Félreérthetetlenül közeledett a karácsony, folyt már a csapból is, a plázák falain végigcsorgott, ott csobogott a tereken. Karácsonyi vásárt állítottak a metróvéghez, a Vörösmartyra, az Oktogonhoz, ahova befért odaszorították. Láttuk a nappalok rövidülésén, a hőmérséklet csökkenésén, a feleltetések szaporodásán. Kiérződött abból, ahogy a folyosón a diákok egyre izgágábbá, a tanárok egyre idegesebbé váltak, az úttesten veszélyesebb volt átszaladni, reggeli késés esetén nagyobb tömegbe botlott az ember a portán. A portás előjött az odújából, feltett kézzel próbált rendet vágni a tömegben.

– Sorakozzatok szépen! Egyesével tegyétek le az ablakba az ellenőrzőtöket, aki végzett, mehet.

Lépésben lehetett csak haladni, a legtöbben kilencedikesek voltak, utána jött egy kisebb tömeg a tizedik évfolyamról. Mögöttük totyogtunk Szőkével, mi ketten képviseltük a tizenegyedikeseket. Huzat jött a hátunkra, süvítő hang kísérte. Hátranéztem, egy végzős srác lépett be az igen szűkössé vált előtérbe. Kedvesen ránk köszönt, rutinosan már a kezében volt az ellenőrzője. Mikor végre bejutottunk az aulába, csak egy percünk maradt az órakezdésig. Szőkével szaladtunk fel az emeletre, mert az első óra magyar volt, és tudtam, hogy C hangulatingadozásai kiszámíthatatlanok. Alig ültünk le, C is megérkezett. Kifürkészhetetlen volt az arca. Nem tudtam eldönteni, hogy fáradt, vagy rosszkedvű. Erre csak fél óra múlva kaptunk választ, ugyanis akkor futott be Pinki.

– Bocsi, bocsi, bocsi, csak egy kicsit megcsúsztam, upsz. – Totyogva, a két kezét feltartva sietett a helyére.

– Jó, ebből elég volt! – fakadt ki C. – Pinki, nem fogom többet leigazolni ezeket a hiányzásokat, próbáljon meg most már időben elindulni!

Eközben Pinki még nagyban pakolt, úgy nézett fel C-re, hogy félig a táskájába hajolt.

– De én elindultam, nem tehetek róla, hogy építik ezt a hülye villamost, a pótló meg vagy tele van, vagy kimarad, össze-vissza jár.

C nem válaszolt azonnal, épp egy lélegzetvételnyi szünetet hagyott, de ez elég volt, hogy közbeszóljunk.

– Ja – vágtuk rá kórusban, majd én még hozzátettem: – Mi is ezért késtünk.

– De mi a fenét építenek? – kérdezte Tyúkanyó.

– Nem tudom, de azt mondják, közelebb lesz hozzánk a megálló, úgyhogy én annyira nem bánom.

Tyúkanyó csak biccentett.

– De azt a megállót rajtatok kívül senki sem fogja használni – jegyezte meg Narancs.

– Várjatok, várjatok! – szólt közbe Szeplő. – Nem a metrót akarják kivinni Kápra?

Tyúkanyó hevesen rázta a fejét, még a karjával is nemet intett – Nem, csak a villamost építik.

– Pedig azt is már mikor megígérték – ráztam a fejem.

C eközben kiesett a szerepéből. Összevont szemöldökkel, ráncos homlokkal felénk fordult, majd végre megszólalt: – Maguk?

– Igen, nekünk is elszedték az ellenőrzőnket, hatalmas tömeg volt lent.

C-t azonban nem ez érdekelte.

– De Szőke itt lakik a szomszédban, ő hogyan késhetett a villamos miatt?

– Igen, ő reggelente el szokott jönni értem.

C erre csukott szemmel, halványan a fejét is megrázta, látszott rajta, mennyire nehezére esik felfogni az elhangzottakat, pedig mennyire próbálja. Én nem hibáztattam.

– És miért megy el maga elé? – tette fel végre a kérdést.

– Nos – kezdtem, és nem folytattam. Szőkére néztem, ugyanis ezt én se értettem. Mégis miért jön értem ki a kertes házas részre minden reggel?

– Hát, hogy együtt jöjjünk iskolába, miért! – zárta rövidre Szőke. Úgy adta elő, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne.

– Jó – sóhajtott mélyet C –, nem fogok ezután leigazolni senkinek semmit, ezt most már vegyék tudomásul!

Némán bólintott az egész osztály.

Legjobban mégis a nyelvórákon mutatkozott meg a karácsony közelsége. „Last Christmas", állt a papír tetején, mint cím, alatta a dalszöveg következett.

– Ezt fogjuk ma lefordítani, jelentette ki az angol tanár, aztán elindította a számot. Naranccsal hangosan énekelni kezdtük, ami nem aratott osztatlan sikert.

– Ne már! – fakadt ki a tanár. – Kár nektek bármit hozni, mert semmit nem tudtok értékelni!

Hát nem mondom, hogy egy irodalomtörténeti alkotás volt ez a szám, de arra biztosan megfelelt, hogy a karácsonyi szünetig a fülünkben ragadjon. Innentől hol Narancs, hol én gyújtottam rá erre a számra, amit a másik mindig folytatott.

Legjobban persze a karácsonyi húzásból lehetett érezni, hogy közelednek az ünnepek. Jocó vitte körbe Rambó sapkáját az egyik osztályfőnökin. Tyúkanyó elhúzott szájjal, félve nyúlt a sapka felé.

– Ugye azért szoktál hajat mosni?

Nekem Lúzer jutott. Szőke először nevetett rajtam, de én semmi rosszat nem éreztem benne.

– Miért, legalább könnyű lesz neki ajándékot venni.

Erre Szőke enyhén hátrahőkölt.

– Te tudod, minek örülne?

Halványan elmosolyodtam rajta.

– Dehogy, de bármit is kap, örüljön, hogy kapott valamit, így ezen a logikán elindulva bárminek örülne. – Eltettem a cetlit. – Te kit húztál?

– Szeplőt.

– Na, tessék! Neki már nem olyan könnyű ajándékot venni! Látod, mennyivel jobban jártam Lúzerrel?

Szőkén látszott, hogy meggyőztem. Mindezen diadalom után rám hárult az a feladat is, hogy Szeplőnek találjak valami ajándékot, mert mégis csak az én barátnőm volt egykor, méghozzá jó olcsót, mert jön a karácsony, ilyenkor csóróság van.

Otthon azon gondolkoztam, hogy valami saját kezű ajándékot kéne gyártani Lúzernek, az annyira édes, és annyira olcsó. Feltúrtam a fiókot. Nem volt ezzel semmi célom, abban bíztam, hogy közben valami majd az eszembe jut. Egy kötőtű pár akadt a kezembe. Nem igazán értettem, mi a fenét keres ez a holmi a mi lakásunkban. Arra gondoltam, talán még a Dédié volt. Kimentem anyámhoz megtudakolni, honnan jött ez elő.

– Anya, kié ez a kötőtű?

Ő felpillantott a könyvéből, majd egy vállrándítással egybekötve válaszolt.

– Az enyém.

Szemöldököm a magasba szaladt, kissé hátra is hőköltem. – Te tudsz kötni?

Az életben nem láttam még kötni, sőt, kötött holmikat sem láttam, amik esetleg tőle származhatnak, sőt, mind ez idáig ezt a kötőtűt sem láttam, így erősen kételkedtem a szavahihetőségében.

– Az túlzás! – nevetett fel. – De tudod, mit? Megtanítok neked mindent, amit tudok.

Kétkedve néztem a tűre, aztán rá.

– Igazán?

– Persze! Gyere csak ide!

Felkelt, egy másik fiókból fonalat szedett elő, majd megmutatta, hogy szedjük fel az első sort, hogyan fűzünk rá újabbakat.

– Ez a sima kötés – magyarázta –, ezen felül még van fordított.

– Ühüm, és azt hogy kell? – Gondoltam, ha már lúd legyen kövér, ne álljunk meg itt.

– Azt nem tudom. És azt se, hogy kell elkötni, ennyit tudok.

Kissé értetlenül álltam ezzel a fél tudással a birtokomban, de nagyon megtetszett az ötlet, hogy esetleg köthetnék is. Köthetnék egy sálat Lúzernek karácsonyra. Az mekkora már! Egy sál azért egy egész tisztességes ajándék, márpedig ez nem akármilyen sál, ez olyan, amit én kötöttem!

Másnap Szőkével elugrottunk fonalat venni, sima fekete fonalat, azzal nem lehet mellélőni, és kezdődhetett a móka. Kötöttem otthon tanulás közben, a tv előtt, kötöttem a suliban szünetben, sőt, órán is kötöttem, még azon a héten se hagytam abba, mikor rám került a sor, hogy egy hetet lent töltsek, mint portás kisegítő. Én még a portás odúban is kötöttem.

– Nem gáz, hogy Lúzer idő előtt meglátja? – kérdezte Szőke.

– Áh, dehogy, úgyse tudja mi lesz, és kinek készül, szóval, a végén, mikor megkapja, jól meglepődik, hogy az övé.

– Aha, és van már ötleted, mit vegyek Szeplőnek?

– Igen, a Ciánkáliban kéne körülnézni.

Így hát délután a metrón is kötöttem, amíg a Blahára utaztunk. A sál pedig egyre hosszabb lett, még új fonalat is kellett vennem. Ahogy növekedett a sál, úgy rövidültek a nappalok, és úgy közeledett a karácsony.

Tizenegyedikben már nem volt több posztmodern irodalomóra. Helyére a fakultáció lépett. Ezzel együtt kevesebb lett a kortárs vers, több a tananyagba passzoló mű. A szabad verselemzés azonban megmaradt, így nem is bántam volna annyira ezt a változást. Az egyetlen, ami hiányzott az a pár fős bensőséges hangulat. Az osztály nagy része annyira begyulladt attól a gondolattól, hogy az érettségit is C fogja javítani, hogy inkább felvették a faktot, mint afféle érettségi előkészítőt, így közel annyian ültünk a különórán, mint a rendesen. Azért egész hangulatos volt ez is. Kint már rendesen besötétedett. Böngyi törökülésben, csukott szemmel meditált, Szőke elfeküdt a padon, én a sálat kötöttem, miközben C búgó hangján verset olvasott. Kevés ilyen ideális pillanat van az ember életében, ami akkor is jónak tűnik, és amire évekkel később is kellemes visszaemlékezni. Örökké ott tudtam volna ülni, azt a sálat kötve, azt a verset hallgatva, és főleg annak az embernek a hangját hallgatva.

– Na, és mit tervezel azzal a sállal? – érdeklődött anyám valamikor, vészesen közel a téli szünethez. Éppen főzött, az ablakon cseppekben szaladt le a pára, miközben én a konyhaasztalnál ültem, és még mindig kötöttem.

– Hiszen mondtam már, Lúzernek adom.

– Kinek?

– Lúzernek, akit húztam.

Anyám abbahagyta, amit éppen csinált, a fakanalat kiemelte a serpenyőből, és felém fordult.

– Ja! Persze! – mondta, mint akinek beugrott. – Szerintem nem neki kéne adnod.

Itt én hagytam abba, amit addig, csináltam, azaz a kötést. – Hát?

– Valaki olyannak, aki fontos számodra, hiszen ez az első sál, amit kötöttél.

– Hm – töprengtem –, kire gondolsz?

– Szerintem add a sálat Szőkének.

A sálra néztem. Tényleg ez volt az első sál, amit kötöttem, de nem gondoltam rá eddig úgy, mint valami értékes dologra. Most, hogy felhívták rá a figyelmem, már egészen ostoba ötletnek tűnt az első sálat, amit valaha kötöttem nem Szőkének, hanem Lúzernak ajándékozni.

Még csak nem is bírná értékelni azt a sok energiát, amit ráfordítottam.

– De Szőke már látta, ott kötöttem előtte.

– És? Nem tudja, hogy ő kapja meg, pont ez lesz a meglepetés.

Most először éreztem igazán, hogy van köztünk hasonlóság.

– De akkor mit adjak Lúzernek?

– Mit bánom én, vegyél neki valami vacak bögrét, hát ne őrjítsél már meg!

Azért én is kaptam valami szépet. Épp egy órarend szerinti irodalom óránk volt, amikor C jó szokásához híven ismét kiakadt az osztály valami apró-cseprő fegyelmezetlenségén.

– Nagyon örülnék, ha nem nehezítenék lépten-nyomon a munkámat, és ha már itt tartunk, legyenek szívesek, és a következő évben csak azok jelentkezzenek magyar fakultációra, akiknek ott a helyük.

Kicsit meglepődtem ezen a kijelentésén, azt hittem csak engem zavart az a tömegnyomor, ami kialakult a fakton.

– De tanár úr, akkor hogy készüljünk fel érettségire? Sokan azért járnak faktra, mert úgy érzik, nem elég nekik ez a pár óra.

– Tyúkanyó, ne szórakozzunk már egymással! Az, amit én itt maguknak leadok, az bőven elég kell, hogy legyen. A fakultáció azért van, hogy emelt szintű érettségire készítsen. Ne mondja már, hogy akik felvették, azok mind emeltszintűt kívánnak tenni, ez nevetséges! Tudja, ki tudna ebből az osztályból egy emelt szintű magyar érettségit megírni? Nem sokan, én meg mondom magának, összesen egy ember, az pedig a...

És itt úgy éreztem,mintha gyomron vágtak volna. Elhangzott az én nevem. C azt mondta, egyetlen ember tudna emeltet írni magyarból, majd kimondta az én nevemet. Ott állt, erekkel átszőtt, hófehér karját, nyújtott ujjait felém tartotta, miközben az én nevemet mondta. Csak oldalról érzékeltem, hogy egy pillanatra mindenki rám néz, aztán visszafordul,és tovább bámul maga elé, visszasüllyed a C hisztiknél bevált unottságba. Nem is ez volt a lényeg, hogy hányan bámulnak. Felforrósodott az arcom, izzadt a tenyerem. A nevemet csönd követte. Az én nevemet. Ott ültem én. Ott ült az azén, aki megkérdezte, hogy milyen irodalmi kort élünk most. Ott ült az az én is,akivel C különbözetit íratott. Ott ült az az én, aki bevallotta az átvételkor,hogy nem hallott még Horatiusról. És persze, ott ült az az én, aki alig várta,hogy kiszabaduljon a felvételiről, akire annyira lesajnálóan nézett egykor C. Mi mind végighallgattuk, ahogy ez a C kimondja a nevünket. Nem Szőke nevét, nem is Narancsét, de ami még ennél is fontosabb, még véletlenül sem N-ét.