Tizedik osztály elején érkezett egy új diák, N. A kerülettől nem messze, az agglomerációban lakott, mint sokan mások. Gondolom, oda is járhatott azelőtt iskolába. Eleinte úgy tűnt, leveszi a vállamról az új diák terhét. Már nem én vagyok a legutolsó, aki idejött. Már nem én vagyok, aki mindenről lemaradt, aki kilóg, aki nem idevaló. Nem, mert én közben odavaló lettem. N azonban rengeteg dolgot máshogy csinált, mint én. Sorakoztak mellette a lányok, mindenkit érdekelt honnan jött, milyen volt ott, miért került ide. Én meg csak könyököltem az asztalon, néztem, hogy csinálja végig fél nap alatt, amire nekem egy fél évre volt szükségem, hogyan illeszkedik be azonnal. Innen nézve nem is vett le terheket a vállamról, inkább újakat rakott rá. Neki minden gördülékenyebben ment.

N sem tanult németet azelőtt. Egy kicsit sajnáltam szegényt, egy év anyagát bepótolni mégis nehezebb, mint fél évét. A német tanárnő is hasonlóan érzett, hangot is adott aggodalmának.

– Majd hallgatod az órát, azután segítek, megmutatom, mit kell átnézni, jó? – kérdezte kedvesen.

– Jó – bólintott N, és így is történt. Mi meg németeztünk. Szokás szerint nem sokat tudtunk hozzászólni a feladatokhoz. N keze bizonytalanul emelkedett a magasba, arcán félénk mosoly jelent meg.

– Igen? – szólította fel a német tanárnő érdeklődve.

– Elnézést, de nem das marad ugyanúgy a semleges nem tárgyesetes ragozása miatt?

A tanárnő szája is tátva maradt egy pillanatra. Aztán egészet felderült.

– De! De, igen! Látjátok, nem is olyan nehéz a feladat! – fedett meg aztán minket. Nem, gondoltam, tényleg nem. Mi sem egyszerűbb, mint nyelveken beszélni, amikből nem értünk egy szót sem. N, tehát a jelek szerint, már megtanult németül valamikor nyáron. És a jelek szerint ők mindent abban a sorrendben vettek, mint itt ebben a gimnáziumban, mert N-nek egyéb tárgyakkal sem volt problémája. Úgy tűnt, Horatiusról is szó esett, ugyanis irodalom különbözetivel sem kínozta C, ráadásul ebből világossá vált, hogy ők az Antigonét olvasták. Igaz, utólag kiderült számomra, kevés olyan barom van a világon, mint Carter doktor, hogy csak azért is Oidipuszt olvastat, mert azt jóformán senki sem. N olyan simán oldódott fel az új közegben, hogy idővel eszünkbe sem jutott, hogy ő nem itt volt kilencedikben.

És ahogy lenni szokott, hogyha minden flottul működik, valami előbb, vagy utóbb nem fog. Így történt vele is. Hamar lett N-nek egy keresztje. Nagy öles fából kifaragott, súlyosan nehéz keresztje. Épp két óra közti szünet volt. Gyönyörű tavaszi időjárás. A nap beragyogta a termet, tárva-nyitva állt az ablak, a poros függöny lengedezett, hol betört, hol kiszökött a teremből, aszerint, hogy cibálta a szél. Apró szemcsék táncoltak a beszökő napsugarakban. Alig páran maradtunk a teremben, a többiek kimentek a folyosóra, vagy le a büféhez, az új aulába. Mi Szőkével, a hétvégén esedékes zenekari próbáról diskuráltunk. C is bent maradt a teremben. Egy ideig elszöszmötölt valamivel. N az új padtársával, Szeplővel beszélgetett. Fogalmam sincs, miről lehetett szó, addig nem is figyeltem, míg C oda nem ment hozzájuk. Leült az első pad székébe, összefont karokkal a szék háttámlájára nehezedett, térdei felfele néztek, mintha hosszú lábai nem fértek volna el.

– Hogy érzi itt magát? – érdeklődött.

– Nagyon jól, köszönöm.

– És hallom, hogy klarinétozik, régóta játszik? – Fejét a karjára hajtotta. Az arca különös lágyságot vett fel. Nagy szemekkel figyelte N-t. Egy-egy pillanatra, tényleg csak rövid mozzanatokra, mintha lepergett volna róla minden címke, titulus, amit eddig viselt. Nem úgy nézett, mint egy felnőtt férfi egy kamasz lányra, mint egy tanár a diákra, nyoma sem volt az irodalom órai hisztiknek, a fegyelmező hangnemnek. Ezek pillanatokra mind eltűntek. N láthatta ezt, biztos, hogy látta, még én is észrevettem, pedig a másik padsorban ültem Szőke mellet. N felhúzta a lábát, a padnak támasztotta térdét. Felkapta a teás flakonját. Hirtelen úgy döntött szomjas. Beleivott, de utána se tette vissza az asztallapra. Maga előtt tartotta, mint valami pajzsot.

– Ühüm – mondta –, óvodás korom óta.

C száján féloldalas mosoly jelent meg. Volt benne valami egyszerre kamaszos, és egyszerre hátborzongató. Megböktem Szőkét.

– Nézd! – mondtam. Szőke figyelte a beszélgetést.

– Mit? – súgta vissza.

– Tetszik neki.

– Áh!

Olyan hangosan ellenkezett az ötletem ellen, hogy kénytelen voltam egy hosszas Sss felszólítással elhallgattatni.

– Figyeld, ahogy néz!

Akkor C már nem csak a széken támaszkodott, egész előre ment a padra, ott volt közvetlenül N előtt, rádőlve az asztallapra. N úgy tartotta a flakont, akár egy kardot.

– Gondolod? – bámészkodott Szőke.

Nem csak mi figyeltük őket, mindenki. Szeplő is oda-vissza pillantott rájuk, N-re, aki félő volt, lassan keresztülesik a szék háttámláját, úgy próbálta egyre reménytelenebbül tartani a távolságot, és C-re, aki egy pillanatra sem vette le N-ről a szemét, amíg beszélt, vagy amíg hallgatta. Ofő lassan, óvatosan megnyalta húsos ajkát, a hangja lágyan szólt, kedvesen. Narancs próbálta oldani a levegőben is érezhető feszültséget.

– Szóval jól oboázol? Hát ez irtó nagy királyság!

Mindenki röhögésben tört ki, N is elmosolyodott, és Narancs felé fordult inkább.

– Klarinét! – javította ki.

– Jól tudom, hogy az hasonló, csak nagyobb, igaz? – érdeklődött C. Megjegyzését ugyanolyan derülés követte, csak N mosolya fanyalodott le. C arcán széles vigyor jelent meg, a nyelvét is kinyújtotta. Egyszer csak elkapott az a furcsa érzés, hogy ha nem itt ismerem meg, akkor egy random idegen férfi az utcáról. – Szóval szereti a virslit? – foglalta össze a lényeget C.

– Nem, vegetáriánus vagyok – csapott finoman az asztalra N. Feszült mosolya lágyult, úgy tűnt, Narancsnak csak sikerült lazítania a hangulaton. C szemöldöke a magasba szökött, vigyora még szélesebbre húzódott.

– Vegetáriánus? – Kérdése közben a hangja felcsuklott.

– Úú, komolyan? Én is! – csillant fel Narancs szeme.

– Komolyan? Az tök jó!

És ezzel vége volt. N és Narancs még beszélgettek, C pedig szó nélkül lelépett.