Chuuya egy nappal Hana és Dazai találkozása után, kora délután tért vissza Yokohamába. Mire megtette az összes jelentését és elintézte a fennmaradó, kevéske dolgát a maffiában, újabb óra eltelt, így valamivel uzsonnaidő után érkezett haza. Chuuya kimerült. Az időpont ellenére szívesen megivott volna egy kávét, mert, ami nála nagy szó volt, a kiküldetés alatt besokallt az alkoholtól. Sosem ivott sokat, csak amennyit megkövetelt az illendőség, Hana mellett azonban még egy pohár bor sem esett volna neki jól: teljesen rá akart figyelni, amihez szüksége volt a tiszta fejre.

Telefonált Hanának, mielőtt bement Morihoz, így a lány már tudta, nagyjából mikorra várja. Chuuya megszokásból nyúlt a kulcsai után, végül eszébe jutott, hogy Hanánál hagyta őket, és valószínűleg nyitva van az ajtó. Belépett, de csak finom illatok fogadták; Hanát nem látta, amíg kiért az előszobából.

– Megjöttem!

A kiáltás furcsa volt Chuuyának, mintha az üres lakást üdvözölné. Még mielőtt elhallgatott, Hana bedugta a fejét az erkélyről és Chuuyát meglátva ragyogó arccal rohant hozzá. Mire Chuuya észbe kapott, a lány előtte volt, újabb három édeskés, friss illattal megcsapva az orrát, és megfogta mindkét kezét.

– Végre! Vártalak! – mondta ugyanolyan lelkesen, ahogy Chuuya mellett termett, ügyesen kikerülve a dohányzóasztalt menet közben. Megnézte magának Chuuyát, hosszabban időzve a férfi fáradt, de különben csinos arcán. – Minden rendben?

– Persze, csak fáradt vagyok – sóhajtott Chuuya. Csak annyi időre akarta elereszteni Hana fél kezét, hogy levegye a kalapját, de rájött, hogy képtelen. Megsimogatta az ujjait és mosolygott, mintha nem lenne ura se a tetteinek, se az arcizmainak.

Hana első pillantásra jobban lenyűgözte, mint azelőtt bármikor, pedig nem viselt különleges ruhát, és a haját is egyszerű kontyba csavarta. Mégis, a haja illatos és frissen mosott volt, a szoknya és póló rajta a közösen választottak egyik utolsó darabja, és a harisnya, amit felvett hozzá, vonzotta Chuuya tekintetét, amióta véletlenül meglátta. Kevéssel a szoknya alatt végződött, pár centit fedetlenül hagyott Hana combjából.

Bár maguk körül minden tiszta és rendezett volt, Chuuya mit sem vett észre belőle, amíg elvakította Hana ragyogása. Szebb volt, mint ahogy az elmúlt napokban maga előtt látta. Chuuya, amikor egyedül maradt a hotelszobában, sokat gondolt rá, de ennyire élénken persze sosem látta.

Még az sem volt elég, hogy a kezét foghatta, felmelegítve a lány hűvös ujjait a tenyerében. Magához húzta és átölelte Hanát, aki, mintha csak erre várt volna, szorosan simult a mellkasához. Az állát Chuuya vállán nyugtatta, arca a vörös hajához ért, ami por- és városszagot hordott magában.

Chuuya megcsókolta Hana nyakát, mert akkor nem takarták el a hosszú tincsek. Hana bőre puha és jó illatú volt, mintha a lány csak nemrég zuhanyzott volna, és pillanatok alatt felforrósodott az ajka alatt.

– Minden rendben volt itt, Hana? – kérdezte, csak addig eltávolodva a nyakától, amíg megszólalt. Utána újabb puszit adott neki, közelebb a füléhez és az arcát keretező hosszú frufruhoz. – Mit csináltál, amíg nem voltam?

– Elmesélem, csak ülj le – suttogta Hana. Chuuya érezte, hogy markol szorosabban a kabátjába a második könnyű puszi után, mintha nehezen tartaná a lába.

A férfi engedelmeskedett volna, de még nem volt elég a közelségéből. Hátrébb húzódott, hogy szemközt legyenek Hanával, és megtette, amit már a hazatérés óta akart: szájon csókolta. Hana nem tiltakozott, és ugyanolyan hevesen kapott az ajkára. Chuuyából áradt, mennyire szerette volna már a karjában tartani őt, ami hasonló volt Hana addigi vágyához. Az, hogy üdvözlőszavak helyett egyszerűen átölelte és megcsókolta őt, mindennél többet jelentett a lánynak. Ha álmodott is erről, képtelenségnek tartotta, de most ott volt a maffiózóval, aki úgy szorította magához, mintha az élete legdrágább kincse volna.

Hanának remegett a lába, és nehezen vált el Chuuyától. Már elfelejtette, mit akart mondani korábban, és a férfi érkezésekor félbehagyott teregetés is mintha egy évszázadra lett volna. Megtelt érzésekkel, de a képességével megszabadult tőlük, mielőtt a meghatottságtól elpityeredett volna. Csak a szívritmusa változása és a zsibbadó ujjbegyei árulták el; a túlcsordulással fenyegető érzések az ujjain át, forró folyamként távoztak a testéből.

Chuuya nem látta a kis piros ragyogást, mert Hana még mindig a hátát ölelte, de a lapockái közt mintha sok-sok forró pont gyúlt volna. Mély levegőt vett, eleresztette Hana derekát, és kézen fogva a nappaliba vezette. Leült a kanapéra, kis időre lemondva még arról a kávéról, és Hanát is igyekezett maga mellé húzni, de a lány, ellenállva a csábításnak, hogy ismét olyan közelségbe kerüljenek, talpon maradt.

– Éhes vagy, Chuuya? Nemrég főztem – mosolygott rá, miután a feje már tiszta volt, és vissza tudott emlékezni, mit szakított félbe. A férfi meglepetése láttán még nevetett is: – Ne már, tudod, hogy tudok! Meg végeztem házimunkát, de a teregetést még be kell fejezni.

Hana átkozottul gyakorlatias volt, de Chuuya ezt az oldalát még nem látta. Amíg együtt voltak, többnyire rábízta magát, és bármit tudott is róla, Chuuya ragaszkodni kezdett ahhoz a hamis, de annál romantikusabb képhez, hogy Hana egy törékeny virágszál, neki pedig kötelessége, hogy a jólétéről gondoskodjon. A helyzet megfordulására nem számított. Hana, amíg egyedül élt az egyetemi éveiben, az otthoni támogatás miatt nem szorult rá a különmunkára, de maga vezette a háztartását, és amíg a maffiózó nem volt otthon, az övet is igazán jól koordinálta. Mire Chuuya megérkezett, frissesség, tisztaság, rend és egy halom vasalásra váró ing várta.

Hana, miután beszélt Dazaijal, már csak azért is dolgozni kezdett, hogy lefoglalja a gondolatait, mert száguldani kezdtek, amint bezárta az ajtót a nyomozó mögött. Nem akart túl sokat foglalkozni sem vele, sem Fyodorral, mert épp eléggé felizgatta magát, és a tablettákat is eltette szem elől, különben egész este a dobozzal szórakozott volna.

Félt és izgatott volt, de amióta Chuuyát látta, mindez kitörlődött a lelkéből. Örült a férfinak, és szeretett volna a kedvében járni, megalázkodás nélkül eleget téve minden háziasszonyi teendőnek. Jól látta, hogy Chuuya nem szokott hozzá a kiszolgáláshoz és egészen leesett az álla, ez csak fokozta a jókedvét. Kisiklott a kezéből és a konyhába ment, hogy korai vacsorát tálaljon maguknak.

– Hana, várj már! – Chuuya utána fordult, de már csak azt látta, hogy Hana miképp foglalkozik az étellel. A lány dúdolt, az öröme újabb jeleként, és Chuuya zavarba jött: ennyire fesztelennek még soha nem látta.

– Mi az? – Hana felnézett, de, mert Chuuya nem felelt rögtön, ő maga kérdezett: – Kérsz egy teát?

– Kávét – adta meg magát Chuuya, még mindig csak pislogva Hanára –, és köszönöm.

– Szívesen, drágám – mondta lehajtott fejjel, mosolyogva, ahogy letette a két tányért és az evőeszközöket az asztalra, mielőtt visszaért a konyhába. – Kezdd el, mindjárt megyek.

Hana feltette a kávét és a kanapé mögött újra kiment az erkélyre, hogy a megmaradt pár ruhát is a teregetőre akassza. Kosárral a kezében ment vissza és a fürdőszobába indult, hogy a helyére rakja, de amikor elment Chuuya előtt, a férfi megállította.

– Ülj le – kérte, gyengéden fogva a csuklóját. – Épp eleget dolgoztál már miattam.

– De– – kezdte a lány, ám nem tudta befejezni.

– Nincs de, gyere ide.

Chuuya felemelkedett és kivette a kosarat a karja alól, majd a képességével a fürdőszobába lebegtette. Hana csodálkozva bámult utána, végül, ahogy eltűnt odabent, visszafordult Chuuyához.

Most a férfi nevetett a döbbenete láttán, és mert tovább nem tiltakozott, leültette magához. Csak a kávé törte meg a vacsora békéjét, de Chuuya azt már maga intézte, utána pedig el sem mozdult Hanától. Amikor egy perc múltán végre nekiláttak, Chuuya felsóhajtott.

– Nagyon meglepődtél, kedves – mondta, visszautalva a kosárra, pirulásra késztetve Hanát a megszólítással. – Ne mondd, hogy még sosem láttad!

– De, rengetegszer, de akkor is lenyűgöző – mondta a lány, még evés közben is olykor Chuuyára pillantva. – Annyi remek dolgot tudsz csinálni a képességeddel!

– Ahogy te is – hárította el a bókot Chuuya, mert nehezen tudott mit kezdeni az őszinte kedvességgel.

Amióta az eszét tudta, mindenki odáig volt a képességéért, de főleg csak számításból. Erőssé tette őt és sokoldalú, veszélyes fegyvert csinálhatott magából, de azért, mert képes volt valamit a helyére lebegtetni, Mori soha meg nem dicsérte volna. Hanát mégis le tudta nyűgözni ilyen kevéssel, mert ő nem a funkcionális áldottat, hanem az embert is látta Chuuyában. Talán az is mindegy lett volna neki, ha nincs képessége, mert nem azt, hanem őt szerette, és ahogy Chuuya végiggondolta, hogy szereti őt, melegség költözött a szívébe.

Igazat beszélt, amikor azt mondta, el akar menni Hanával, de akkor csak a hevület vitte rá. Azóta, amíg külön voltak, újra átgondolta, és hiába volt higgadt, az eredmény nem változott. Chuuya az élete legnagyobb hibáját követhette el, mégis együtt akart maradni Hanával. Épp elég példa bizonyította, hogy nehezen szeretett, de ha valakit sikerült, utána örökre hűséges volt hozzá.

Ahogy egymás mellett ültek, és Chuuya végre meglátta a nappalit Hana körül, elképzelhetetlennek tartotta, hogy később bármikor is ott éljen nélküle, egészen egyedül a lakásban. Az otthona már két személyre volt szabva, és Chuuya, ha rá gondolt, már Hanát is látta benne.

Mivel nem maradhatott ott vele, Chuuya, akit kevesebb minden kötött, rászánta magát a távozásra. Még várni akart. Utált búcsúzkodni, de nem akart rögtön másnap kiszakadni ebből a kellemes állapotból. Hana, mintha a felesége volna, hazavárta, és Chuuya nem tudta, hogy változik meg a kapcsolatuk, ha Dazai meg tudja fejteni a tablettákat, és a családja visszakapja őt.

Fogalma sem volt róla, hogy Dazai a lakásán járt, mert amíg vacsoráztak, semmiségekről beszélgettek, és Hana alig tett említést magáról. Vidám volt, már-már repesett, de Chuuya ezt természetesnek találta. Hasonlóan érezte magát, különösen, amikor az ő lelkével rokon gyengédséget fedezett fel a lány szürke szemében. Hana felhúzott lábbal mellé kuporodott a kanapén, és megsimogatta a haját, egy tincset félresöpörve az arcából.

– Édes – mondta, újabb becézést megengedve magának, ahogy megfogta Hana hajával játszó kezét, és puszit adott az ujjaira –, holnap is dolgom lesz. Bocsáss meg – tette hozzá, összekulcsolva a kezüket maguk közt, félig Hana ölében. – Valamikor délután el kell mennem, de addig veled tudok lenni.

– Örülnék – suttogta a lány, közelebb csúszva Chuuyához. – Hazajössz éjszakára?

– Valamikor igen – felelte –, de ne várj meg. Lehet, hogy sokáig tart.

– Nem ígérem – mondta Hana, lehajtott fejjel nézve maga elé –, lehet, hogy nem tudok elaludni nélküled.

– Eddig sem tudtál? – Chuuya hitetlenkedve nevetett. Hana a fejét rázta.

– Miután megértettem magammal, hogy semmi bajod, sikerült – mondta, de mintha szégyellte volna magát a vallomásért. Chuuya megütközött: ilyen nyíltan még soha senki nem aggódott miatta.

– Nem is lesz – fogadkozott, hogy megnyugtassa. – Ígérem, hogy nem foglak magadra hagyni.

– Én sem akarlak, Chuuya – mondta különös hangon. Chuuya hiába várt, nem jött folytatása, pedig Hana még egyszer, hang nélkül kinyitotta a száját.

Chuuya nem erőltette, csak élvezte, hogy egymás mellett ülnek, és Hana lassan odafeküdt a mellkasára. Chuuya már rég levette a kabátját, de csak hanyagul a kanapé karfájára dobta; amikor nekidőlt a lánnyal, valami keményet érzett benne, megnyomta őt a dereka alatt.

A maffiózónak hamar eszébe jutott, mi az, és felragyogott az arca. A már békésen fekvő Hanát kirakta az öléből, hogy hozzáférjen, és bocsánatkérőn fordult vissza hozzá néhány másodperc múlva.

– Elfelejtettem, de tessék – mondta az értetlen Hanának. – Ezt neked hoztam. Remélem, tetszik.

Chuuya nem nézett rá, amíg átnyújtotta a kis csomagot Hanának. Egyszerű, de finom és drága papírba csomagolt doboz volt, és Hana, szokással ellentétben néhány szapora pislogás után kibontotta.

A csomagban egy kisebb, lapos tok volt, és mint Hana nem sokkal utána megpillantotta, egy apró, szépen megmunkált fém legyezőt rejtett. Hajdísz volt, hasonló a virág formájúhoz, ami illett az új yukatájához, de finomabb darab, és Hana, hiába nem illett, őszinte és látványos örömet érzett az ajándék láttán. A dobozt az ölébe tette és piros arccal, ragyogó örömmel nézett Chuuyára.

– Ez gyönyörű, Chuuya! Köszönöm szépen! – Átölelte a nyakát és arcon csókolta, ami, ha nincsenek ennyire szoros viszonyban, a maffiózót megbotránkoztatta volna. Azok után viszont, milyen közel engedte magához, a lelkesedése jólesett Chuuyának. Ő is elpirult, de az örömtől. Kivette a hajdíszt a dobozból, és megtűzte vele Hana kontyát a megfelelő helyen, kellemes borzongást keltve lányban.

– Sokszor hordod így a hajad – mondta, mintegy magyarázatképp –, és gondoltam, jól fog állni. Előző este jártunk Gionban, és láttam egy maikót, akiről te jutottál eszembe.

Chuuya már bánta, hogy ilyen részletekbe bocsátkozott, mert a helyzet félreérthető volt, különösen, hogy Hana nyugati ruhákban a legkevésbé sem hasonlított egy növendék gésára. Mégis, amikor Chuuya és a partnerei a teaházban voltak, a maffiózó csak azért méltatta a kísérő hölgyeket az illendőnél néhánnyal több pillantásra, mert Hanát képzelte a mellette térdelő, díszes öltözékű maiko helyébe.

Hasonló ékszer volt a hajában, és Chuuyának, amikor a tárgyalások után volt még egy kis ideje, járt egyet Kiotóban, hogy ajándékot vegyen Hanának. A hatás nem maradt el; Chuuya Hana meghatott arcát, mosolyát, egyszerűen a boldogságát akarta, és nem érdekelte, milyen messze áll egy tradicionális japán nőtől, ő mind közül a legszebbnek találta.

Hana nem teljesen értette, miről beszél, mert távol nőtt fel minden gésanegyedtől, és ha nem iskolába ment, amíg otthon élt, szinte ki sem tette a lábát a palotából. A bókot viszont fogadta, mert az érzés tiszta volt, melegséget keltve a szívében. Hálatelt pillantással nézett Chuuya kék szemébe, nem törődve már az arca forróságával.

– Köszönöm – ismételte, két kezébe fogva Chuuya arcát. Megsimogatta majd lassan, szenvedéllyel szájon csókolta. – Te vagy a legcsodálatosabb ember a világon.

– Ne mondd ezt – szabadkozott Chuuya zavartan, de Hana a fejét ingatta, mintha meg sem hallotta volna.

– De, számomra te vagy – mondta, rövid, szájára adott puszival fojtva a szót Chuuyába. – Nem tudom, mit tehetnék érted, hogy képes legyek a jóságod viszonozni.

Maradj!, kiáltott fel valami Chuuyában, mielőtt a férfi felfogta volna. Az ösztönei egy pillanatra diadalmaskodtak az elméjén, egy szóban kikristályosítva, amire a legjobban vágyott Hanával kapcsolatban.

Chuuya nem felelt, mert ha beszél, csak megismételte volna az önző kérést: maradj itt velem! Add fel a pirulákat! Most olyan boldog van, Hana, próbálj meg velem mindig ilyen boldog lenni.

Gyengéden megrázta a fejét, félretéve ezeket a gondolatokat és az orrát érintette Hana orrához. Finomabb volt egy csóknál, és kellett is, hogy Chuuya kijózanodjon. Ha nagyon elmerül Hanában, az előbbi érzések visszatérnek, és megfogadta, hogy a segítségére lesz a hazajutásban, nem akarta épp ő megakadályozni.

– Épp elég, hogy vagy – mondta halkan. Megfogta Hana lábát és kis nehézségek árán az ölébe húzta. Félig egymás mellett, félig egymással szemben ültek, és Hana még azután sem engedte el, hogy eltávolodtak egymás arcától. – Holnap mit szeretnél? – kérdezte Chuuya. Hana combján nyugtatta fél kezét, valamivel a szoknyája alatt. Csodálkozott, hogy a lány nem szólt, amiért ilyen sokat enged meg magának, de amióta lefeküdtek, Hanának még a legbirtoklóbb mozdulata is kívánatossá vált. – Elvigyelek valahová? – folytatta, már megfeledkezve arról, mennyire szerencsétlen, ha ketten együtt mennek ki a lakásból.

– Nem voltak terveim – mondta tűnődve. Chuuya látta, hogy megszívta az ajkát, mielőtt folytatta, amitől kiszáradt a szája. Hana ajka ingerlő volt, de hagyta, hogy beszéljen, a lány pedig nem vette észre, milyen hatást gyakorolt a maffiózóra. – Szívesen megyek veled, de maradhatunk is – folytatta lassan, az előbbi hevesség után szokatlan ritmussal. – Van kedved megnézni valamit az ágyban?

– Persze! – Chuuya elmosolyodott. A tevékenység a ritka, lusta pihenőnapokat juttatta eszébe, amiket együtt töltött Dazaijal. Hanát mégsem látta ilyen izgatottnak, és nem tudta, mi baja lehet. Ő a combján, Hana pedig az ő kezén nyugtatta a sajátját, és már egy perce finoman dobolt rajta az ujjával. – Hé, mi az?

Hana tekintete megrebbent, mintha Chuuya gondolkodás közben zavarta volna meg, szürke szeme végül megállapodott az arcán. Chuuya komolyan megijedt, amikor Hanát látta, mert az eltelt egy-két percben hatalmas változás ment végbe rajta. Eltűnt a hajdísz okozta öröme és múlóban volt az arca pirossága; halovány volt és nyugtalan, egyre az ajkát gyötörte. Amikor a kérdésre kiengedte a fogai közül, hogy feleljen, Chuuya apró, vörös sebet vett észre rajta.

– Chuuya, nem tudom, hol kezdjem – szólt halkan, komolyan, a hangjával mélyről jövő rossz érzést keltve Chuuyában –, de holnap találkoznom kell Osamuval. Kérlek, ne haragudj, de nagyon fontos – folytatta, Chuuya merevvé vált ujjai közé dugva a sajátját. Megelőzve a kérdést, ami már ott volt a férfi ajkán, hozzátette: – Elmondta, hogy semmire se mennék most a pirulákkal.

– Mégis hogy?

Chuuya hiába szólalt meg, már a kérdés feltevésekor legalább három lehetőséget látott maga előtt, mikor és hogyan lépett Hana és Dazai kapcsolatba. Mégsem fogta fel, miért. Ő megpróbált beszélni Dazaijal, még hazafelé is, amikor volt egy szusszanásnyi ideje, de nem vette fel, hiába volt korábban két nem fogadott hívása is a kötszerpazarlótól.

Próbált higgadt maradni, de az érzések felülkerekedtek rajta. Hana, amint megérezte, lenyugtatta őt, addig cirógatva a képessége békés hullámaival, amíg újra el nem lazult a karja.

– Itt járt? – kérdezte Chuuya, lehunyva a szemét. Szédült, ha a szobára nézett, és Hana arca is újra felzaklatta volna. Hálás volt a csillapító erőnek, mert így senkit és semmit nem látott a szemhéja mögött, és képes volt érzelmek nélkül, csupán a tényekre szorítkozva beszélni. – Mit mondott? Visszahozta a tablettákat?

Máskor felidegesítette volna, hogy Dazai ott volt a lakásban, de amíg Hana nem hagyta, Chuuyát nem öntötték el a különben érthető, heves érzések. A lány egyúttal magát is nyugtatta, hogy idegesség nélkül legyen képes erre a beszélgetésre. Amióta elbúcsúzott Dazaitól, majd aznap délelőtt egy rövid hívása volt tőle, egyre a továbbiakon töprengett, de nem jött rá, hogy mondja el a fejleményeket Chuuyának.

Dazai végül megadta magát, és nem kevés ellenérzéssel megígérte Hanának, hogy megpróbálja összehozni őt Fyodorral. Már ez a próbálkozás is győzelem volt Hanának, főleg, hogy a férfi mennyit tiltakozott, és joggal. Érthető és pontos érveket hozott Hanának, hogy a terve miért öngyilkosság, de a lány makacs volt, és a találkozó második órája felé valami megpattant Dazaiban.

Már nem ellenkezett annyira. Hana hamar meglátta ezt a változást, de nem tudta, mi okozta. Azt az elejétől fogva érezte, hogy a férfi túloz: ő is túlélte, hogy együtt volt Fyodorral, és ahogy kivette, még mindig volt valami laza, bizonytalan kötődése hozzá, ezt használta fel végül, hogy segítséget nyújtson Hanának.

Dazai, amikor felhívta, röviden épp ezt közölte vele. Azt mondta, bármi történik, másnap személyesen is beszélni akar vele, és Hana már igent mondott a találkozóra.

A viszontlátás öröme hosszú időre elfeledtette, hogy mindenről be kell számolnia Chuuyának. Ahogy a kezét fogta és a szorítását érzete a combján, megkeményítette magát. Ha csak egyszer is meginog, nem engedi el, és nem akart veszekedni Chuuyával.

– Visszahozta a gyógyszert és elmondta, amit ő és a sensei megtudtak róla – kezdte –, de egy képesség itatja át, és nem lelték az áldottat, akihez tartozik, vagy aki megcsinálta. Nem használhatom, ezért most az áldottat kell megtalálni – jelentette ki, mint eldöntött tényt, esélyt sem adva Chuuyának a tiltakozásra. – Holnap találkozom vele, hogy megbeszéljük a továbbiakat. – Hana nagy levegőt vett, mert bármilyen nyugodt volt, megremegett a hangja a folytatás előtt. – Valószínűleg innentől más segítségét kell majd kérnem.

– Mégis ki másét, ha sem én, sem ő nem voltunk elegek? – Chuuya is sápadt volt, mert a képesség nem engedte, hogy a vér az arcába szálljon. – Hana, miről beszélsz? Mit akarsz csinálni?

Nem tetszett neki Hana keskeny mosolya. Nem hasonlított arra, amikor örülni látta a lányt, épp ellenkezőleg. Összepréselte az ajkát, ahogy orron át újabb nagy levegőt vett:

– Beszélek a nevelőapámmal – mondta, de ezzel semmit sem magyarázott meg Chuuyának. – Osamu segít megtudni, hol van, onnantól minden az én gondom.

Összekulcsolta az ujjaikat, de Chuuya keze élettelen volt, mintha egy kődarabot fogott volna.

– El kell mondanom neked a történetem végét, Chuuya – sóhajtott, már rá sem nézve a férfira. – Úgy tisztességes, hogy az egész családomat ismerd, ha már engem szeretnél, szóval tessék: anya otthon házas Dostoyevsky Fyodor-sannal. Tudom, hogy itt ő senkim, de mégis a mindenem, utánad – mondta halkan –, és ő ért hozzá, hogy a világon bárkit megtaláljon. Meg kell próbálnom, vagy vége. – Ezt már Chuuya alig hallotta. – Nem akarom... nem tudom ilyen könnyen feladni.

Chuuya hasonlóan reagált, mint Dazai néhány nappal korábban, de a meglepetés vagy rémület nem fedte le elég pontosan az érzelmeit. Mereven nézett Hanára, majd pislogott, mintha akkor felébredhetett volna ebből a lidérces álomból, de Hana még egy pillanattal később is ugyanúgy ült mellette, és semmi sem változott.

– Ismételd meg – kérte Chuuya, pedig már nem kételkedett, hogy jól hallotta. Hana teljesítette a kérést:

– Találkozni akarok Fyodorral – mondta –, hogy rávegyem, segítsen hazajutni.

– Nem teheted! – Chuuya megragadta Hanát, amint visszatért az erő a tagjaiba és maga felé fordította. – Az egy őrült! Nem hiszem el, hogy eszedbe jutott hozzá menni!

– Nem, nem az – rázta a fejét Hana, de ettől Chuuya még inkább kikelt magából.

– Nem otthon vagy! – kiáltott rá Hanára, kizökkentve magára erőltetett, báva közömbösségből. – Ezek nem ugyanazok az emberek, Hana, nem érted? Meg fog ölni! Nem engedem, és Dazai sem hagyhatja!

– Tudtam, hogy ezt mondod – sóhajtott Hana –, de figyelj–

– Nem, te figyelj rám! Nem lehet olyan reménytelen a helyzet, hogy máshonnan ne kapj segítséget! Ha csak egy embert kell megtalálni, megoldjuk, a maffiának is vannak forrásai! Nem hiszem el, hogy– – Hana félbeszakította.

– Már végiggondoltam mindent, és lehetetlen. Ha nem akarlak bajba keverni, amiért loptál Mori-santól és nem akarok a helyzetemről magyarázkodni a kormánynak, akkor csak ő maradt, és értsd meg, muszáj megkeresnem.

– Miért mész ilyen messzire?

Chuuya megroppant. A képesség, ami elnyomta az érzéseit, békével töltve a lelkét, fojtogatni kezdte. Sem olyan heves, sem olyan magabiztos nem volt már, mint kezdetben, csak értetlenség maradt benne. Egyszerűen nem tudott lépést tartani Hanával.

– Minden rettentően messze volt, amire valaha vágytam, és egyet már elértem belőle – suttogta, megszorítva a kezét, erőt nyerve Chuuyából. – Ha mostantól Fyodoron múlik a boldogulásom, nem számít, mit mondtok róla, közreműködöm vele. Esküszöm, tudok vigyázni magamra, és ezt már Osamunak is megmondtam. Ha ő megértette végül, te miért nem tudod felfogni?

– Mert számítasz nekem?! – Chuuya nem volt ura a hangjának. – Nem akarom, hogy bajod essen, hallod? Nem hagyhatom, hogy ilyen meggondolatlanságokat csinálj!

– Nem tenném, ha lenne más, de már ezerszer átgondoltam.

Hana felnyögött, észhez térítve Chuuyát, mielőtt még valamit a fejéhez vágott volna. Elcsitult, lehajtotta a fejét, de Hanát nem eresztette el.

– Nem akarlak elveszíteni – mondta halkan, összekulcsolt ujjaikat nézve. – Legalább... ne egyedül tedd. – Chuuya nyelt egyet. Nem akarta befolyásolni őt, de érvek helyett csak rég visszatartott érzések hozadéka jött ki a torkán. – Szeretlek.

Hana felnyögött, a keze megremegett a szorításban.

– Nem helyénvaló és bonyolulttá tesz neked mindent, de akkor is – suttogta Chuuya, lehunyva a szemét. – Nem mehetsz ilyen messzire egyedül. – A hangja gyenge volt, amilyennek akkor magát is érezte, és hiába akart hozzáérni Hanához, a teste elnehezült, még a kezét sem tudta felemelni, hogy tenyerét az arcára simítsa.

– Nekem sem helyénvaló azt kérnem, hogy gyere velem – mondta aztán Hana ugyanolyan erőtlenül, a hosszú hallgatás után szavaival borzongást keltve Chuuyában –, de most már ha meghalok, se tudok többé nélküled lenni. Túlságosan szeretlek és túl régóta vártam – suttogta lehajtott fejjel. Chuuya ránézve meglátta az első könnycsepp sötét foltját a lány szoknyáján. – Még mindig vissza akarok menni, de boldogan – motyogta, küzdve, hogy beszélni tudjon a képessége múltán feltörő sírástól. – Ha nem vagy velem, Chuuya, nem tudok többé boldog lenni.

Chuuya vállára hajtotta a fejét, ezzel megtörve a teste dermedtségét. A maffiózó átölelte őt és hagyta, hogy sírjon, csak a hátát és a haját simogatta.

Olyan kicsi lány volt és annyira sokáig játszott erőset, hogy elkerülhetetlen volt az összeomlása. Chuuya a karjában tartotta őt, néha megcsókolta a fejét, és próbált nem gondolkozni legalább pár percig, amíg elcsitult Hana zokogása.

.

.

.

.

.

Feloldom a drámát egy ide nem illő képpel, amit tegnap csináltam a gyerekekről. Beleillett volna a kollekcióba, amit Hana mutogatott Chuuyának kettővel ezelőtt :D Balról jobbra: Hana, Ichiru, Olga, Kolya és Lyubov (akiről egyetlen szó sem esett eddig, és a történet végén el fogom magyarázni, miért).

Folytatás hétvégén, addig is legyetek jók ♥