Szerelmem,

Arcod folyton folyvást megjelenik előttem. Másra sem tudok gondolni, csakis rád.

A pillanatra, amikor vállad felett hátranéztél, hogy még egyszer láthasd vonásaimat. Vagy ajándék volt nékem, hogy újra és újra eszembe véshessem alakodat, játékos fényű szemedet, s ajkadat, amint oly csodálatos mosolyra húzódik, mintha a Napot is túlragyoghatná?

Bűnbe estem, de oly édes, mint a méz. Semmi pénzért nem ereszteném.

Ám sötét fellegek gyülekeznek felettünk, és meg akarják gátolni, hogy szeressünk. Nem hagyhatjuk veszni mindezt az éltető erőt, de oly nehéz, hiszen feleségem prédára váró ragadozóként figyeli minden rezzenésemet, bár még nem is tudja, mit keres.

Még kecsesen ringó csípőd sem tudja elhessegetni a sok áruló bajt körülöttünk, szerelmünk mégis életben marad. Sőt, egyre erősödik a kettőnket összekötő kapocs, hát ember legyen az, aki akár csak megpróbálná szétválasztani.

Néha úgy érzem, kötélen rángatsz szép szirénem, de bánom is én, szerelmed fejében. Érted bármit megtennék: sárkányokat és királyfikat ölnék, csak hogy végre biztonságban lehess, egyedül, velem.

Ó, ha tudtam volna, hogy egyszer találkozom veled! Sosem vettem volna el a nőt, hogy vagyonos családjával házat emeljünk, telket építsünk. Elvégre mit ér az otthon, ha nincsen szeretet? Ki melegíti ágyamat, ha nincsen tűz, ami lobogjon, és vágy, ami fényt hozna a komor falak közé?

Most itt ülök az asztalomnál, a perceket számolom, mióta nem láthattalak, mégis hosszú-hosszú éveknek tűnnek, s csak nem akar jönni a holnap, hogy újra találkozhassak veled. Leheletfinom csókot adnék a szádra, majd az utca közepén táncra perdülnék veled, hadd lássa a világ, és hadd irigykedjenek, hogy boldogok vagyunk, a láncok ellenére.

Ajkad hívogat, szemed megragad, lelked átölel.

Szeretlek, drága, szép szirénem. Ezt soha ne felejtsd, én egyetlenem.