Szeplőt leszámítva nem voltak barátaim általános iskolában, ráadásul még a tanáraim is utáltak. Olyan korban nőttem fel, amikor figyelmetlennek lenni komolyabb vétségnek számított, mint folyamatosan zavarni az órát. Volt azonban egy napközis tanárom, aki nem így gondolkodott. Az alagsori teremben ültünk Egyetlennel. A falon fehérre mázolt csövek szaladtak, az apró, bukóra nyitható ablakokon alig szökött be némi fény, a terem neonszínben úszott. Egyetlen nem szeretett napközizni, eredetileg történelem szakos tanárnak vették fel, aztán berakták hozzánk, a negyedikbe. Olyan friss volt a diplomája, hogy talán még sütött róla a nyomdagép melege. Egyetlen úgy gondolta, ezért szopatják az alsó tagozattal, mert őt ugye még lehet.

– És akkor így sakk – jelentette ki lazán, hátradőlve a széken.

Nézegettem a táblát jobbról is, balról is, de miután sehogy nem akartam rájönni, mi történt, inkább megkérdeztem.

– De miért?

Egyetlen előredőlt, türelmesen magyarázni kezdett.

– Mert ha a lóval idelépek, ugye L alakban, akkor a következő lépésben, pont ugyanígy léphetek oda is, ahol a királyod van.

Megláttam a gondolatbeli L alakot, ami a ló és a királyom között feküdt, közben a fiúk hangos visongások közben ki-be kergették egymást a teremből, cipőik csikorogtak a kopott kockás járólapon.

– Értem – válaszoltam, majd arrébb raktam a királyt.

– Oda ne... – mondta volna, de ezen a ponton olyan hangosak lettek a srácok, hogy Egyetlen megelégelte őket. – Elég legyen már ebből, miért kell futkározni? Azt fogjátok elérni, hogy csendes pihenő lesz az egész csapatnak, hát nem igaz már! – Kissé megrázta a fejét, jelezve az elégedetlenségét, aztán visszafordult hozzám. – Annyira meg tudnak őrülni délutánra – mosolyodott el. – Szóval, oda nem léphetsz, mert akkor megint sakkban leszel.

Válaszára elkezdtem minden egyes bábu minden egyes lehetséges lépését végigkövetni, és gondolatban kizárni a sakk veszélyes mezőket. Úgy éreztem, felrobban a fejem, a halántékomon egyre nagyobb nyomást éreztem, de végre találtam egy megfelelő mezőt. Alig, hogy letettem a bábumat, Egyetlen lépett, aztán közölte:

– És most matt.

– Hm – válaszoltam, mire ő elmagyarázta, mi is a jelenlegi szituáció:

– Azért, mert így beszorítottalak a bástyával. Megpróbáljuk még egyszer?

– Tudsz sakkozni? – kérdezte Szőke.

Igen bizonytalan választ adtam, mivel addigra már hét év eltelt azóta, hogy Egyetlennel utoljára játszottam.

– Fogjuk rá.

Én letelepedtem a heverőre, amíg Szőke előbányászta a sakktáblát, és sorban felállította a bábukat. Az óriási panel ablakok tárva-nyitva álltak, lágy szellő szökött be az apró nappaliba.

– Leszel a fehérrel? – pillantott fel a nagy munka közben, majd hozzátette: – Én mindig a feketével szoktam lenni.

Felkaptam a bástyát, teljesen máshogy festett, mint ott, az alagsori teremben. Vállat vontam.

– Jó, én semmivel sem szoktam lenni.

Éreztem, ahogy Szőke cicája elsétált a lábam mellet, hozzám dörgölte az oldalát. Csak fél szeme volt, azzal pillantott vissza rám, közben elégedetlenül nyávogott. Egy kicsit megcirógattam a fejét, ne érezze magát annyira kirekesztve.

– Te kezdesz – jelentette ki Szőke.

– Jó, miért?

– Hát, mert mindig a fehér kezd.

Jól megnézegettem a táblát, de ötletem se volt, hogyan lehet bölcsen elkezdeni egy ilyen mérkőzést, így csak előreléptem a középső gyaloggal.

– Megint te jössz.

– Már miért? – rökönyödtem hátra.

– Mert az első lépésnél egyszerre kettőt léphetsz. Fél szemöldököm felvontam, úgy néztem rá. Egyre gyanúsabb volt ez az ő sakkja, de léptem még egyet. Erre Szőke is lépett végre. A következő lépésemnél nagyjából ugyanolyan tanácstalan voltam, mint az elsőnél, de legalább most elég volt csak egyet lépni.

– Matt, szólalt meg egyszer csak Szőke.

– Má' me' mé'? – csaptam a combomra.

– Mert az! – tárta szét a karját a tábla felé bökve, a hangja is felcsuklott.

Szkeptikusan vizsgálgattam innen-onnan a táblát. Az nem létezik, gondoltam, hogy pár lépésből mattot adott, hiszen most kezdtünk játszani. Bárhogy is nézegettem, pedig úgy tűnt, igaza van.

– Suszter matt, úgy hívják – vigyorgott.

– Az igen – bólintottam elismerőn.

– Anyumat sokszor így verem el.

Hümmentettem erre egyet. – Szoktál anyukáddal sakkozni?

– Aha, főleg, ha valahova nem enged el. Még ő tanított játszani. Mikor gyerek voltam, mindig elvert, de ma már folyton én nyerek, amit ő valahogy nem vett észre. Neki csak az maradt meg, amikor gyerekként elvert, azt nem vette észre, hogy ez évek óta nem sikerül. Szóval, ha valahova nem enged el, mindig fogadok vele egy sakkmérkőzésben, és ő mindig belemegy.

Elismerően bólintottam. Azon gondolkoztam, hogy nekem ilyen jól bevált módszereim miért nincsenek otthon.

– Akarsz újra játszani? – kérdezte Szőke.

Egészen biztos voltam benne, hogy újra ki fogok kapni, mégis igent mondtam. Elmerültem abban a nosztalgikus élményben, amit a játék hozott magával. Nosztalgikus, hasított belém. Milyen hülye dolog, hogy az embernek már tizenhét évesen is vannak nosztalgikus élményei. Mennyi berögződés van, amire egészen korán szert teszünk, mint jelen esetben a sakkjátszma. Talán ilyen a labdától való félelem is? Lepillantottam a cicára, aki időközben ismét megjelent a lábamnál. Cirógattam a fekete szőrét, miközben ő elégedetten dorombolt. Igen, gondoltam, pont ilyen az is.

– Nem egészen értem, miért is akarsz a kapuban állni, ha félsz a labdától? – Jocó a csípőjén pihentette a kezét, miközben a homlokát ráncolva nézett rám. Kérdése közvetlenül azután hangzott el, hogy lendületből rámozdult a labdára, én meg összerántottam magam a kapuban. Akkor megállt, és feltette a már említett kérdést.

– Pont ezért – mondtam. – Pont ezért, mert a félelmek visszafognak, ezért azokat le kell győzni. Senki nem lehet elég erős addig, amíg van benne félelem.

– Ez tök hülyeség – állapította meg Szőke. Karba font kézzel állt Jocó mellett.

– Szerintem is – biccentett rá Jocó.

– Szerintem meg nem. Bikázd meg rendesen, ki fogom védeni!

– Felőlem – vont vállat végül. Hátrasétált. Ebből már tudtam, hogy neki fog futni. Neki fog futni, és olyan erősen megrúgja, amennyire csak bírja, az meg nem kevés. Jocó volt a legerősebb csaj, akit ismertem. Összeszorult a gyomrom, zúgott a fejem. Most először vettem észre, hogy a kapu körülöttem tömény vas. Tornacipőszag vett körül, a tört ablaküvegen át tört napfény zuhant keresztül. A cipőm talpa kissé megcsúszott az udvari tesiről behordott homokon. Jocó elindult, szaladt a labda felé, majd a rajtamaradt lendülettel, és minden erejével együtt küldte nekem a labdát. Lelassult az idő, már-már meg is állt egy pillanatra. Láttam a labdát, ahogy süvít felém, láttam, hova fog érkezni. A gyomrom összeszorult, a félelem végigszaladt rajtam, a végtagjaimig futott, elérte az ujjbegyeimet, a bokámban is éreztem. Alig mozdult a lábam, a testem a tökéletes másik irányba akart menni, mint amerre én. Beléptem a labda elé, és néztem, ahogy megállíthatatlanul süvít felé. Az utolsó pillanatig bírtam tartani magam, mert ott aztán becsuktam a szemem, és elfordítottam a fejem, a karom védekezőn emeltem magam elé. Erős ütés érte a tenyeremet, a csuklóm kissé hátravetődött, de nem fájt annyira, mint amit vártam. Kivédtem. Álmélkodva forgattam a kezemben a retkes focilabdát, amin repedésekben tört meg a bőr. Ott volt a kezemben, Jocó jó erősen megküldte, én meg egyszerűen elkaptam. Felnéztem a lányra, aki elismerően mosolygott.

– Na – kérdezte –, milyen volt?

– Nem volt gáz – rándítottam meg könnyedén a vállam, mintha tényleg csak ennyi lett volna.

Jocó szája széle halványan megmozdult, megrázta a fejét. – Szeretnéd még? – érdeklődött.

– Hogyne!

Onnantól állandó kapus lettem. Úgy tűnt, valóban lehetséges. Addigra már nem féltem a tömegtől, a nyilvános szerepléstől, attól, hogy kommunikáljak másokkal, hogy megszólaljak,amikor szeretnék. Már rég nem féltem a holnaptól, és a következményektől, és lám, végül a fizikai fájdalomtól sem. Addig azt hittem, ez csak egy elmélet,közben tessék, sok munkával, akaraterővel, valóban a teljes személyiségemet kitudtam cserélni. Azt a személyt, aki valaha Egyetlennel sakkozott, aki mindig piszmogott, szép lassan megöltem. Legalábbis, akkor azt hittem.