Megpróbálom leírni, hogyan is történt minden. Nem lesz egyszerű, mert mint a legtöbb történet, ez is rengeteg tényező együttes jelenlétéből következett. Az a baj az ilyen komplex sztorikkal, hogy nagyon nehéz megtalálni az iniciációs pontjukat. Vannak ugye impulzusok, amik régebbről erednek, vagy olyan mellékszálak, amik útközben belógtak, de annyira markáns hatásuk mégsem volt a történésekre, hogy hosszasan fecsegjünk róluk. Mindettől függetlenül fontosak, és a teljes tisztánlátáshoz nélkülözhetetlenek. Azt hiszem, ezeket a pontokat majd csak összecsapom, átrobogok rajtuk teljes gázzal, mint a hosszú alföldi utakon szokás, amikor az ember haladna, legyen túl rajta, mert a puszta végtelene halálosan álmosító. Mégsem kikerülhető. Céljainkhoz néha ilyen utak visznek.

Sajnos az elejéről kell kezdenem, mert csak akkor tudok egy maradéktalan képet festeni arról, hogy jutottam el idáig. Pedig én csupán a végét akarom elmesélni. De hogy is kezdhetném a lényegnél? Hiába írnám le, hogyan váltunk el Rambótól és Lúzertől, majd indultunk el C-vel kettesben a metró felé. Hiába írnám le azt az érzést, ahogy a millió, és millió emlék megrohant, miközben elsétáltunk a gimnázium utcájánál. Azt, milyen érzés volt a lágy szél a bőrömön. Bár már elmúlt este tíz óra, még mindig meleg volt. Én mégis fáztam, és nem tudtam, vajon a szellőtől, vagy az érzelmektől, amik belém fagytak? Vagy talán attól, hogy még mindig fizikailag éreztem a láthatatlan láncokat a bőrömön, még mindig ott kígyóztak rajtam, a nyakamra is rátekeredtek, fojtogattak. Megborzongtam, ezért magamra húztam a kardigánom. Közben C csak mondta a magáét. Mondta, és nekem már a fejem majd szétrobbant a hülyeségeitől, mikor hirtelen témát váltott:

– Milyen kevesen jöttek el erre az osztálytalálkozóra!

Én meg hogy: – Persze, mert egy része külföldön él.

Meglepődött, felvonta a szemöldökét, és rám nézett. – Szeplő, igen, Kanadában van, és még kicsoda él külföldön? – Elhaladtunk a bokrok mellett. Méregzöld tónusuk volt ebben az alig megvilágított félhomályban. Leveleik kedvesen susogtak, a panellakások párkányain pedig muskátlik ültek. A levegő csordultig telt virágillattal, és fájdalommal. Sorolni kezdtem neki a neveket, és a hozzájuk társítható országokat. C az egyiknél felkapta a fejét.

– Pinki is? – kérdezte. Egy pár másodpercig némán sétáltunk egymás mellett, majd újra megszólalt. – Őt mindig is szívesen seggbe dugtam volna.

Erre nem válaszoltam, csak annyit gondoltam, hogy egészségedre baszd meg. Ez ment, találkoztunk, meghallgattam kit kefélne meg, miközben nyomát sem láttam a szemében annak a vágyakozásnak, ami annakidején lélekremegtetően vadul áradt belőle. Mára csak ennyi maradt. Nem tudom, mikor kerültünk ilyen kurva bizalmas viszonyba, de szívesen kihagytam volna. Addigra azonban már így alakult. Mentünk tovább, kiértünk a parkból, a többsávos úthoz, és jobbra vettük az irányt, az aluljáró felé. Nem bántam a zajt, legalább kevésbé hallottam, ahogy C kifejtette, miért is dugta volna olyan szívesen Pinkit. Nem akartam többet ezt a hazug érzést, nem akartam függeni tőle, egy boldog életet akartam G-vel, akivel még volt esélyem rá. Mégis, mindezek ellenére, valahol nem is olyan mélyen, még most is annyira kínzóan vágytam az érintésére, a suttogó hangjára, ami még olyankor is annyira mélyen szólt, hogy az ember lelkét rezegtette. Arra, ahogy magas alakjával ott áll szorosan mögöttem, és nem enged el. Nem, ezt nem lehet csak így átadni, ezt nem lehet csak így elmesélni. Ennek sajnos meg kell adni a módját.

Ez a történet önmagában nem megrázó, nem olyan, amire azt mondják az emberek, hogy na, ez már kemény. Ez az, amire azt mondják, hogy és akkor mi van, miért nem lehet ezen továbblépni, mit kell ezen ennyit lovagolni. Erre szeretnék rávilágítani. Néha a halálhoz egyetlen csepp méreg is elég. Épp csak egy kevéske, ami a tiszta vízbe keveredik. Lefolyik a földbe, szivárog métereken keresztül, eléri a talajban meghúzódó forrást, és visszafordíthatatlanul belekeveredik. Majd a víz csurran, cseppen, később csorog, lassan csörgedezik a felszín felé, hogy aztán kitörjön a legmélyebb helyekről, előbújjon, mint mérges gondolat.

Nincs olyan ember, aki egy egyedül töltött éjszaka során ne kezdett volna különös zajokat hallani. Neszeket, amelyek talán ismerősek lehetnének, de soha nem vette észre ezeket igazán. Az alapzaj részét képezték, amit idővel meg se hallunk a legtöbben. Este egyedül azonban más. A halk morajok hangossá változnak, nem lehet nem meghallani őket. Majd az ember vizionálni kezd mindenféle alakokat, szellemi, démoni lényeket a sötétben. Már a bőrén érzi, hogy figyelik, igen, valaki figyeli a sarokból, amire árnyékokat vet a két fal. Milyen szerencsétlen dolog, hogy éppen oda nem jut fény, és bizony éppen ott áll most valaki. Még a pisilésről is könnyű lemondani ilyenkor. Ezek persze a hitünkből fakadnak, babonákból, de főleg az ismeretlen elleni ösztönös félelmünkből. Na de ki, vagy mi az ismeretlen? Mindig valami külső jelenség? Válhat az ismerős ismeretlenné? Megszülethet bennünk egy ismeretlen rész? Mi a félelmetesebb? A sarokból leskelődő fiktív démon, egy régi kedves ismerős új arca, vagy esetleg önmagunk eddig fel nem fedezett bugyrai? Hisz, ha félünk az ismeretlentől, akkor mennyire lehet hátborzongató, mikor valami ismertben fedezünk fel valami ismeretlent?