– Gyerekek, el kell kezdenünk szervezni a szalagavatót! – jelentette ki Böngyi. A pad tetején ült törökülésben, hatalmas szemeivel sürgetően nézett körbe.

– És mit tervezel? – emelte fel Tyúkanyó a fejét a padról. Hunyorogva nézett fel Böngyire.

– Hát még semmit, ki kéne választani a zenét, amire táncolunk, meg amire keringőzünk!

– Hú, hú! Lehetne ilyen tök kortárs tánc, ilyen dobálós, meg formák, meg minden! Narancs szinte a semmiből ugrott elő, észre sem vettem, hogy addig ott volt.

– Tudjátok mit, tudjátok mit! – tapsikolt Böngyi a feje felett. – Menjünk be a hosszú szünetben a kistornaterembe, és ott tök jól meg tudjuk beszélni, még ki is találhatnánk valamit!

– Felőlem! – feküdt vissza Tyúkanyó. Mi Szőkével, és Karvallyal szintén csak vonogattuk a vállunkat, míg Narancs lelkendezett.

– Akkor hallotta mindenki? – kiáltott Böngyi tölcsért formálva a kezéből. – Hosszú szünet, kistesiterem!

Nos, nem jelent meg az egész osztály. A szokásos kívülállók, mint például Forradalmár, vagy Lúzer nem jöttek el, de azért így is összegyűltünk egy páran. Nagyjából tíz perc hosszúságáig mindenki lelkes volt, aztán lassan-lassan alábbhagyott a lendület. Elterültünk a szivacsokon, a napfény ablakkeret formában kúszott végig rajtunk, mialatt a magnóból Kispál és a borz szólt. Mind csak feküdtünk, elvileg a szalagavatós koreográfián gondolkoztunk, de valójában nem hiszem, hogy bárkinek azon járt volna az esze. Nekem például a közeledő osztályfőnöki órán pörgött az agyam. Vajon C elolvasta, hogy én mire jelentkeztem? Azóta már volt vele óránk, de nem szólt semmit. Lehet, hogy egyszerűen nyugtázta, ha nem, hát nem. Figyeltem, ahogy a porszemek a napfényben táncolnak. Következő évben már csupa végzős programunk lesz, aztán véget ér ez az egész. Pedig mennyire vártam kilencedikben, hogy kiszabaduljak a gimnáziumból, mégis, akkor ott a szivacsokon valami keserű, mardosó érzés kapott el.

C a szokásosnál kissé feldúltabban érkezett, de aki gyakran látogatja az ő óráit, az az ilyesmire már fel sem kapja a fejét. Ledobta a hátizsákját, előszedte a kis füzetét, tett-vett, pakolászott, ki-be húzogatta a fiókokat. Aztán megállt, ült egy kicsit, mint aki egészen elfáradt az eddigi csörömpölésben, vagy mint aki lendületet gyűjt valamihez. Ezután felém fordult. Akkor vettem észre, hogy az egyik formanyomtatvány van a kezében, olyan, mint amit pénteken töltöttünk ki.

– Biológia? – mennydörögte féloldalt felhúzott ajakkal.

Kissé megszeppentem. Mégsem úszom meg csak úgy. Hát jó, gondoltam, állok elébe.

– Kellett egy ötödik tárgy – vetettem oda kurtán.

– Kellett egy ötödik tárgy – ismételte meg halkan, morogva. – Jó, és akkor mi lesz az irodalommal?

– Sajnos, annak már nem volt hely. A biosz fakt két órás, az angol két órás, az irodalom is annyi.

– Csodálatos! És mi ez a filozófia?

– Kellett még egy tárgy.

– És éppen filozófia? – Kifejezetten dühösnek nézett ki. Ilyen heves reakcióra azért nem számítottam. Ismét éreztem, ahogy kezd kiverni a víz, pont, mint amikor ott ültünk egymással szemben a felvételin. Jönnek a keresztkérdései, és én egyre nehezebben tudok rájuk válaszolni. Kicsit örültem, hogy végre nekem is sikerült érzelmeket kicsikarnom belőle.

– Mivel egy órás – tártam szét a karom, mintha mi sem lenne természetesebb. Egy pillantás erejéig a többiekre néztem. A szokott érdektelenséggel ültek, vagy feküdtek.

– Tudja egyáltalán, mi az a filozófia?

– Igen, tudom.

– Persze, hogyne – dünnyögte gúnyosan.

Két kezemmel a combomra csaptam. Kezdtem unni, hogy ebben az iskolában engem mindenki hülyének néz.

– Jól van, felőlem azt csinál, amit akar! – zárta rövidre C.

– Na, ugye!

Még elkaptam, ahogy megrázza a fejét, aztán az osztályhoz fordult.

– Szalagavatón gondolkoztak már?

Erre mindenki felélénkült, csak én éreztem még mindig úgy magam, mint aki valami rohadt dolgot követett el. Pedig minden teljesen logikus volt. Tényleg logikus.