Biológia témazárót írtunk éppen. Én akkor már egészen biztos voltam benne, hogy emeltszintű érettségit teszek irodalomból, aztán bölcsészkarra megyek továbbtanulni. A biológia tanárunk amúgy sem volt egy szimpatikus alak. Valamikor akkor kezdődhetett a háború, mikor kiderült, hogy egy kémia szakos szakközépiskolából jövök. Akkor még egy kicsit bízott bennem, de végül rá kellett jönnie, hogy nem tudok túl sokat kémiából. És ugye, egy szakközépből érkezett gyerek csak hülye lehet, mi más?

Szőkével bezzeg egészen eltért a felállás. Egyrészt Szőke már általános iskolában is nála tanult, és már akkor is szerette a biológiát. Másrészt biológia faktra járt, és ennek a pasasnak a fakultációjára nyilván csak zsenik mertek jelentkezni. Harmadrészt srác volt, és ugye jól tudjuk, hogy az övék a tudomány.

Így ültünk a témazárón, mikor Szőke megbökött. – Pszt!

Érdeklődve felé fordultam. Szőke a tollával kocogtatta a papírt a harmadik feladatpontnál. „Nevezd meg a növényi sejt részeit" állt a szám mellett. Megvakartam a fejem, a tollamat hang nélkül a padra raktam, majd egy ceruzát vettem elő. Leírtam gyorsan az egyes pontokhoz tartozó megnevezéseket. Szőke az orrát ráncolva próbálta kivenni a macskakaparásom.

– Mi? – suttogta.

Igyekeztem minél halkabban elmondani neki, de alig kezdtem bele, a biológia tanár megállt előttünk.

– Ne segíts neki Szőke! – rázta a fejét.

– Én nem! – tört ki Szőkéből. Igazából nem tudom mit akart mondani. Nem ő akart segíteni, hanem ő kérdezett engem? Ezzel mennyivel vagyunk beljebb? Minden esetre nem tudtam meg, mit szeretett volna mondani, mert a tanár belefojtotta a szót.

– Feleslegesen segítesz, úgyis egyértelmű, hogy nem tudja a fotoszintézis képletét! – legyintett lemondóan.

– Tessék? – tört ki belőlem. Lenéztem a papírlapra. A negyedik feladat lett volna a fotoszintézis képlete, még nem jutottam el odáig, így az a rész egyelőre üresen állt. Óra végén nem bírtam magamban tartani a dolgot. Mikor beadtam a témazárót, megálltam előtte.

– Azt hogy értette a Tanár úr?

– Mit? – nézett rám nagy szemekkel, értetlenül.

Egészen dühös lettem, még hülyének is néz! A kezem remegett, erősebben szorítottam a táskám pántját.

– Hogy én nem tudnám a fotoszintézis képletét, miért mondta?

Nem tudtam, mire számíthatok, de az sem érdekelt, ha beír egy szaktanárit. Igenis igazságtalannak éreztem, és igenis mondja el, miből gondolja, hogy én képtelen vagyok megtanulni egy hülye reakció egyenletet.

A biológia tanár egész hátrahőkölt, lekapta a szemüvegét, hebegett-habogott.

– Hát én nem, én csak... Vagy tudod? Akkor elnézést!

Nem válaszoltam, ott hagytam. Szőke aki pár lépés távolságról figyelte az eseményt, követett. Kint a folyosón még mindig éreztem, ahogy remegnek a végtagjaim, mégis elégedett voltam. Azért húzzuk már meg valahol a határt!

Miután irodalom órán elhangzott a nevem, mint az egyetlen ember, aki emeltszintű érettségit írhatna irodalomból, még többet foglalkoztam a témával. Azonban közel sem úgy, mint azelőtt. A tankönyv jóformán elő sem került többet a táskámból. Kizárólag a szöveggyűjteményt forgattam. Elolvastam azokat a verseket is, amiket nem érintetünk, kikölcsönöztem olyan regényeket is, amelyek csak ajánlottak voltak. Olyan elemzéssel álltam elő minden dolgozat esetén, amilyennel a fakultáción volt szokás. Úgy gondoltam, most aztán sokkal többet tudok, mint egy átlag középiskolás. Volt azonban valaki, aki egészen másképp gondolta. Mikor visszakaptam a dolgozatomat, legnagyobb meglepetésemre egy karikába foglalt hármas állt rajta, alatta C aláírása. A leírtak nagy részét pirossal aláhúzta. Forradalmár keserű nevetés mellett ciccegett, majd megszólalt:

– Ti visszakaptátok már valaha bármelyik magyar dogátokat úgy, hogy több volt benne a kék, mint a piros?

Végignéztem a sajátomon, az enyémben is úgy tűnt, több a piros szín, mint a kék. Szőke ránézett az enyémre, majd egy egyszerű vállrándítás mellett megállapította:

– Az enyém is így fest.

Én azonban nagyon dühös lettem. Még jó hogy az övék így fest, na de az enyém? Mégis miért? Igazságtalannak éreztem. Végigolvastam ismét a dolgozatot. Olyan sorokat húzott ki, amiket én továbbra is jónak láttam, és még csak meg sem indokolta, miért. Majd a végére biggyesztette azt a jegyet. Meg kellett tudnom, mi ez az egész, így az óra végeztével azonnal nekiszegeztem a kérdést.

– Tanár úr, meg tudja mondani, miért adott hármast a dolgozatomra?

C kissé meglepve nézett rám, majd nyugodt hangon válaszolt.

– Persze, mert ezt a művet nem így kell elemezni.

– Mi az, hogy nem így kell elemezni? Mégis ki mondja meg, hogy kell elemezni?

C kérdésemet csak egy kurta válasszal méltatta: – Az irodalomtudomány – mondta, aztán kisétált a teremből.

Az irodalomtudomány. Ezzel hagyott magamra. Ezzel álltam a tanári asztal mellett, kezemben a hármas dolgozatommal, körülöttem a szünetre kiszabaduló diákok zsivajával. Úgy éreztem, visszatértem oda, ahonnan elindultam. Nem volt ennek semmi értelme. De ugye, mivel a világon semminek sincs semmi értelme, így ezen felesleges lett volna fennakadnom. Mégsem tudtam továbblépni, mégsem tudtam elengedni. Nem, mert ennek egy kicsit végre mintha lett volna értelme. Tudtam, hogy ez képtelenség, és felületes érzés, de mégis olyan volt, mint aminek van értelme, már egészen olyan volt. Aztán egyetlen szóval vége lett, kiüresedett.

Nagyjából a második félév közepén nyilatkoznunk kellett arról, hogy milyen fakultációkra szeretnénk a következő évben járni, illetve, hogy milyen tantárgyat szeretnénk ötödik érettséginek. Az angol alap volt, addigra már eldöntöttem, hogy abból emelt szintűzni fogok, így azt előre bejelöltem. Aztán hosszasan böngésztem a listát. Kénytelen voltam egy tárgyat beikszelni, valamiből érettségiznem kellett. A legkézenfekvőbbnek a biológia tűnt. Igaz, a tanárral nem lettünk nagy barátok, de még így is ez érdekelt a legjobban, racionális döntést hoztam. Logikus volt mellé a fakultáció is. Utána számolgattam, a tollat a hajamba fúrtam, a bokám felkaptam a térdemhez, közben próbáltam kombinálni. Úgy tűnt, egy órával a kötelező felett leszek. Ez akár vállalhatónak is tűnt volna. A tekintetem C-re vándorolt, aki dolgozatjavítással ütötte el azt az időt, míg mi egy pénteki magyar órán ezt a lapot töltögetjük. Még mindig baromi igazságtalannak, és irracionálisnak éreztem az egész válaszát. Hogy az irodalomtudomány, meg hogy az nem jó úgy. Micsoda hülyeség! Miért ne lenne úgy jó? Ez nem egy kézzelfogható dolog, ez valami, amit valakik kitaláltak, és akkor úgy van. Visszanéztem a lapra, a filozófián akadt meg a szemem. Csak egy óra, így pont az elvárt kereten belül lennék. Nem is hangzik nehéznek, épp olyan kellemesen lógósnak. Már kapcsoltam volna be a tollat, de megakadt a kezem. Újra C-re pillantottam. Nem tehetem ezt, gondoltam, baromi csalódott lenne. Aztán megint a lapot néztem. És? És akkor mi van, ha csalódik? Csalódjon! Ez az én továbbtanulásom, az én érettségim! Ráadásul éppen az utolsó évben nem jönne jól, ha túlvállalnám magam.

Kattant a rugó, beikszeltem a filozófiát, aztán lecsaptam a tollat az asztalra.

– Kész? – pillantott fel a hangra C.

– Még átfontolom.

Csak ültem, és bámultam, hogy mit műveltem. Nem volt késő, kérhettem akár új formanyomtatványt, még visszacsinálhattam. Vállam fölött Szőke rápillantott a lapomra.

– Biztos? – kérdezte.

Én ránéztem, és ahogy az ő szemében megláttam a csodálkozást, úgy erősödött bennem a határozottság. – Biztos!

Sorra rakta mindenki a tanári asztalra a papírokat. Én is rádobtam az enyémet, C most fel sem nézett. – Biztos – ismételtem meg.