogta. Meg kellett volna fiatalítania, a betegség és az örömtelen arc évekkel idősebbnek mutatta.

Hana, aki egyre a már ismert Fyodor után kutatott, hogy megnyugodjon, elveszett. Szaporán pislogott, fészkelődött a széken. Túl feltűnő lett volna a képességét használni, hogy lecsillapodjon, különben is óvatos volt a férfival. Nem hitte el, amit Dazai mondott róla, mégsem vethette el egészen. Amíg nem voltak szemtől szemben, minden gördülékenynek tűnt, Hana mégis egyre keményebbnek találta, hogy elnyerje a férfi bizalmát, mikor teljesen idegen volt számára.

– Mi történt, kisasszony? – zökkentette ki Fyodor a bámészkodásból. – Nem azért jött, hogy beszélgessen velem?

– Tényleg ez a legmegfelelőbb hely? – suttogta, mert még nem talált egészen a hangjára.

Fyodor a bizonytalanságát látva elmosolyodott. A mosolya borzongató volt, hiányzott belőle a melegség; Hanát, amint észrevette, egészen megbabonázta.

– Jobbat nem is kívánhatunk – mondta hasonlóan csendesen. Felvette a csészét, nyugodtan kortyolt egyet, nem törődve Hana rátapadt pillantásával. – Körül vagyunk véve – mondta Fyodor egyszerűen, visszatérve a csészét a csészealjra. – Ha bármi gyanús történne, nem marad tanúja kettőnkön kívül, kisasszony – mondta egyenesen Hanára nézve, amitől a lánynak elszorult a torka –, beleértve azt is, ha követte önt valaki a Nyomozóirodától.

Ez az ember veszélyes!, gondolta először azóta, hogy leült az asztalához. Fyodor látszólag türelmes volt, de lapos pillantást vetett Hanára. Felkönyökölt az asztalra és a kezébe támasztotta az állát.

– Győzzön meg két dologról – mondta, megunva Hana hallgatását. – Először, hogy miért hagyjam életben, másodszor, hogy miért segítsek magának.

Hanának előbb elsápadt, majd kipirult az arca, a heves reakciótól az egész testét forrónak érezte. Lázfoltok ütköztek ki a nyakán és a mellkasán, az egyszerű pántos top szegélye fölött. Melege volt, mégis libabőrös lett a karja; olyan feszültséggel telt meg, amit utált érezni. Hasonlíthatott Fyodorra, ez a férfi mégis valaki más volt, és félre kellett tennie minden előfeltételezését, hogy kezelni tudja.

Ijesztő volt épp azon alkalmazni a dominancia kis trükkjeit, aki tíz évvel korábban megtanította. Hana vett néhány mély lélegzetet, lecsendesítette a háborgó gondolatait, és összpontosított. Fyodor nem beszélt fenyegetően, egyszerűen tényeket közölt, mintha a döntése életről és halálról mindennapos lett volna.

Amiért ilyen könnyed volt, Hana sem vette komolyan az első rémület után. Rövid ideig inkább alábecsülte őt, hogy ne vesszen el a bátorsága és beszélni tudjon. Kihúzta magát, a férfi fakó, szép színű szemét kereste, végül belekezdett, ujjait tördelve a terítő takarásban az asztal alatt:

– Dazai-san beszélt rólam, vagy először kénytelen leszek? – Hana nem várt választ, és Fyodor is mintha kérte volna folytatásra. – Obermark Hana vagyok, és a saját valóságomban igen jól ismerjük egymást, Dostoyevsky úr. Hisz ön a multiverzumban?

– Ha hinnék, sem számítana – mondta Fyodor –, ebben az egy világban is több bűnös van a kelleténél. Maga is egy közülük, kisasszony, nem kell ilyen meséket kitalálnia, hogy imponáljon. Mégis, igazán érdekes – fojtotta Hanába a szót, mielőtt tiltakozhatott volna. Fyodor mosolygott. – Folytassa – biztatta Hana merevsége láttán. – Ne féljen, végig fogom hallgatni, mielőtt ítélkeznék magáról.

– Amióta itt vagyok, maga volt az egyik, akit mindenképp látni akartam – mondta Hana, leküzdve az idegességét –, mert a rokonom, és mindig megbíztam magában.

Fyodor először mutatott érzelmeket, amióta találkoztak, mert hiába mosolygott, még azt is valahogy hűvösen tette, mintha csak vicsorgott volna. Hanát hallgatva mégis megrebbent a szeme, és mielőtt rendezte a vonásait, őszinte döbbenet látszott rajta.

– Kétlem – mondta, ahogy kihúzta magát, addig feltámasztott kezét is leejtve az ölébe.

– De bizony, Dostoyevsky úr – mondta Hana a tőle telhető legnagyobb tisztelettel, ahogy angolról oroszra váltott, újabb meglepetést okozva a férfinak. – Édesanyám a maga felesége, maga pedig mintha a saját lányaként szeretett volna. Erre a viszonyra tekintettel kérem önt, hogy segítsen hazajutni. Meg kell találnom az áldottat, aki miatt itt vagyok, de ön nálam ismerősebb Moszkvában, és talán az alvilágból is elő tudná ásni.

Mindez nagy koncentrációba került Hanának. Beszéd közben végig egy pontot bámult az asztalon, rá sem nézett többé Fyodorra, hogy csillapodjon a bensője remegése. Őszinteségnél döntött, de kockázatos volt: nem sok minden maradt, amit, ha Fyodor elutasítja, még felhozhatott volna.

Hana, mert maga is jó volt, szerette a legjobbat feltételezni az emberekről, és a Fyodorral szembeni elfogódottsága már-már naivitásba sodorta. Nem várhatta, hogy néhány megindító szó után a világ egyik talán legveszélyesebb áldottja magához ölelje és támogatásáról biztosítsa, de a szíve mélyén reménykedett benne. Nemcsak, mert szüksége volt rá, és Fyodor volt az utolsó reménye, hanem, mert be akarta bizonyítani a döntése helyességét Dazainak és Chuuyának. A két férfi, de különösen Chuuya féltette őt, és vissza akarta tartani az öngyilkos akciótól. Most, hogy már találkozott Fyodorral, nem léphetett vissza.

Hana akárhányszor gondolta végig a lehetőségeit az elmúlt két napban, és még az utolsó percekben is, a kávézó felé tartva, ugyanarra jutott: maga mellé kell állítania Fyodort, bármibe kerül. Felkészült rá, hogy akármilyen nehéz lesz, meg fogja győzni az igazáról.

Fyodor arca olvashatatlannak bizonyult. Tompa fényű ibolyaszeme felragyogott, de még ez sem jelentett bizonyosságot Hanának. Fyodor figyelmesen megnézte őt, mint miután az asztalához ért: tekintete elidőzött az arcán, kibontott haján, csupasz vállán és nyakán, végül megrázta a fejét.

– Nincs feleségem – mondta, még eközben is Hanát nézve, ami tűnődővé tette a hangját. – Mondj róla valamit! – kérte aztán, mindkettejüket kizökkentve a tónusváltással. Fyodor továbbra is töprengő volt. Elrévedt, a pillantása már kényelmetlen érzést keltett Hanában. – Az ő neve Obermark? – röviden, halkan nevetett, ami hideg fuvallatként borzongatta a lányt. – Se ő, se te nem vagytok Dostoyevskaya?

– Anya az – suttogta Hana, amint kikeveredett a Fyodor okozta zavarból. – Német, Münchenből ment hozzád, és éltetek egy darabig Szentpéterváron.

– És még?

Fyodor először mutatott tényleg érdeklődést, amióta beszélgetni kezdtek Hanával. Riasztó sápadtsága múlóban volt, ahogy a szeme élénkebb fényt kapott és a vér is visszatért az arcába. Hana türelmetlenséget érzett a hangjából, ahogy ösztönözte a beszédre, csak a szerencsén múlt, hogy Hana szapora halksága ellenére is meghallotta:

– Hogy hívják? Hol van most a feleségem?

– Nina Steynbekovna Dostoyevskaya – ejtette Hana puhán a számára annyira idegen nevet, mert mindig csak anyának hívta; lehajtott fejjel, a haja alól nézett Fyodorra. – Most otthon van a testvéreimmel, és– – mondott volna még valamit, de Fyodor félbeszakította.

– És itt hol van? – Hana felnyögött és megrázta a fejét.

– Fogalmam sincs. Azt se tudom, létezik-e egyáltalán.

– Hogy néz ki?

Hanát meglepte a kérdés. Fyodor már nyíltan izgatottnak tűnt, amivel összezavarta. A közömbössége, amivel őt fogadta, eltűnt, mert talált egy vonzó pontot Hana mondókájában. A lány elpirult, összepréselte a száját, a rövid szünettel újabb csendes nógatást nyerve jutalmul.

Fyodor, miután kereken tagadta, mintha barátkozni kezdett volna a szóval. Harmadszor is kiejtette, megint más töltettel:

– Milyen a feleségem?

– Hasonlítunk – mondta lassan Hana –, de jobban hasonlít a húgomra, Olgára. A lányod – tette hozzá Fyodor arcát látva. – Anya alacsony, vékony, barna hajú, sok ékszert hord – idézte fel maga előtt Hana, ahogy otthon látta –, gyakran nevet, és a cipőjét kivéve szinte mindig fehéret visel. Fiatal... – suttogta, elharapva a mondatot. – Nagyon szeret téged, nekem pedig már hiányzik. Hadd menjek vissza hozzájuk – kérte Fyodort, megszakítva a várt elbeszélést, de, mert nem nézett rá, nem tudta, milyen reakciót vált ki ezzel.

Fyodor, amíg hallgatta, alig lélegzett. Az előtte kirajzolódó kép eszményi volt, ami korábban sosem hatolt a tudatába. Bár Hana is húsz felett volt, elmondása alapján az anyját is hasonló korúnak képzelte. A félmondat Olgáról csak tovább színezte a képet, megalapozva a tüneményt, hogy a sosemvolt felesége mellette van, a lányukat tartva a karjai között.

Ezek annyira földi dolgok voltak, hogy azelőtt csak lázálomként fordultak meg Fyodor fejében. Sem ideje, sem kedve nem volt a küldetéstudata mellett nőkkel törődni, és az egyetlen teremtés, aki iránt valaha gyengéd érzéseket táplált, hosszas gyötrődés után visszautasította. Nem ez zavarta meg az elméjét, különben is közel állt már a teljes megbomláshoz, de löketet adott, ami az áldottak elleni háborúba taszította.

Amikor elbukott és életben maradt, a halánál is rosszabb volt Fyodornak. Elvesztette a létezése egyetlen értelmét, amit az évek során felépített magának, és csak a múltjához kötő bizonytalan szálak tartották felszínen, mielőtt ezeket elveszítve feladta volna. Úgy kapaszkodott beléjük, mint az utolsó dologba, amiért él; ez a fogódzó tartotta Yokohamában és viszonylagos épségben, és ez vette rá a találkozóra.

Emlékeztetett még a korábbi Fyodorra, de a küldetéstudata nélkül ijesztően kicsi és könnyű volt, a legkisebb csapás elsöpörte volna. Még mindig maradt egy maroknyi embere, és annál is többen otthon, Szentpéterváron, de Fyodor nem ment el Japánból, mintha a személyisége elszórt darabjait mentegette volna.

Miután a bűntelen világ eléréséért tett első kísérlete megbukott, visszavonult, hogy ismét, alaposabban átgondolja, mit tegyen, de egy újabb, jól felépített és pontosan kiszámított terv összeállítása egy évbe is kerülhetett volna.

Fyodor kimerült. Bezárkózott és alig tartott fent kapcsolatokat még azzal a kevés emberrel is, aki megmaradt számára a kudarc után. Olyan hétköznapi dolgok, mint ismerkedés és kapcsolatépítés, ha semmilyen érdeke nem fűződött hozzá, mintha új fogalmak lettek volna számára, ezért meg sem próbálta. Azt az állandó, szúró hiányérzetet, amit a diadalnak kellett volna kiváltania, mégis Hana elbeszélése pótolta.

Fyodort egy darabig elégedettséggel töltötte el, ha valaki mellette volt. Számítás is kapcsolódott hozzá, mert állandóan az emberek titkait kutatta, mégis, amíg csak felületesen csevegtek, egészen jól kijött Dazaijal. Nem ő volt az egyetlen, de, mert méltó ellenfele volt, az érzés nála tartott ki a legtovább. Azt mégsem pótolhatta, amit Hana szinte véletlenül hozott ki belőle. Volt egy kislánya valahol; ez feltételezte, hogy egyenesbe jött az élete, és akár megszabadította a világot a bűntől, akar nem, volt egy szemernyi boldogsága.

Akár korábban Dazai, ő is csak a Könyvnek köszönhette, hogy nem kételkedett egészen Hanában. Tudta, milyen könnyen létrehozhatóak alternatív valóságok, és ha nem egy egész világot akart, még varázstárgyak sem kellettek hozzá.

Fyodor sosem szerette különösebben az áldottakat. Maga is az volt, de egy áldottság meglétét természetellenes rossznak tartotta, amit hiába használt az embereiben, csupán a végső célhoz vezető elengedhetetlen eszközként kezelt. Mégis kíváncsivá tette, mi szakította ki Hanát a saját világából és dobta el épp oda, abba a Yokohamába.

Mit sem tudott arról, hogy Hana Moszkvában tért magához, egy elhagyatott, szűk sikátorban, és egy napjában került, mire eljutott Yokohamába. A tény, hogy ott volt, eléggé felkeltette a figyelmét, a fantáziáját is megmozgatva. Hana azon a másik helyen hozzá tartozott; az anyja feleségül ment hozzá és szült neki egy gyereket, ezt a tényt egyszerre hihetetlennek és kellemesnek tartotta.

Rögeszmésen érdekelni kezdte ez az ő sikeres, szép új világa. Sebes ajka résnyire nyílt, már mielőtt beszélni tudott volna, és Fyodor a szívverését is hevesebbnek érezte. Alig hitt Dazainak, amikor beszélt neki a lányról, de a nyomozó körültekintően keveset is mondott: azt, hogy mit akar, csak tőle tudta meg, és hogy miért, annyira megzavarta, hogy percek óta nem talált vissza a lelki nyugalmához.

Látni akarta, amiről a lány beszélt, hiába ült hozzá olyan közel, hogyha akár meg is érinthette volna. Fyodor ezt mégsem kockáztatta meg. Hana hús-vér, mégis tünékeny volt, és amíg nem adott újabb biztosítékokat az igazáról, minden korábbi szavához hasonlóan Fyodor még őt is hazugságnak gondolta.

– Mutasd meg őt – kérte. Érezte, hogy még mindig nehéz a mellkasa, fájdalmassá téve a légzést.

Hana összepréselte az ajkát. Szánakozva nézett rá, mielőtt a táskájáért nyúlt, hogy elővegye a telefonját. Fyodor figyelemmel kísérte minden mozdulatát, de nem tartott támadástól; az a pillantás jobban nyugtalanította, mert mintha a lány látta volna a küszködését, és egyenesen az érzéseiből olvasott volna.

Hana egy képet tett elé egy addig sosem látott lányról. Fyodor a korábbi jellemzés után ráismert benne Ninára, de a látványt néhány pillanatig nem tudta a tényekkel egyeztetni. A nő alig látszott idősebbnek Hanánál. Egy torta egyetlen szál lángoló gyertyája ragyogott az arca előtt, aranyba vonva a ruháját és a mellére omló barna haját. A tűz fénye vaddá tette a tekintetét, ragyogóvá varázsolta a mosolyát, és mintha mindkettő egyenesen az őt néző Fyodornak szólt volna.

A férfi látta az áttetsző fehér ruhán csillogó többszörös gyöngysort és a hajtincsek közt kilógó aranyfülbevaló ragyogását. Eltéveszthetetlenül az volt, akiről Hana beszélt, néhány vonását még fel is fedezte a lányban, de egyetlen ráncot sem látott az arcán, mintha nem az anyja, hanem a testvére lett volna.

Fyodorra nagy erővel hatott ez a szépség. Hátra akart dőlni a széken, hogy a pillantása elszakadjon a telefon képernyőjén látszó nőtől, de merev volt és a teste alig engedelmeskedett az akaratának.

Felnyögött és kényszerítette magát, hogy amint elsötétült a kijelző, újra Hanára nézzen. A lány zaklatottnak látta, és csak az utolsó pillanatban fékezte magát, mielőtt az asztalon átnyúlva kézen fogta volna.

A férfi nem ugyanaz volt, aki gyerekként ölbe vette és Olgával együtt olvasott neki mesét egy képeskönyvből, hanem Yokohama egyik veszélyes áldottja. Hana sosem félt a képességétől, mégis tisztelettel és némi távolságtartással bánt ezzel a Fyodorral: az ott töltött napok alatt végre kitisztult a feje, és felfogta, hogy nem bízhat meg gondolkodás nélkül mindenkiben, akit ismert és szeretett odahaza. Azt mégis jó jelnek vette, hogy ennyire érdeklődött az anyja iránt, mert Fyodor sosem múló szerelemmel tekintett rá, és ezt néha mások előtt is nehezen titkolta.

Hana tudta, a férfi milyen nehezen boldogul az érzésekkel, de akkor minden tiszta és jól látható volt az arcán. Kíváncsi volt Hana világára, különösen a saját feleségére benne; mióta Hana említést tett róla, mintha valami átkapcsolt volna Fyodorban, a figyelmét egyetlen szűk témára koncentrálva.

– Még – zökkentette ki Hanát, aki a kérés váratlanságától rémülten vette fel a telefonját. – Mutass meg mindent és beszélj, Anya – mondta, a közvetlen megszólítással rengeteg régi, ott nem helyénvaló érzést kavarva fel Hanában.

– Inkább Tsvetochka – mosolygott halványan –, a nevem virágot jelent. De mindig is Anyának hívtál – nevetett idegesen, minden figyelmét a telefonjára összpontosítva, amíg vissza nem tette Fyodor elé.

Egy új kép volt megnyitva, a szavakkal együtt nehezítve meg Fyodor lélegzetét. Egy ibolyaszemű lányt és a feleségét látta, amitől megfájdult a szíve.

Tudta, hogy vele semmit sem tett a Könyv, mert biztonságban volt a hatásától, de a két nőt és az előtte lévő Hanát nézve mintha a varázstárgy rossz oldalára került volna. Egyiküket sem ismerte, de olyan sokat látott meg a vékony, szép lányban magából, hogy úgy érezte, elszakadt valamitől, aminek különben a részese lett volna.

– Anya és Olga – mondta Hana, de már különben is egyértelmű volt Fyodornak. – Fél éve nem láttam őket – tette hozzá, ahogy visszahúzta a kezét, a telefont otthagyva maguk között.

– Mikor kerültél ide? – kérdezte Fyodor rövid csend után, amikor a kép elsötétült, és többet nem látott a lányokból. Hana a fejét ingatta.

– Majdnem három hete – felelt némi gondolkodás után. – Pontosan már nem tudom – tette hozzá bűnbánóan.

Annyi dolog vonta el a figyelmét, hogy a napot már képtelen volt megmondani, de úgy érezte, szégyenletes, amiért nem emlékszik egy ilyen jelentős dátumra. Fyodor mégsem tulajdonított nagy jelentőséget ennek a hiánynak. Lassan, már más szemmel mérte végig Hanát, összeegyeztetve a helyzetüket az új információkkal.

– Miben bíztál, mielőtt megkerestél? – kérdezte aztán. – Mit remélsz most?

Hana lehajtotta a fejét. Máskor olyan könnyedén beszélt Fyodorral, akkor mégis tartott az ibolyaszem súlyától. Fyodor látta, hogy próbál menedéket találni a haja alatt. Különös volt, mert mióta leült, nem érzett félelmet felőle, de akkor mintha összeomlott volna. Megismételte a kérdést:

– Mit vártál, mi lesz, Anya? Ki fog téged hazavinni?

– Nem tudom – suttogta a lány. Próbált tisztán beszélni, de Fyodor nehezen értette őt: Hana nem felejtett el oroszul, de a nyelve gyenge volt, a szavak végét is elharapta. – Képtelen vagyok megtalálni az áldottat, és akkor se tudnám együttműködésre bírni, ha itt lenne az orrom előtt. Szükségem van rád, Fyodor – mondta esdeklőn, minden büszkeségét feladva. – Kérlek! Ha nem szánsz meg, már nem lesz senkim és örökre itt kell maradnom.

Hanának fájt kimondania, hiába volt igaz. Haza akart menni, mert elképzelhetetlen volt, hogy végleg, búcsú nélkül szakadjon el a családjától. Ő hiába tudta, mi történt; ha egyszer észreveszik az eltűnését, már hiába keresték volna. Beleroppantak volna, és Hana is hasonlóképp érzett, de még volt egy kis reménye, hogy nem örökre szól az elválása.

Mégis, a másik oldalon ott volt Chuuya és a megtalált boldogsága. A fiú hiába fogadkozott, hogy nem mozdul mellőle, épp Hana erőszakossága miatt engedte el egyedül erre a találkozóra. Nem várhatta el, hogy tényleg vele menjen, mert a visszatérésre nem volt kiáltása, de épp ezért elhagyni sem akarta őt. Minél közelebb került a céljához, annál jobban félt, és kezdett megszűnni a siker miatti öröme és a viszontlátás boldogsága.

Hana nemcsak azért szenvedett, mert nem volt több esélye, hanem, hogy miképp befolyásolja a saját jövőjét, ha elmegy Yokohamából. Egészen addig csak az érdekelte, hogy hat másokra minden találkozása, de miután valószínű lett, hogy nem érinti a saját világát, Hanának egyedül önmaga számított. Nyugodt, elégedett és boldog volt, aminek semmi köze sem volt a képességéhez. Ezt hozta ki belőle, hogy annyi év hiábavaló sóvárgás után együtt lehetett Chuuyával, és ezt az állapotot nem akarta, de már nem is tudta volna feladni.

Hiába tanult a két legjobbtól, ha a jövő pontos kiszámításról volt szó, Hana ebben a helyzetben tudatosan nem akart huszonnégy óránál előbbre nézni. Minden bizonytalan és rémisztő volt, ezért kapaszkodott már szinte megszállottan néhány adott pontba. Akkor épp Chuuyára, Fyodorra és az otthonára korlátozódott a világa, és a vele szemben ülő férfi volt a kapocs, aminek sikerült volna a két másikat összehozni.

Fyodor lehunyta a szemét, mert rossz volt számára Hana látványa. Amikor felnézett, az arca még mindig ugyanolyan volt. A könyörgő kifejezés és a rémület nem tűnt el, akármilyen bátran viselte magát korábban. Ez a kifejezés megbolygatta Fyodor zsigereit, pedig a gyomra már különben is nyugtalan volt a felesége miatt.

– Mi okom van segíteni neked? – kérdezte aztán. Halk volt, de Hana olyan feszülten figyelt, hogy még ez a csendes hang is megriasztotta. – Szép mese volt, Anyetchka, de megkeresni egy áldottat, hogy te hazajuss, miért is jó nekem?

Fyodor maga sem vette komolyan, amit mond, de elég természetesen beszélt, hogy még jobban ráijesszen Hanára. Általában nem ilyen nyersen, félelmet keltve állított másokat a szolgálatba, és nem békült még ki a remegő ajkú, felhúzott vállú lánnyal. Fyodor szerette, ha hatalmat gyakorolhatott mások fölött, de túlságosan hasonló volt a másik nőhöz, hogy Hanánál is örömet leljen benne.

– Ne fél, na – tette hozzá kelletlenül –, csak felelj. Mondtam, hogy meghallgatlak, nem foglak közben megölni.

– Te is tudod, hogy semmiért – suttogta, az asztal alatt összefont ujjait nézve. – Sajnálom, Fyodor, de semmit sem tudok cserébe adni neked.

– Azért próbálj meg – mondta a férfi. Előrébb dőlt, a mozgással felkeltve Hana figyelmét.

A lány azonnal felnézett, és nem is bírt többé elfordulni, mert rabul ejtette Fyodor pillantása. Fyodor elmosolyodott, de sem az ajkán, sem a szemében nem volt szelídség.

– Mit szólsz ehhez? – Felkönyökölt az asztalra, és mint a találkozó kezdetén, a kezébe támasztotta az állát. – Ha létezik az áldottad, megkeresem és elhozom Yokohamába – mondta –, cserébe elviszel magaddal az édesanyádhoz.

– Tessék? – Hana kimeredt szemmel bámult Fyodorra.

– Hallottad – ismételte meg mosolyogva, megtévesztően lágyan. – Segítek neked és veled megyek. Nem nagy ár érte, hogy hagysz a feleségemmel találkozni.