Szőkében a jeget végül – mint az életben oly gyakran – az alkohol törte meg. Az alkohol leszedte róla félős kisfiú kabátját, és felgyújtott benne valamit, ami azután örökre úgy maradt. Onnantól kezdve ő kereste az én társaságom, én meg nem bántam. Nem bántam, mert vele máshogy tudtam beszélgetni, mint Szeplővel, vele sokkal elvontabban lehetett filózni. Úgy tűnt, megtaláltunk valamit egymásban.

– Tudod, min gondolkoztam? – kérdeztem egyik nap. A folyosón ültünk, körülöttünk jöttek-mentek az emberek. – Szerinted vannak ma élő írók, költők? Olyanok, akik majd egyszer bekerülnek az irodalomkönyvbe? Mármint, volt a nyolcadikos anyagban néhány, aki vagy nemrég halt meg, vagy már irtó öreg, de én ilyen, tudod, fiatalokra gondolok. Meg mit írnak manapság? Szóval, ami nem Stephen King, meg Lőrinc L. László, hanem nagyon irodalmi.

Vártam a válaszát, hátha tud valamit, de csak vállat vont. – Nem't'om – mondta.

Elgondolkodva néztem magam elé, majd újra megszólaltam. – Meg, tudod mi érdekelne igazán? Milyen irodalmi kor van most? Mármint, volt már romantika, meg realista, a modern meg elkezdődött valamikor iszonyú régen. Akkor még mindig az van?

Szőke felpillantott, kiderült az arca, mint akinek hihetetlen jó ötlete támadt.

– Tudod, kit kéne megkérdezned? – bökött a fejével is. Követtem a tekintetét. C savanyú arccal rendezgette a papírjait a kávéautomata előtt, majd nagy nehezen előszerencsétlenkedte a pénztárcáját.

– Áh, nem! – ráztam hevesen a fejem.

– De miért nem? – Hangja sikítósan felcsuklott.

Nem tudtam, hogy magyarázzam meg neki azt a kevés, de tartalmas néhány élményt, ami C társaságában ért eddig. Azon a ponton úgy éreztem, ő az utolsó ember, akitől valaha kérdeznék bármit is.

– Mert nem – zártam végül rövidre.

– Ha valaki, ő biztos tudja ezekre a választ, ki mást kérdeznél? Meg, azért van itt nem?

Ezzel megfogott. Néztem C-t, aki időközben még aprókat is tuszkolt a gépbe, és most álmosan várta a kávéját. Azon gondolkoztam, hogy Szőkének igaza van. C végül csak-csak egy tanár, az a dolga, hogy tanítson. Ha meg elhajt, ki tudja meg rajtunk kívül? Senki nem fogja hallani, milyen hülyeségeket kérdezek. Nekem meg már úgyis sok volt a rovásomon nála. Eggyel több vagy kevesebb, számít?

– Tudod mit? Kérdezzük! – Elszántan néztem Szőkére.

– Ugye? – bólintott ő is.

Lendületesen felálltunk, elindultunk C felé, aki közben végzett a géppel. Odaértünk, aztán elfogyott a lendület. Megtorpantam, nem ment tovább a lábam. Szőke értetlenül nézett rám.

– C bá! – kiabált, aztán közelebb lökött hozzá.

– Igen? – fordult felénk C. Várta, milyen óhaj-sóhaj okán állítottuk meg. Tekintete sürgető volt. Nem telhetett el két másodperc, mire végre megszólaltam, de nekem egy örökkévalóságnak tűnt, miközben C rohamosan fogyó türelemmel meredt rám.

– A-azt – kezdtem dadogva –, a-azt akartam kérdezni, hogy – majd ezen a ponton végre sikerült összeszednem magam –, hogy milyen irodalmi kort élünk ma, és milyen írók, mármint irodalmi írók vannak manapság? Úgy értem, akik nem olyan öregek, meg még aktívan írnak, meg olyan igazán maiak.

Végigdaráltam. Tudtam, hogy túlzás, de egy pillanatra hihetetlenül büszke voltam magamra. Nem hittem, hogy képes leszek tőle kérdezni, és mégis sikerült. Ezt aztán úgy megkérdeztem! Most mond majd valami hülyén hangzó szót, öt-hat nevet, amiből én megjegyzek kettőt-hármat, aztán elmegyek egy könyvtárba, és kiveszem mindet. Ennyi volt, feleslegesen féltem.

C arckifejezése megváltozott. Először az értetlenséget láttam rajta. Nem hiszem, hogy számított ilyen kérdésre, de abban egészen biztos vagyok, hogy ha várta volna, nem tőlem. Utána már az isten se tudná megmondani, mi mehetett benne végig. Láttam, hogy nagyon töpreng, keresi a megfelelő választ, megoldást. Nem tudtam, mi a fenén gondolkozhat ennyit, nekem egy gyorsan elhadart válasz is elég lett volna. C azonban nem érte be ennyivel. Becsukta a szemét, mély ráncok jelentek meg a homlokán. A kávét áttette abba a kezébe, amelyikkel a papírhalmot szorította magához. Szabadon maradt kézfejét felemelte, majd villámgyorsan megrázta a csuklóját.

– Ez nem ilyen egyszerű kérdés! – mondta végül. – De ha komolyan érdekli önöket a téma, akkor kedden a nyolcadik órában tarthatunk ezzel kapcsolatban konzultációt.

Azt hittem hangosan felnyögök. Egy sima kérdésre vártam egy sima választ, erre beszerveztem magamnak egy plusz órát. Szőkére néztem, akit egyébként kizárólagos felelősnek tartottam a történtekben. Ő visszanézett rám afféle „na, mi lesz" arckifejezéssel. Magasra vonta szemöldökét, szeme egészen kigúvadt, mint ami mindjárt kiugrik a helyéről.

Úgy döntöttem, ez az óra mégis sokkal érdekesebben hangzik, mint az összes többi együtt. – Jó – böktem ki végül.

– Érdekli? – kérdezett vissza C, mint egy plusz megerősítést várva.

– Igen!

– Magát is? – fordult Szőkéhez, akinek az arcára kiült egy pillanatra a meglepetés. Rám nézett, majd rávágta, hogy persze őt is.

– Jól van – biccentett C, majd halványan elmosolyodott. Ezer, meg ezer ránc jelent meg a szája sarkában. Idegenül nézett így ki, mint akitől távol áll ez a típusú arcmimika. A hangja sokkal lágyabban szólt, mintha öt oktávot ugrott volna az eredetihez képest felfele, ahol végre megállapodott egy emberi magasságban. – Akkor kedden.

Ezzel C otthagyott minket. Ámulva néztem utána. Megváltozott. Már nem éreztem akkora nyűgnek a plusz órát, kellemetlen feladatnak, amiből képtelenség kihátrálni. Már vártam. Őszintén kíváncsi voltam, mit fog nekünk mesélni.

Az első különórán hárman ültünk a teremben. Mi Szőkével, illetve egy srác, Narancs, aki, mikor meghallotta, mire megyünk azt mondta, hogy „ez kurva jól hangzik" és hogy ő is akar jönni. Mikor C belépett, vetett egy gyors, meglepett pillantást Narancsra, de nem sokat foglalkozott vele. Azt hiszem, neki végül mindegy volt, hányan ülünk ott, így is-úgyis ingyen munka, amit fogalmam sincs miért vállalt be olyan diákokért, mint én, vagy a folyton izgő-mozgó, hangoskodó Narancs, illetve Szőke, aki erős diszgráfiája miatt egy szót sem tudott helyesen leírni. Akkor még fel sem fogtam, hogy C gyakorlatilag tiszta jókedvéből tölti ott velünk azt a munkaidőn túli negyvenöt percet. Utólag tényleg nem értem, miért ajánlotta fel. Azt hiszem, hajlamosak a gyerekek – és ebbe a kamaszok is beletartoznak – úgy látni a felnőtteket, mint folyton dolgozó robotokat, akiknek megvan a maguk feladata, funkciója, és azon túl nem működnek.

Kinéztem az ablakon. Nem azt láttam, mint azelőtt. Nem csak C változott meg, valahogy minden. Az egész épület, a táj, még a tábla is. Megváltoztak körülöttem az emberek. Elámultam a jelenségen. Észre sem vettem, mikor változtak meg, csak azt láttam, hogy már túl vagyunk a metamorfózison. Mintha elkerültem volna abból a gimiből, ahova tavaly félévkor átjelentkeztem. Csak azt nem tudtam, mikor kerültem ebbe a gimibe. Még a levélhullás is varázslatos volt. Többé már nem a lakótelepi épület kiábrándító padjában ültem. Vagy csak én nem éreztem már annak.

C tehát belépett az első különórán a terembe, lepakolt néhány papírlapot az asztalra, aztán, mint aki valamiféle előadóművészi tevékenységbe próbál belekezdeni, vett még egy nagy levegőt, és belevágott.

– A kérdésére, hogy milyen irodalmi korban vagyunk jelenleg, egy leegyszerűsített válasz létezik, és az, a posztmodern – mondta, az az után egy teátrális szünetet hagyva, majd fel is írta a szót a táblára. Felkapta a krétát, és feldobálta vele a betűket, azokkal a rá jellemző hirtelen mozdulatokkal. Felmerült bennem már párszor a kérdés, vajon sokat sürgették, hogy minden lépésében, még akár egy kézmozdulatában is ennyire kell igyekeznie? De akkor éppen nem gondolkoztam ezen. Kifejezetten érdekelt, amit mond. Felírta tehát a szót, aztán visszafordult, továbbra is nekem beszélt. Elfogott az a különös érzés, hogy talán csak miattam vagyunk itt. Ez persze valahol igaz volt, de magamra inkább, mint kezdeményezőre tekintettem. Ott viszont úgy éreztem, mintha minden valami kísérő díszlet lenne körülöttem. Szőke csak azért van itt, hogy addig is velem legyen, Narancsot csak úgy befújta a szél, benézett, ha már nem akadt jobb dolga, de valójában C ezeket nekem mondja. Nem valami megérzés volt ez, inkább egy ki nem mondott tény észrevétele. C folyamatosan az én szemembe nézett, nekem magyarázott, mintha észre se vette volna, hogy vannak még bent ketten rajtunk kívül. A hosszas bevezető előadását tekintve nem tért el a szimpla irodalom óráktól. Csak miután végzett a jelenkor felvázolásával, utána vettek új irányt a dolgok.

Onnantól kétféle irodalomórát ismertem, és kétféle C-t. Volt az egyik óra, amin unott diákok próbálták befogadni a tananyagot. Akadt, aki a fejét erősen a tenyerére támasztotta, még az arca is eltorzult tőle, más törökülésben terpeszkedett a székén, az irodalomkönyvet bámulva, miközben a szemén tisztán látszott, hogy valahol egészen messze jár. Volt, aki a padra dőlve zárta ki a külvilágot, talán még az ébrenlét terhét is. Ezen az órán C gyors tempóban vázolta egy-egy mű elemzésének legfontosabb pontjait. Nem sokat törődött a véleményünkkel, csak néha-néha csapott át interaktívba az oktatás. A tömény monológot olykor halknak induló, majd egyre erősödő sugdolózások zavarták meg. Ilyenkor C megállt, és hosszasan belelovalta magát egy másik témájú előadásba, ami a fegyelem hiányáról, és az ő munkájának ellehetetlenítéséről szólt.

A hisztérikus kirohanás hatására mindenki elcsendesedett. Néztünk, és hallgattunk.

– Ebből érettségit kell tenniük, nem érdekli magukat? – Ideges, a megszokottnál is hirtelenebb, kiszámíthatatlanabb gesztikulációk kísérték a hosszadalmas fejmosást. Az ujjait feszesen, mereven kinyújtva tartotta, miközben fel-le hadonászott a kezével.

– Addig nem vagyok hajlandó folytatni, amíg nem képesek csöndben végighallgatni – aztán elhallgatott. Síri csend telepedett az egész tanteremre, C mégsem folytatta. – Tudok várni – tette hozzá, majd, annak bizonyítására, hogy nem a levegőbe beszél, valóban várt.

Érdeklődve kémleltem végig az osztályt, hátha rájövök, mi a fene lehet, amit még mindig annyira zavarónak érez, hogy nem tudja tőle folytatni az órát. Mindenki ült, kifejezéstelen arccal bámult előre. Azzal a semmitmondó, semleges tekintettel, amit azokon látni, akik egyáltalán nem értenek egyet az elhangzottakkal, de nem akarnak dacolni. Csak túl akarnak rajta lenni. Ezt láttam nagyrészt mindenkin. Feszülten vártuk, hogy C végre folytassa. Végül egyikünk megunta.

– De Tanár úr, mondja már!

– De nem mondom! – torkollta le C magasba csukló hangon. Alig bírtam visszatartani a kitörni készülő nevetést. Körbenéztem, körülöttem mindenki ugyanúgy küzdött önmaga fegyelmezésével. Ha most bárki felkacag, talán az életben nem fejezi be ezt az elemzést. Hogy C érezte-e, mekkora erőt vettünk magunkon mindannyian, vagy egyszerűen csak egy fix időt szánt a kirohanására, ami akkorra éppen lejárt, nem tudom. Halkan folytatta a tananyagot, onnan, ahol megszakítottuk.

Aztán ott volt a másik óra, egy másik C-vel. Ez az óra folyamatos párbeszédekből állt. C általában két-három verssel, és egy novellával készült az alkalmakra. Felolvasta a műveket, majd érdeklődött, szerintünk miről is szólhat.

– u.a, u.b, stb...az azonosság lyukkártyái – ismételte meg az egyik sort. Lassan, komótosan olvasta. A lyukkártyái szót erősen megnyomta, mint aki jelentőségteljesen akarja befejezni a szöveget. Ettől hangja még a szokottnál is mélyebben szólt, betöltötte az egész termet.

– Mit jelenthet? – érdeklődtem.

Elhúzta a száját és félrebillentette a fejét. Halványan a vállát is megvonta, majd hozzátette: – Nem tudom.

Egy pillanatig elgondolkodva néztem. Úgy adta elő, mintha ez lenne az őszinte igazság, mégis volt benne valami komolytalan. Megértettem, hogy nem fogja elárulni. Vagy kitaláljuk,vagy titok marad. Ez minden alkalommal így volt. Segítséget nyújtott, sőt, néha meglepően egyértelműsített gondolatokat, részleteket, de a teljes megoldást soha nem adta a kezünkbe. Egyre jobban szerettem ezeket az elemzéseket. Itt tanultam meg mit jelent a szabad véleményalkotás, és itt éreztem először, hogy azt ki is lehet bátran mondani, nem fogják a fejemhez vágni, hogy teljesen hülyeség. Éppen attól az embertől, aki elől alig vártam, hogy elszabaduljak másfél éve, a felvételin. De akadt még valami, amit nagyon szerettem a konzultációkban. Különösen jó volt C előadásában verset hallgatni. Búgó hangja betöltött mindent, egészen mélyre, az ember lelkéig vitte el a költészetet.